- Bejössz? - Biccentett az ajtó felé. Be szeretnék én menni? Biztos vagyok ebben? Nem. A félelem nem győzhet le!! Bizonytalanul bólintottam egyet. A férfi elmosolyodott, majd nagyra tárta előttem a nehéz vasszerkezetet. Vettem egy nagy levegőt, és megköszönve az illetőnek, léptem át a ház küszöbét.
- További szép estét - mosolygott rám a kedves ismeretlen, és már itt sem volt, hogy hallja, a viszonzott kívánságomat. Remegő, és izzadságtól undorítóan csatakos tenyeremmel megszorítottam a lépcső korlátját, és szépen lassan, mint aki annyira nagyon ráér, elindultam felfelé.
Egészen addig, amíg meg nem álltam az ismerős ajtónál. Az az ajtó előtt, amin már bementem egyszer, és sebesen távoztam is. Annak a különleges éjszakának minden egyes pillanata annyira megmaradt, hogy bármikor visszatudtam idézni. Még mindig megmosolyogtat a jelenet, amit Zayn produkált a kulcsot keresve. De aztán visszatértem a jelenbe. Merthogy megint itt vagyok. Csak most már tudom miért. Merthogy akkor, azon az éjszakán teljesen meg voltam győződve arról, hogy utálom az itt lakót. Most már tisztában vagyok az érzéseimmel.
Bekopogtam. Vártam egy kicsit. Az ajtóhoz hajolva próbáltam bármilyen belső neszt meghallani, de nem sikerült. Semmi nem történt bent a hívó szóra, vagy a fülem rossz. Harmadik lehetőségként, az ajtó tökéletesen szigetel. Szemem megakadt a csengőn. Ez azért előbb is eszembe juthatott volna...
Röviden nyomtam rá ujjamat a csengőre. Ami halkan szólalt fel, az ajtó túloldalán. Most aztán már ténylegesen az ajtóra tapadtam. De semmi motoszkálás, kulcszörgés, lépések hangja. Minden jel arra utalt, hogy Zayn nincs itthon, vagy csak nagyon mélyen alszik. Az ajtó előtt állva vártam a megváltásra, ami később meg is érkezett. Zsebemből olyan gyorsan halásztam ki a telefonom, hogy a nagy kapkodásban, majdnem kiesett a kezemből ez a ketyere. De csodás reflexeimnek köszönhetően épségben maradt. Zayn nevét kikeresve nyomtam rá a zöld kis ikonra. Fülemhez emeltem és vártam, hogy a monoton csörgetés hangja megszűnjön, és egy kellemes baritonú hang szólaljon meg. Csakhogy ez nem történt meg. Mármint a csöngés befejeződött, csakhogy beszéd helyett egy hangosat sípolt a fülembe. Elrántottam a most már sípoló fülemtől és csak ledöbbenve néztem a képernyőt. Kinyomott! Zayn kinyomott. Bassza meg. Tényleg kibaszottul megbántottam. Egy hülye vagyok. Ezt most teljesen megérdemeltem. Nem is tudom mit keresek itt.
Csalódottság zúdult testemre.
Másnap reggel kedvtelenül keltem fel. Semmi, de semmi erőm nem volt semmihez. De nem akartam sajnáltatni magam, így egy vagon kávé megivása után kissé felébredtem. Na nem mintha annyit aludtam volna az éjjel, hogy fel kellett reggel kelnem az édes álmaimból. Merthogy az éjszaka folyamán még véletlenül sem lehetett ilyenben részem. De magamnak köszönhetem. A hülyeségemnek, annak a rohadt nagy büszkeségnek. Na meg annak, hogy egy dög vagyok. Lelkiismeret furdalásom van Dylan és Zayn miatt is. Megbántottam azt a két srácot, akiket egyáltalán nem akartam. Talán Zayn-t akkor este igen. És ez benne a legrosszabb. Hogy akkor nem fogtam be a számat. Mert nekem aztán tényleg muszáj volt játszanom az áldozatot, pedig nem én voltam az. Ebben az egészben egyedül Dylan kapta ezt a szerepet.
Felöltözve, teljesen elkészülve ültem a konyhában, arra várva, hogy elteljen az idő és elindulhassak. A hasam a tegnap este érzett görcsbe szorult Zayn gondolatára. Hiszen ma forgatás, amin ő is ott lesz. Nessa teljesen fitten, és gyönyörűen jött be a konyhába, hogy megigya a 2. reggeli kávéját.
- Hát te? - Nézett rám megütközve. Végignéztem magamon.
- Bocsi, hogy a szekrényedből öltöztem, de nekem ugye nincs és... - próbáltam magyarázkodni. Nessa legyintett egyet.
- Miért keltél fel ilyen korán?
- Öhm. Mert dolgozni megyek? - Kérdeztem bizonytalanul.
- Oh. Ne haragudj, de tegnap este annyi minden történt. És teljesen kiment a fejemből.
- Semmi baj, Nessa - nyugtattam meg mosolyogva. - De miről van szó?
- Ma szabadnapot kaptatok. Mert az összes belső jelenetet felvettétek. Holnap pedig Coldwater-be utazik a stáb, hogy a külső jelenetet is feltudjátok venni.
Pár pillanatig kidülledt szemekkel néztem rá.
- De hát tegnap félbemaradt egy jelenet. Azzal mi lesz?
- Azt mondta Frank, hogy azt ott is fel tudjátok venni. Így is kis csúszásban van a forgatás, ezért nem halogathatja tovább a kinti felvételeket.
