25. fejezet

Sziasztok, sziasztok Drágáim! ♥♥♥
Nagy örömmel jelentem be, hogy a gépem elkészült és VISSZATÉRTEM!!!! Azt hittem már sosem jön el ez a pillanat.. :D De most eljött!! Itt ülök a gép előtt és boldogan osztom meg veletek a 25. fejezetet! :)
Köszönöm a kommenteket, és azt, hogy kitartottatok mellettem! Annyira de annyira jól esik, hogy nagyon. Tudom már késő van, de nyáron én éjjeli bagoly vagyok és talán Ti is. :DD Na meg nem tudok holnapig várni, hogy feltegyem a részt. :D ☺ Jó olvasást, remélem ennyi kihagyás után nem csalódtok bennem. :D Szeretlek Titeket! ♥♥

Az úton nem beszéltünk semmit. Én úgy tettem, mint akit annyira érdekel a gyorsaságtól csíkozódó város látványa, Dylan pedig feszülten fogta a kormányt és az útra koncentrált. Néha felé pillantottam és arcáról a dühöt véltem leolvasni, de nem kifejezetten érdekelt. Mint ahogy most semmi sem. Csak otthon akarok lenni, az ágyamban feküdni, egyedül, halk zenét hallgatva.

A ház előtt Dylan leállította a motort és felém fordult.

- Miért voltál vele? - Kérdezte kemény hangon, amire sikerült egy kicsit összerezzennem.

- Nem értem, hogy ezzel mi a baj - néztem én is szemeibe. Hangom nem volt ideges és vádló sem.

- Hogy mi a baj? Hogy ezzel mi a baj? Te mondtad, hogy mennyire utálod őt, most meg az ő karjaiban talállak? – Egyre mérgesebb.

- Nekem ehhez most nincs kedvem Dylan. Fáradt vagyok.

- Tehát ez a válaszod?

- Mert mit kéne mondanom? - Tártam szét a karom. Már kezdtem egy kicsit ingerült lenni, amiért nem hagyta a dolgot annyiban, vagy nem engedte elnapolni ezt az érdekfeszítő beszélgetést. - Éppen forgattunk egy közös jelenetet, amikor a pult leszakadt alattam. Zayn volt a legközelebb, ő emelt ki a törmelékek közepéről, ezért ő is vitt el a kórházba. Nem értem mi a bajod ezzel.

- Az a bajom Selena, hogy a barátod vagyok és eszedbe sem jutott hívni. Ha Frank nem meséli el, akkor te mikor hívtál volna fel?

- Amikor hazaértem. Mert minek paráztassalak be egy kis baleset miatt? És amíg az orvos nem mondott semmit, elég volt, hogy én aggódtam. Kérdezd meg Nessát. Őt sem hívtam fel.

- Ezért inkább vele mentél el? - Szűrte fogai között.

- Mert mit csinálhattam volna Dylan? Várok amíg megjelensz, hogy te vigyél el? Tudod mennyire fájt a bokám? Örültem, hogy valaki azonnal visz a kórházba - hát ez nem volt teljesen igaz, mert a kórháznak egyáltalán nem örültem, de na. Annak ki örül?

- Akkor sem örülök, hogy az ő karjaiban láttalak - rázta a fejét, most már valamivel nyugodtabban.

- Megértem. Én sem örültem neki. Próbáltam nélküle sétálni, de nem nagyon ment. Nem tehettem mást.

- Tudom. És sajnálom, hogy kiborultam - nézett bűntudatosan a szemembe. Én csak elmosolyodtam és engedtem, hogy egy puszit nyomjon az arcomra. Miután kiszállt és engem is kivett a kocsiból elindult a kezeiben velem a bejárathoz. Miután csöngetett és az ajtó nagy hanggal nyílt ki - Nessa túlzott aggódásának köszönhetően - nem sok maradt meg, mivel minden összemosódott. Arra emlékszem, hogy mindenki aggódva és megkönnyebbülve puszilgatott körbe és Dylan búcsú csókjára is. De arra, hogy hogy kerültem az ágyamba, pizsibe öltözve már nem emlékszem. Talán most jutott el a tudatomig, hogy mi is történt velem és hogy talán nem sok híján múlt az életem. Mert mi történt volna, ha Zayn nem kapcsol időben és azok a szekrények rám esnek? Szerencsére ezt már nem fogjuk megtudni. És ezt Zayn-nek köszönhetem. Az álom gyorsan elért, mert tényleg nagyon kimerültem.