- Értem - bólintottam kissé megnyugodva. Nem látom ma Zayn-t, ami jó. De mondjuk rossz is, mert most idegeskedhetek holnapig. Aztán eszembe jutott valami probléma.
- Nessa! - Hangosabb felkiáltásomra kissé megugrott. - Nincs ruhám, amit bepakolhatnék - keseredtem el.
- Gondoltam rád - kacsintott mosolyogva. Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. Egészen addig, amíg elő nem húzta zsebéből hitelkártyáját.
- Nem-nem. Nekem is van pénzem - tiltakoztam rögtön. Így is már a nyakukon lógok egy ideje. Na jó. Tudom, hogy ez nem teher nekik, de na. Akkor is rossz érzés, hogy ennyit költ rám. Felsóhajtott. Ismer már. Tudja, hogy úgysem fogok belemenni abba, hogy minden egyes ruhadarabot ő álljon. Így kompromisszumot kötöttünk.
- Akkor te is veszel nekem ruhákat és én is neked - nyújtotta felém kezét. Gondolkodás nélkül mentem bele az alkuba.
- Megegyeztünk - ráztunk kezet. Aztán elnevettük magunkat.
- Akkor irány a vásárlás! - Kiáltott fel Nessa és kezemnél fogva húzott a kijárat felé. Éljen-éljen. Utálok vásárolni... De bízom benne, hogy Nessa ezt is feldobja. Mint ahogy Lolával is szívesen mentem régen vásárolni.
Összesen 3 plázába mentünk be! Nem boltba. Plázába! Háromba! Annyi szatyorral tértünk haza, hogy a kocsiba alig fért be. Próbáltam a pénzemmel óvatosan bánni, de Nessa minden egyes megtetszett darabra rábeszélt, én pedig őt, hogy valamennyire egyenlíteni tudjak. Bár. Nessának tényleg minden jól áll. Ha egy zsákot húzna fel, abban is gyönyörű lenne. Tudom, hogy ez elég furán hangzik tőlem, de ha így van, akkor így van.
Újonnan szerzett ruháimat bőröndbe pakoltam. Elraktam melegebb ruhákat, és lengéket is. Mindenre fel kell készülni.
Hulla fáradtan estem este az ágyba. A vásárlás és Nessa annyira elterelte a figyelmem, hogy a nap folyamán nem rágódtam annyit Zayn-en és a holnapi napon. Most is túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy különböző jeleneteket játsszak le a fejemben. Hál'istennek gyorsan elnyomott az álom.
Nessa ígéretéhez híven felkeltett. Amilyen aranyos volt, kávét is hozott a szobámba. Egész jól aludtam az este. Mondjuk jobban, mint tegnap.
Tegnap este kiválasztott ruhámba bújtam bele. Fekete harisnyával vettem fel a rövid short-omat, ehhez pedig egy egyszerű fehér toppot húztam fel. És a hűvösre felkészülve a fekete bőrkabátomat is a szetthez csaptam. Hajamat kiengedtem, nem foglalkozva azzal, hogy göndörsége megzabolázatlan és egy szénakazalra emlékeztet. Bár Nessa szerint egyáltalán nem az, de csak a elfogultság mondatja ezt vele.
Nem tudom mennyi ideig leszünk ott, hiszen ez attól függ mennyire tudunk haladni a forgatással. Ezért két bőröndöt szenvedtem el Nessa autójáig. Abban a pillanatban, hogy elindultunk a szívem nagyot dobbant, majd szörnyű vágtába kezdett. A tenyerem izzadni kezdett. Pont mint tegnap előtt este.
- Ne izgulj, drágám. Megfogjátok tudni beszélni - mosolygott rám biztatóan Nessa.
- Nem vagyok ebben olyan biztos.
- Miért?
- Kinyomott. Mert nagyon megbántottam. És igaza van. Én is haragudnék a helyében.
- Igen, most haragszik. De ez változni fog, ha beszélsz vele.
- Csak ez nem olyan egyszerű - hangom kissé remegett. Nem álltam közel a síráshoz. Inkább csak féltem. Féltem Zayn reakciójától.
Az út azzal telt el, hogy Nessa minden féléről csevegett. Próbáltam figyelni rá és készséges válaszokkal és reagálásokkal hitessem el vele, hogy beszéde nem siket fülekre talált. A "Megérkeztünk." kijelentésre máris minden figyelmem felébredt. Ijedten néztem ki az autó ablakából, abban reménykedve, hogy nem látom meg az ismerős épületet. Félelmem erősödött, amikor nemhogy az épület tárult a szemem elé, hanem az előtte álldogáló stáb is. Szemem bőszen keresett egyetlen egy személyt a sok arc között. Elég sokan néztek a kocsink irányába, így ez megkönnyítette a dolgom. Noha nem kellett az arcát látnom ahhoz, hogy tudjam: itt van. Hogy ott áll, mindenkitől messzebb, külön. És az ismerős fekete szerelésében feszít, noha a városban meleg tombolt, a korai idő ellenére is.
- Nyugi - mosolygott rám Nessa, majd kiszállt a kocsiból.
Tényleg le kéne nyugodnom, csakhogy ez nem olyan egyszerű. A kezeim remegtek. A szívem szörnyen gyorsan és hangosan dobogott. A szám kiszáradt, mint ahogy a torkom is erre a sorsra jutott. Egyáltalán nem akartam kiszállni az autóból. Sőt. Késztetést éreztem arra, hogy átüljek a vezetőülésbe és nagy gázzal elmenjek innen jó messzire, nagy füstöt hagyva magam után. De a kötelesség az kötelesség. A munka és az álmom megvalósítása nem engedte, hogy ezt meg is tegyem. Így beértem annyival, hogy csak a fejemben játszottam le e menekülési formát.
Végül is mi történhet? Maximum leüt. De nem hiszem. Esetleg a szemével megöl, míg a fejében különböző terveket szövöget a megölésemre. Ezekkel a nyugtatásnak szánt lehetőségekkel nyitottam ki az eddig erődként szolgáló kocsi ajtaját. Majd ki is szálltam, hogy teljes testemmel elé állhassak. Tekintetünk rögtön összekapcsolódott. Abban a pillanatban, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Érzelemmentes tekintete pár pillanat múlva el is hagyta az enyémet. Érzelemmentes... Semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle megérkezésem. Jobb lett volna, ha az első pillanatban leüt. Kevésbé fájt volna...
Mindenkinek fájdalmasan megjátszott mosollyal köszöntem. Szemem sarkából láttam, hogy a feketeség megmozdult hangomra. Rögtön, reményekkel telve kaptam oda fejem. Felvette a földre hanyagul ledobott táskáját, és átvetette vállán. Majd egyenesen felém indult. A szívem majd kiesett a mellkasomból, én pedig visszafogott lélegzettel vártam, hogy mi következik. Ám rám sem nézve ment el mellettem. Mintha ott sem lettem volna. Csoda, hogy a vállát nem ütötte az enyémnek. Csalódottan fújtam ki a bent tartott levegőt, hogy új friss oxigénhez juttassam az izgalomtól felizzott testemet. Kissé megráztam magam, hogy észhez térjek. Nem bánthat ennyire a viselkedése, hiszen megérdemlem. Azok után, amit a fejéhez vágtam tegnapelőtt este. Lehajtottam fejem, hogy elrejtsem szomorú arckifejezésem mindenki elől. Noha senkinek sem volt ideje engem vizslatni. Mindenki csinálta a dolgát. Frank nagy artikulálással beszélt a telefonba, míg Tom mindenkinek a tudtára adta a feladatát. Én meg csak álltam, mint egy szerencsétlen és próbáltam nem Zayn-re nézni, aki mindenkire nézett, csak rám nem. Nem léteztem már a számára. És ez ezerszer rosszabb, mintha kiabálna velem.
Valaki finoman megérintette a vállam, ezzel felkeltve bambulásomból. Stella mosolyogva köszöntött. Kissé megnyugodtam, hogy ő is velünk utazik, egy buszban. Így is elég kínos lesz, hogy Zayn is abba a buszban lesz, ahol én. És csak csak pár órás útról van szó... Sőt. Mivel a kontinens másik felén van a város, így akár napokba is telhet, a nagy buszokkal.
Stellával jól elbeszélgettünk. Nagyon aranyos lány, és egyre jobban a szívemhez nő, ahogy Melanie és Andy is. Frank sietett hozzánk.
- Srácok - kezdett bele, de megállt és körbe nézett. - Zayn! Gyere ide, kérlek! - Kiabált, hogy a tőlünk távol álló személy is jól hallja. Zayn nyugodtan lépdelt felénk, zsebre dugott kézzel. Most, hogy az arcára mertem nézni, észrevettem, hogy valami nem stimmel. Nem tudom, hogy micsoda, de valami nincs rendben. És nem a köztünk történtek miatt. Itt valami más lehet.
Amikor megérkezett, lehajtottam a fejem, hogy ne lássa mennyire megszállottan nézem.
- Na. Szóval. Változott a terv. Mi repülővel megyünk, a stáb pedig a felszereléseket hozza busszal, ahogy az eredetileg is meg volt tervezve.
- Hogy-hogy? - Tette fel a bennem is megfogalmazódott kérdést Stella.
- Mert felhívtak, hogy valami gond van, amit el kéne simítani minél előbb.
- És miért kell nekünk is repülővel menni? - Kérdeztem meg, hiszen nem nagyon értettem. Frank mosolyogva felhúzta egyik szemöldökét.
- Mert inkább buszozol 2 napon keresztül?
- Nem-nem. Repülünk - mondtam rögtön. Halkan felnevetett, majd el is ment, gondolom a repülőjegyeket intézni. Akkor megúszom a buszozást Zayn-nel. Ez azért nyugtató.
Bírom a repülést, hiszen Los-Angelesbe is azzal mentem, de már nagyon vártam, hogy földet érjünk. Sajnos a városban nem volt időnk nézelődni, mert a repülőtérről egyenesen a szállodába mentünk, átvenni a szoba kulcsait. Stellával egy szobát kaptunk, aminek én nagyon örültem.
- Figyelj csak - szólalt meg Stella, éppen akkor, amikor az egyik pulcsimat hajtottam össze, hogy a szekrénybe tegyem. Kíváncsian néztem rá. Ledobta a kezében lévő narancssárga fölsőt.
- Te nem vettél észre valami furát Zayn-en?
- Miért kérdezed? - Tehát akkor nem csak nekem tűnt fel.
- Nem tudom. Olyan furcsa. Oké, tudom. Zayn mindig furcsa, de ez most mást. Lehet, hogy valami nincs rendben - tanakodott hangosan. Igen. Ezt már én is észre vettem.
- Ha így is van, nagyfiú már. Megoldja - hangom hidegen csengett. Noha egyáltalán nem hagy hidegen ez a dolog. Sőt. Amióta megláttam, csak ezen kattogok. Talán mégis a durva viselkedésem a baja?
- Hűű-ha, csajszi. Ez elég szívtelenül hangzott. Még a te szádból is - mondta Stella. Mintha Lola mondta volna. - Tudom, hogy utálod, de azért ez akkor is durva.