A reggel igen nehézkesen indult. Majdnem leborultam az ágyról ijedtemben, amikor hangosan zenélni kezdett a telefonom a beállított ébresztő miatt. Aztán a bokám sem volt a legkellemesebb és fájdalommentes állapotban. A rögzítő lekerült éjszakára a lábamról, hiszen azt alváshoz nem lehet feltenni. De a ’fájalábam’ és ’sehogysemkényelmes’ szenvedés ellenére sikerült hamar elaludnom. Ezért remélem ma is legalább annyira el fogok fáradni, mint tegnap, hogy szintén hamar túlessek ezen a procedúrán.

Igazán fájdalmas volt az út a konyháig, de egy pisszenés nélkül kibírtam. Hiszen nem akarok hangoskodni, amíg Lola és talán Victor is alszik. Merthogy abban biztos vagyok, hogy Nessa már ébren van. Martha aggodalmasan nézett továbbra is, főleg a szánalmas ugrabugrálásomat látva. De ezektől az apróságoktól eltekintve, a reggelim szokásos módon telt el. Jóllakottan és egy lábon tértem vissza a szobámba, hogy fel is öltözzek. Egy farmer short és egy zöld ing mellett döntöttem. Na jó. Igazából azok voltak a legközelebb a kezemhez. A nadrág felhúzása közben egy kicsit megizzadtam, hiszen amilyen szerencsétlen vagyok a lábam beleakadt az anyagba, ezzel megfeszítve a bokámat, de mindegy. Túléltem és ez a lényeg. Amikor a szerelésem is rajtam volt – jóval több időbe telt, mint szokott -, akkor óvatosan feltettem a bokámra a rögzítőt. A hajammal már nem volt kedvem szenvedni, így azt csak felkötöttem a fejem búbjára egy laza kontyba. A sminkkel nem szórakoztam, majd Melanie megcsinálja azt, amit kell. Lassan elkezdtem felállni az ágyról. Igen mind a két bokámra ránehezedve. És igen. Kurvára fájt… Amikor egyenesbe szenvedtem magam és kifújtam az észrevétlenül bent tartott levegőt, el is indultam. Minden egyes lépésnél belenyilallt a fájdalom egyetlen egy pontba, de nem törődtem vele. Egy ilyen hülye sérülés nem fog megakadályozni semmiben. Maximum lelassíthat, de semmi több.

           -  Te meg mi a francot csinálsz? – Hallottam meg egy igen mérges hangot. Sóhajtottam egyet. Lebuktam.

-        -  Munkába megyek – rántottam meg a vállam, noha ez a mondat inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek.

-         - Na, azt már nem Drágaságom. Itthon maradsz és borogatod a bokádat! – Mondta Nessa és már el is indult felém. Talán a vállára vesz és becipel a szobába.

-        -  De Nessa teljesen jól vagyok. Csak kinyúltak a szalagjaim. Nem nagydolog. Volt már ennél rosszabb is. 

      - Hagy menjek dolgozni, kérlek. Nem tudok itthon ülni és semmit sem csinálni. És a munka el is terelné a figyelmem – váltottam át könyörgőre.

-         - Nem jó ötlet – rázta a fejét, de a szája rágása elárulta, hogy erősen gondolkodik.

-          - Kérlek Nessa. Semmi baj nem lesz, megígérem. És ha szeretnél, akkor beszélhetsz Frank-kel is – mosolyogtam, hiszen nagyon jól esett az aggodalma.

-        - Rendben. Akkor beviszlek kocsival, úgyis van ott egy kis dolgom – sóhajtott beleegyezően.

-        -  Köszönöm – öleltem meg. Szorosan viszonozta gesztusom.

A kocsiban ülve beszélgettünk. Természetesen nem maradhatott ki a témából a tegnapi nap, ezáltal Zayn sem. Sajnos a beszámolóm után Nessa is olyan tanácstalan és zavart volt, mint amilyen én is vagyok tegnap óta. Ő sem tudott semmilyen magyarázattal előállni Zayn viselkedésének magyarázatára, ahogy én sem. A zongorázást nem említettem neki, de megfogadtam, hogy azt sosem mondom el senkinek. Hiszen Zayn nem véletlenül bújt el a legfelső emeleten az egyik szobában. Nem akarja, hogy mások megtudják a fájdalmát. Az ő tudta nélkül, de van egy közös titkunk, amit csak mi tudunk. El sem hiszem, hogy tegnap volt az a gyönyörű pillanat. Annyi dolog történt, hogy sokkal többnek tűnik. Mivel Nessa sem tudott semmit sem mondani Zayn-nel kapcsolatban, így nem lettem okosabb, ami még jobban a tudásra késztetett. Tudni szeretném, hogy mi játszódik le Zayn-ben. 