- Tudom. És nem utálom. Vagyis, de. Vagyis azt kéne - makogtam, mint egy hülye. Stella arcán a döbbenet és a felismerés keveréke látszott. Azt hiszem lebuktattam magam.
- Selena! Te szereted őt! - Kiáltott fel.
- Azt azért nem mondanám - próbáltam tagadni. Talán reflexből, vagy csak ez volt az utolsó próbálkozás arra, hogy ezt a hazugságot elhitessem magammal is. - Jó, oké. Talán beleestem - sóhajtottam, miközben leültem az ágyra. Stella nagy mosollyal az arcán szökdécselt elém. Nem tudom miért ugrándozott, de oké.
- Akkor még miért vagy itt? - Kérdezte teljesen komolyan. Tényleg színész a lány. Vagy csak simán könnyen változik pillanatok alatt a kedélyállapota.
- Ezt most nem teljesen értem - adtam tudtára teljes zavarodottságomat.
- Te is láttad, hogy van vele valami. Menj a szobájába és beszélj vele!
- Nem hiszem, hogy ez... - Kezdtem bele, de tenyereit összecsapta, és a hirtelen keletkező csattanásra kissé megugrottam. Tenyereit egymáshoz dörzsölte. Miközben eszelősen nézett rám, feltűrte két kezén a ruhája ujját. Mielőtt fenyegetően megszólalt volna, felugrottam az ágyról.
- Csak mielőtt tényleg felemelsz és odacipelsz - mosolyogtam rá. Elnevette magát.
- Helyes. Na, húzzál már! - Taszigált ki az ajtón.
- Tudod ez azért elég... - de ezt a mondatomat sem tudtam befejezni, mert becsapta az orrom előtt az ajtót.
- Remélem már nem vagy itt! - Kiabált ki. Mosolyogva megráztam a fejem. Az első forgatási napon ügyesen rejtegette ezt az őrült énjét. Sóhajtottam egyet és elindultam a vörös színben pompázó puha szőnyegen. Elterveztem, hogy majd éjszaka mezítláb kijövök, hogy járjak egy kört. Biztos simogatná a talpam.
Rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy melyik Zayn szobája. Azt sem tudtam merre menjek. Legalább egy kicsit körülnézek a szállodában, lehet, hogy közben még Zayn is előkerül.
Pár lépés után egy hangos puffanást hallottam. Mintha valaki valamit a falnak vágott volna. Kíváncsiságom ellenére tovább mentem. Volna. Csakhogy még egy csattanás, amit egy férfi üvöltés követett. Most már nem hagyhatom annyiban a dolgot. Lábaimat a józan ész tiltakozása ellenére futásra kényszerítettem. Pár méternél többet nem kellet, hogy megtegyek. Egy résnyire kinyitott ajtó előtt álltam meg. Kicsit hallgatóztam, de most síri csend volt a szobában. Talán kint kellett volna maradnom. De nem tudtam nyugodtan elsétálni, mintha semmi nem történt volna. Lehet, hogy baja esett valakinek. Így hát a jéghideg kilincset megfogva tártam nagyobbra az ajtót. Nem az várt, amire felkészítettem magam. A kép meglepett, de egyben a szívemet is összefacsarta. Zayn térdre esve, kezeibe temetett arccal, a szoba közepén. Gondolkodás nélkül futottam oda, és térdeltem le vele szemben. Nem reagált semmit érkezésemre. Talán észre sem vett.
Lassan nyúltam felé, majd finomat megérintettem a vállát, amire felkapta a fejét és rám nézett.
- Mit keresel itt? - Kérdezte nem túl kedvesen. Igen. Erre azért számíthattam volna. Nagyot nyeltem.
- Mi történt? - Néztem szemébe, kikerülve az előző kérdését. Mérgesen megrázta a fejét, mintha így ki tudná zárni gondolatait.
- Menj innen! - Hangja könyörgésbe csapott át. Kitartottam az aggodalmam mellet, így szintén megkérdeztem.
- Mi a baj, Zayn? - Hülye kérdésnek hangozhat ez pont tőlem, de tudnom kell. Segíteni szeretnék. A fenébe is. Kicseszettül aggódom érte. Zayn hirtelen állt fel. Pár pillanattal később, én is követtem.
- Azt mondtam menj innen! - Üvöltött rám. Legyűrtem magamban a félelmet, és meg sem rezzentem.
- Nem - mondtam higgadt hangon.
- Menj már innen, a kurva életbe is!! - Kiabált és ökölbe szorított kézzel közeledni kezdett felém. Oké. Ettől a ponttól, már nem tudtam tettetni higgadtságomat. Az ösztöneimre hallgatva kezdtem el hátrálni tőle. Egészen addig sikerült is, amíg neki nem ütközött a hátam a falnak. A félelem átjárta testem.
Nem tudtam menekülni, és védekezni sem, pedig a felemelt keze tudatta velem, hogy mire készül. Vagy talán nem is akartam elmenekülni. Mélyen bíztam abban, hogy nem fog bántani. Nem kérleltem, hogy ne tegye. Csak becsuktam a szemem, és vártam. Vártam, annak ellenére, hogy a bennem tomboló félelem menekülésre ösztönzött. Pár pillanat után éreztem, hogy arcomon végigfolyik egy akaratlanul elejtett könnycsepp, ami a fájdalmas beletörődésem jele.
Arcomat megütötte kapkodó lehellete.
Nagy csattanás, közvetlenül a fejem mellett, amire összerándultam. Kinyitottam eddig összeszorított szemhéjaim. Zayn az arcomtól pár centire vert a falba. A megkönnyebbülés nagy hullámban ment végig görcsös testemen, ezzel ellazítva megfeszült izmaimat.
Zayn kezéről az arcára néztem. Nem nézett rám. Keze lecsúszott a falról, majd térdre esett előttem.
Ezzel megnyitotta előttem a menekülés útját. A józan eszem örvendezett a szabadulás láttán, de nem érdekelt. Megint ellentmondva az észnek, letérdeltem elé. Ziháltam az előbbi adrenalinlöket miatt.
Futnom kellett volna. Elmenekülni a szobámba, magamra zárni az ajtót, hogy biztonságban legyek. Csakhogy abszurd módon azt éreztem, hogy itt vagyok a legnagyobb biztonságban. Vele. Mellette.
Zayn lehajtott arcára csúsztattam kezem, hogy felemeljem fejét. Döbbenten vettem észre, hogy tenyerem benedvesedett.
Tekintetünk találkozott, és össze is forrt. Még egy könnycsepp tört utat magának barna szeméből, hogy végigfolyva arcán, az ölébe pottyanjon. Hüvelykujjammal letöröltem a következőt, mielőtt ugyan ezt az utat elkezdhette volna. De több jött, én pedig túl lassú voltam ahhoz, hogy az összeset megállítsam.
- Sajnálom - lehelte erőtlenül szemembe nézve.
Mielőtt feje újra visszaesett volna, megöleltem. Szorosan öleltem magamhoz rázkódó testét.
- Annyira sajnálom. Sajnálom. Sajnálom - ismételgette, míg könnyei szakadatlanul áztatták pólómat. Ujjai görcsösen szorították a hátamon kissé megfeszült felsőmet. Én pedig hátát simogattam, hogy csillapítsam sírását.
- Semmi baj - súgtam halkan fülébe. Szavaim után újra hangosan zokogott fel, és szorítása erősödött. De ez engem egy csöppet sem zavart. Töretlenül simogattam. Hol tarkóját, hol a hátát, vagy egyszerre mindkettőt.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el így. De Zayn fokozatosan engedett szorításán, lassan csillapodott a szaggatott sírás, és a könnyei is elapadtak. Elengedett, hogy láthassa arcomat. Kezeim visszahullottak az ölembe. A térdem már kicsit fájt a hosszas térdepeléstől, így a bokámra ereszkedtem, ezzel még nagyobb távolságot kreálva kettőnk között.
- Miért vagy itt? - Kérdezte halkan, szemembe nézve. - Miért nem mentél el?
Lesütöttem szemeimet.
- Nem tudom - válaszoltam ugyan olyan halkan.
Hüvelykujjával óvatosan emelte fel lebiccentett fejem, ezzel arra kényszerített, hogy tekintetünk újra összekapcsolódjon.
- Köszönöm.
Halványan elmosolyodtam válaszképpen. Percek teltek el hangtalanul. De szemkontaktusunk továbbra sem szakadt meg.
- Tehát nem tudod - törte meg a csendet.
Megforgattam szemeimet.
- Tehát nem tudom.
- És miért nem?
Mérgesen fújtattam egyet. Itt kérdezősködik, ahelyett, hogy csöndben maradna.
- Nem tudom, oké? - Sóhajtottam lemondóan. Majd hangom újra elhalkult. - Csak azt éreztem, hogy itt kell maradnom. Hogy itt szeretnék lenni.
Szavaim hallatára szeme barnasága, mintha meglágyult volna és kicsit világosabb színbe tündökölt tovább. Bár lehet, hogy csak az ablakon beszűrődő fény az oka.
Tenyerét gyengéden simította arcomra. Majd lassan közeledni kezdett felém. Tekintete egy pillanatra sem hagyta el az enyémet. A lélegzetem elakadt, a szívem iszonyat gyors iramot kezdett diktálni.
Becsuktam szemeim. Forró leheletünk összeolvadt. De pillanatokkal később sem csókolt meg. Tudtam, hogy vár. Rám várt. Ezért kicsit előrébb hajolva forrasztottam össze ajkainkat.
Lágyan és érzékien csókolt. Közben hüvelykujja körkörösen simogatta orcámat. Kezeim önálló útra tévedtek, és a tarkója köré fonódtak.
Feltérdelt én pedig rögtön követtem őt, hogy egy pillanatra se szakadjunk el egymástól. Bár a derekamra fonódott keze erősen tartott és még közelebb húzta elgyengült testem magához. Mellkasunk ugyan olyan gyors ütemben emelkedett és süllyedt. Éreztem. Éreztem, hogy szíve erősen ver a mellkasában, úgy ahogy az enyém is. Ajkaink pont illettek egymáshoz. Aztán a becsukott szemhéjam alá férkőzött egy kép. Egy kép egy jelenetről. Ahogy ott állt, és nem csinált semmit, csak a kapucni mögé rejtve nézett. Most az egyszer az ész győzedelmeskedett az érzelmekkel szemben.
Olyan hirtelen távolodtam el, hogy fájt, ahogy vége szakadt a tökéletes pillanatnak. Francba a tökéletessel!! Vele semmi nem lehet tökéletes! Nem törődve Zayn ziháló lélegzésével és döbbent arcával álltam fel és vissza sem nézve futottam ki a szobából.