Mikor beértünk Nessa abban a pillanatban el is hívta Frank-et beszélni. Én pedig ott álltam és esetlenül, de mégis boldogan mosolyogva köszöntem mindenkinek és jó érzéssel válaszoltam a hogylétem felől érdeklődőknek. Jól esik, hogy itt bent is aggódtak értem. Aztán belépett Zayn a bejáraton. Fekete bőrkabátot viselt, amit nem cipzárazott össze, ezzel megmutatva egyszerű, fehér pólóját. Hosszú lábait egy fekete, kicsit feszülős csőgatya takarta, melyet kicsit lejjebb húzott hátul a derekán, megrogyasztva egy picit a nadrág ülepét. Szemét Ray-Ban Wayfarer fekete napszemüveg takarta. Lábára pedig egy fekete bakancsot húzott, amiből kilógtak a rövid fűzők. Próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire szexy és helyes ebben a szerelésben, és hogy mennyire, de mennyire jól áll neki ez a stílus. Csakhogy én tudom, hogy ez a rosszfiús kinézet alatt ki is rejtőzik. Egy pillanatra megállt, és arca helyzetéből ítélve engem nézett, majd elindult felém. A szívem gyorsabb ütemre váltott. Gyerünk Selena! Ne ájulj el tőle! Hiszen tudod ki ő, és hogy miket tett veled! Próbáltam hallgatni a józan eszemre. Valamennyire sikerült is, hiszen még mindig stabilan álltam, annak ellenére, hogy súlyomat másik lábamra helyeztem, de úgy, hogy ne látszódjon.

Amikor már vészesen közel volt, meg akartam szólalni, de ő megakadályozott ebben. Méghozzá azzal, hogy egy szó nélkül, kizárólag csak előre nézve ment el mellettem. Az én állam pedig hangosan csattant a padlón. Tehát akkor ott tartunk, hogy már nem vesz rólam tudomást?? Hát rendben! Így is csinálhatjuk. Úgy is jobb így! Eddig is ezt kellett volna.

-        -  Gyere Selena! – Kiabálta Frank a folyosó végéről. Én pedig engedelmeskedtem neki.

-          -Hogy vagy? – Kérdezte már egymás mellett sétálva. Én kissé bicegtem, de próbáltam nem ezt tenni, annak ellenére, hogy mivel nem kímélem a szerencsétlen bokámat, még jobban fáj. De nem akartam, hogy tudják: egy apró sérülés az ágyba kényszerít. Mert nem fog.

-          - Jól, köszönöm. De mi történt a pulttal? – Válaszoltam, amikor már az újra felépített konyha helyszínéhez értünk. Frank sóhajtott egyet.

-         - Rosszul lettek felcsavarozva. Ki is rúgtam érte a felelőst – mondta bosszús hangon Frank.

-        -  Nem kellett volna kirúgnod ezért – ráztam a fejem elkeseredetten. Miattam fosztottak meg az állásától valakit.

-        -  Selena. Jó hogy kirúgtam. Nagyobb baj is történhetett volna.

-         - De nem történt. És csak baleset volt – tiltakoztam továbbra is. Frank mondott volna valamit, amikor is megszólalt Tom, Frank jobb keze.

-          - Nem biztos, hogy baleset volt – nézett rám.

-       -  Ezt hogy érted? Már hogy a fenébe ne lett volna baleset? – Egész viccesnek találtam, noha tudtam, hogy ezzel senki nem viccelne, főleg nem Tom, aki pont nem a jópofa emberek sorába tartozik.

-        -  Onnan, hogy a szögek nem hajoltak el.

-        -  Nem nagyon értem – lehet, hogy gáz, de sosem voltam jó fizikából, így fogalmam sincs, hogy a szögeknek miért kellett volna elhajolniuk.

-        -  Ha csak pár szög nem lett volna normálisan becsavarozva a helyére, akkor a többi egy-kettőnek, ami megtartaná egy ideig a pultot és a szekrényeket, akkor a nyomás hatására, azoknak egy kicsit el kellett volna hajolniuk a rájuk nehezedő súly miatt. De mindegyik szög teljesen egyenes, mintha valaki szándékosan lazította volna meg őket annyira, hogy alig tartsák a szerkezeteket. Ez pedig nem balesetre utal.

Döbbenten hallgattam az ésszerű mondatokat. Ha így van, ahogy mondja – márpedig ebben nem kételkedem -, akkor ki csinálta? Ki akar nekem rosszat? És ami a legfontosabb: Miért?