Meg sem álltam a szobánkig. Reménykedtem abban, hogy Stella elment valahova, mert képtelen lettem volna magyarázatot adni sírásomra. Mert igen. A francba is. Bőgtem, mint egy hülye kislány. Olyan nagy hévvel nyitottam ki az ajtót, hogy majdhogynem beestem rajta. Szerencsére Stella tényleg nem tartózkodott a helységben. Beléptem és magamra csaptam az ajtót. Majd az ágyamra vetettem magam, nem törődve azzal, hogy az ott hagyott ruhákat összegyűröm, és a földre taszítom őket.
A macimat görcsösen szorítottam az arcomhoz, és kétségbeesve próbáltam megállítani az újra lejátszódó jelenetet. De nem tudtam. Mintha az agyam szórakozott volna. Mintha így akarná tudomásomra hozni, hogy nem helyes, amit csinálok.
Ki tudja mennyi idő telt el, de álomba sírtam magam.
Fájdalom hasított a fejembe, amikor kinyitottam szemeimet. A sajgó részhez kaptam kezem, és halkan nyögve ültem fel. Igen. Ezt tudhattam volna előre, hiszen akárhányszor úgy alszom el, hogy sírok, mindig fejfájás az eredménye. Körülnéztem, noha a sötétség miatt nem sokat láthattam. Próbáltam szememet hozzászoktatni a fénytelen világhoz. Amikor ez sikerült, láttam a szoba körvonalait, és most hogy nem koncentráltam annyira, megcsapta fülemet egy halk szuszogás, ami a mellettem lévő ágyról származott. Tehát éjszaka lehet. Vagy az is lehet, hogy kora reggel. Hálás voltam Stellának, hogy nem keltett fel.
Amilyen halkan csak tudtam, kiszenvedtem magam a pihe-puha ágyamból. Lábujjhegyre állva, próbáltam a levegőnél is halkabb lenni. Oké, ez hülyeség. Mindegy. A fejfájásra fogtam. Csakhogy az ember mikor a leghangosabb? Amikor pont nem kéne. A nagy óvatosságban, olyan erővel sikerült belerúgnom a földön hagyott bőröndömbe, hogy már nem csak a fejem fájt. Ráharaptam az alsó ajkamra, hogy visszafogjam szitkozódásom.
Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát. Miután sikeresen becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, halkan engedtem el a kikívánkozó szitokáradatot, miközben néztem a fájó pontot, ami a kislábujjamat jelentette. Kicsit mintha feldagadt volna. De életem során annyiszor rúgtam már bele valamibe - az legyen ajtófélfa, egy bútor lába, bármi -, már a látványtól tudtam, hogy maximum 1 hétig fogom érezni a kis lüktetést. A világ egyik csodája, hogy a lábujjaim még mindig törés mentesek. Amikor tekintetem felfelé vezettem a beütött testrészemről, a pillantásom megakadt valamin. Első pillanatra egy fekete gombócnak tűnt. De aztán döbbenten vettem észre, hogy egy ember ül ott, összegömbölyödve. Közelebb léptem a fájdalmas pózban alvóhoz, noha rögtön tudtam kicsoda.
Mit keres itt Zayn a szobánk ajtaja mellett?? Miért nem ment vissza a saját ágyába aludni? Egyáltalán miért jött ide? Oda akartam menni hozzá, hogy felébresszem és a saját helyére küldjem. De mit mondhatnék neki?
A francba is ezzel. Akkor sem maradhat itt!
Óvatos léptekkel tettem meg a köztünk lévő másfél méter távolságot, majd leguggoltam.
- Zayn - szólítottam meg halkan. Hangomra nyűgösen nyögött fel, mocorgott kicsit a kényelmesebb póz reményében, de nem kelt fel. Kifújtam a bent tartott levegőmet.
Tenyeremet begörnyedt vállára simítottam. Enyhén rázni kezdtem.
- Zayn. Kelj fel - súgtam.
Szemhéja mozgásba kezdett. Kezemet rögtön elvettem válláról, mintha nem akarnám, hogy észrevegye a testi közelségemet.
Halkan nyöszörögve, de felébredt.
Fáradt barna szemei rögtön megtalálták arcom, ami már távolabb volt tőle. Ahogy a testem is.
Felmérte a köztünk lévő 1 méter távolságot, amit én gerjesztettem. A barnaságot szomorúság öntötte el, ami összefacsarta a szívemet.
- Menj a szobádba, Zayn! Nem láthat meg itt senki sem - súgtam halkan, azt a két mondatot, ami marta a torkomat. Nem szerettem volna ezeket kimondani. Hiszen a szívem erősen tiltakozott, de most sem engedtem, hogy rávegyen a hülyeségre. Még akkor sem, ha szerelmes vagyok az előttem összekuporodott fiúba. Ostobaság ilyet éreznem. Életem legnagyobb hibájába estem bele.
- Miért? - Hangja rekedt volt és nagyon szexy. Ez a mackóra emlékeztető husky hang meleg bizsergést indított el testemben, átitatva minden egyes porcikámat. Nem Selena! Ne legyél hülye! Semmi szexy nincs ebben a hangban! És visszatért a régi ellenségem, a hangocska. Még hogy nincs semmi szexy ebben a hangzásban... Ja. Én meg a Dalai Láma vagyok, nem?
- Menj a szobádba, Zayn! - Ismételtem meg magam. Zayn egy ideig szomorúan nézett, és kétségbeesve kereste a szemkontaktust. De most az egyszer nem engedtem neki. Mert ha tekintetünk újra összeforrna, akkor már nem lettem volna képes elküldeni. Mert tudom, hogy szemeim a mondatom ellen tanúskodnának. Így hát felálltam a kényelmetlenné vált pózból, és elfordultam tőle.
- Csak menj el - súgtam még halkan. Hallottam, hogy hangomból érezhető volt a megtörtség. Így, mielőtt észre vette volna, elsiettem onnan. Nem tudom hova, de bárhova, csak egyre messzebb tőle.
Egy kis kóvájgás után a recepción kötöttem ki, ahol egy kedvesnek tűnő, harmincas éveiben járó férfi csücsült. El akartam menni mellette, de megszólított.
- Hölgyem! Valami baj van? - És már ott is volt mellettem.
Kedves mosolyt erőltettem magamra.
- Nem, nincsen. Csak hamar felébredtem.
A férfi az órájára, majd ismét rám nézett. Furán.
- Hajnali fél 4 van, kisasszony.
Kissé zavart a hölgyem és a kisasszony megnevezés. De gondolom ez is a munkakörébe tartozik.
- Csak Selena, ha kérhetem.
Hálásan mosolygott rám, ami belőlem is egy apró, igazi kunkort hozott elő.
- Köszönöm. Szóval, segíthetek valamiben?
Már rögtön hárítani akartam kérdését, amikor a fejemben lévő lüktetés újra felerősödött.
- Egy fájdalomcsillapító gyógyszernek most örülnék - mondtam félénken, mert fogalmam sem volt arról, hogy kérhetek-e ilyet egy itt dolgozótól, vagy nem. Megkönnyebbülésemre, a férfi továbbra is mosolygott.
- Arra van a hotel étterme - mutatott jobbra. - Ott adni fognak neked gyógyszert.
- Köszönöm - mondtam hálásan.
A szoba plafonját néztem, amiből a sötét miatt nem sokat láthattam. A nénitől kapott gyógyszer kezdett hatni, de még mindig zúgott a fejem, csak most nem olyan identitással. Inkább csak képtelen voltam újra elaludni a fejemben kavargó hülye gondolatoktól. Amikor visszaértem, Zayn már nem volt sehol sem. Aminek örültem, de valahol belül mégsem. Tudom, hogy azon az estén abban a reményben mentem el hozzá, hogy beszéljek vele. Talán reménykedtem benne, hogy megbocsájt és együtt lehetünk. Igazából, nem csak a kamerák előtt. Ez jó is lenne, ha nem villant volna be az a hülye kép. A hülye múlt. Az akkori fájdalom és szenvedés. Fura és irracionális, de már nem fájt annyira visszaemlékezni rá, mint régen. Lehet, hogy tényleg megerősödtem lelkileg. Vagy talán Zayn lenne az oka? Az iránta táplált érzéseim?
Reggel már fájdalommentesen nyitottam ki újra a szemeimet. Tehát, akkor mégis sikerült elaludnom. Oldalra néztem. Stella ébren volt, és mereven nézte a plafont. Úgy, mint ahogy én tettem ezt kitudja hány órája.
- Jó reggelt - mondtam, egekig nyújtózva. Stella rögtön rám nézett.
- Az este mi volt a baj? - Kérdezte rögtön, nem kertelve. Igazán aranyos reggeli köszöntés.
- Honnan veszed, hogy volt valami? - Adtam a hülyét, amire mérgesen megforgatta szemeit. - Oké, oké. Összevesztünk. Ennyi - rántottam meg a vállam, mintha egyáltalán nem számítana.
- Min? - Kérdezte értetlenül.
- Jaj, Stella. Mindenen. Mi mindenen össze veszünk. Nem is volt semmi értelme annak, hogy elmentem hozzá. Mi nem tudunk egymással emberi módon bánni.
Többnyire igazat mondtam. Többnyire.
- De miért nem? Miért akarod őt ennyire utálni? Miért mondasz ellent az érzéseidnek?
Felálltam az ágyról.
- Erről nem akarok beszélni - mondtam kemény hangon, majd felvettem a földről egy felsőt és egy nadrágot. A bőröndömbe nyúlva kivettem egy fehérneműt és egy zoknit, majd többet nem szólva, a fürdőbe mentem, ahol magamra zártam az ajtót.
Megmostam az arcom hideg vízzel, hogy ne kezdjek el újra sírni. Ittam is, hogy lenyeljem a torkomban keletkezett régi barátot, ami gombóc formájában ismét megjelent.
Nem volt kedvem a kádban áztatni magam, így inkább a tus alá álltam be. A kellemesen meleg víz végigcsorgott görcsös testemen, ezzel ellazítva azokat. Éreztem, hogy fokozatosan nyugszom le és ürítem ki a fejemet.
Mikor végeztem, az új ruháimban léptem ki a párássá vált levegőből, a frissbe, ami most hűvösként csattant felmelegedett testemre. Kellemetlen érzés volt, de hamar hozzászoktam a hőmérséklet változáshoz. Stella eddig az ágyon ült, de érkezésemre felpattant és hozzám szaladt.
- Sajnálom, Selena. Nem akartam erősködni. Csak segíteni szerettem volna.
Megkönnyebbülve viszonoztam ölelését.
- Én sajnálom, hogy olyan keményen válaszoltam.
Mosolyogva engedett el.
- Na, menjünk reggelizni, mert éhen halok - mondta és már meg is ragadta a kezem, hogy kirángasson a szobából, le az étkezőbe, amit én már ismerősként fogadtam.
Az isteni palacsinta elfogyasztása közben boldogan beszélgettünk Stellával. Egészen addig, amíg tekintetem megakadt az ajtón, amin éppen Zayn jött be. Arca nyúzott volt, fáradt. Mintha csak megérezte volna tekintetem, rám kapta szemeit. Pillantásunk összeakadt, de én rögtön oldalra néztem. Szívem gyors dobogásba kezdett, de nem akartam tudomást venni róla. Inkább próbáltam a már nem kívánatos maradék palacsintát lenyomni a torkomon. Elment az étvágyam, mintha nem is lett volna. Ez pedig az összeugrott gyomromnak köszönhető.
Stella rögtön észrevette a pár pillanat erejéig tartó jelenetet. Az asztal alatt észrevétlenül szorította meg a kezemet, ami halvány mosolyt csalt arcomra.
Ő is gyorsan magába tömte a finomságot, hogy minél előbb szabaduljunk. Vagyis, hogy én szabaduljak.
Amikor a tálcák visszavitele után, megkönnyebbülten átléphettem volna a küszöböt, ezzel megszabadulva a fullasztó érzéstől, Frank lépett be rajta.
- Jó reggelt lányok! - Köszöntött minket kedvesen. Szeme rögtön keresésbe kezdett. Aztán megtalálta a keresett személyt. - Gyertek! Megbeszélnivalónk van - mondta újra ránk nézve. Gyomrom ha lehetséges még jobban összeszorult. De megfordultam, hogy kövessem főnökünket, aki az éppen leülő Zayn-ig meg sem állt. Egy pillanatra megálltam, de összeszedtem magam, így pár lépés után én is odaértem az asztalhoz, ahol Frank már ült is. Na én azért leülni nem fogok...
- Szóval, fiatalok. A sajtó megtudta, hogy mi már itt vagyunk - kezdett bele Frank. El akartam futni befogott fülekkel, hogy ne hallhassam a következő mondatot. De nem tehettem. Ott maradtam. - Lesz egy sajtókonferencia, ahol mind a hárman részt fogtok venni.
- Mikor? - Kérdezte Stella.
- Ma délután 1-kor.
Majdnem egy kétségbeesett nyögés szökött ki a számon. De visszatartottam. Éreztem Zayn égető tekintetét magamon, mert bőröm bizseregni kezdett tekintete nyomán. Nagy levegőt vettem. Nem néztem rá.
- És ez hol lesz? - Kérdeztem inkább.
- Nem messze innen.
Bólintottam, hogy megértettem, majd egy hamis mosoly után elfordultam és a szobámig le se lassítottam gyors lépteimet.
Tudom, tudom. Megérdemlem a leiratkozókat. Már elég hosszú ideje nem hoztam részt, amit nagyon sajnálok. Nem keresek kifogásokat. Egyszerűen csak nem volt rá időm. Ha meg lett volna, energiám nem maradt ahhoz, hogy bekapcsoljam a gépet. Elég sok minden van most, ami megnehezíti, hogy tudjak koncentrálni erre is. Egyszerűen, amikor odaérek, hogy na, akkor most írok, az agyam kikapcsol és képtelen vagyok értelmes mondatokat megfogalmazni. De a szünetben próbáltam újra felvenni a történet fonalát. Hát nem tudom mennyire sikerült. Én nem érzem jónak, talán az lenne a legjobb, ha abbahagynám ezt a történetet. De megpróbálom, miattatok. Mert már így is éppen elég csalódást okoztam Nektek. A sok kihagyás nekem és a történetnek sem okozott jót, de remélem helyre tudom hozni. És első próbálkozásként ezért hoztam a leghosszabb részt a blog során. Köszönöm azoknak, akik kitartottak, és ezt olvassák! Tényleg sajnálom.
Kata x.
Pár pillanatig kidülledt szemekkel néztem rá.
- De hát tegnap félbemaradt egy jelenet. Azzal mi lesz?
- Azt mondta Frank, hogy azt ott is fel tudjátok venni. Így is kis csúszásban van a forgatás, ezért nem halogathatja tovább a kinti felvételeket.
- Értem - bólintottam kissé megnyugodva. Nem látom ma Zayn-t, ami jó. De mondjuk rossz is, mert most idegeskedhetek holnapig. Aztán eszembe jutott valami probléma.
- Nessa! - Hangosabb felkiáltásomra kissé megugrott. - Nincs ruhám, amit bepakolhatnék - keseredtem el.
- Gondoltam rád - kacsintott mosolyogva. Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. Egészen addig, amíg elő nem húzta zsebéből hitelkártyáját.
- Nem-nem. Nekem is van pénzem - tiltakoztam rögtön. Így is már a nyakukon lógok egy ideje. Na jó. Tudom, hogy ez nem teher nekik, de na. Akkor is rossz érzés, hogy ennyit költ rám. Felsóhajtott. Ismer már. Tudja, hogy úgysem fogok belemenni abba, hogy minden egyes ruhadarabot ő álljon. Így kompromisszumot kötöttünk.
- Akkor te is veszel nekem ruhákat és én is neked - nyújtotta felém kezét. Gondolkodás nélkül mentem bele az alkuba.
- Megegyeztünk - ráztunk kezet. Aztán elnevettük magunkat.
- Akkor irány a vásárlás! - Kiáltott fel Nessa és kezemnél fogva húzott a kijárat felé. Éljen-éljen. Utálok vásárolni... De bízom benne, hogy Nessa ezt is feldobja. Mint ahogy Lolával is szívesen mentem régen vásárolni.
Összesen 3 plázába mentünk be! Nem boltba. Plázába! Háromba! Annyi szatyorral tértünk haza, hogy a kocsiba alig fért be. Próbáltam a pénzemmel óvatosan bánni, de Nessa minden egyes megtetszett darabra rábeszélt, én pedig őt, hogy valamennyire egyenlíteni tudjak. Bár. Nessának tényleg minden jól áll. Ha egy zsákot húzna fel, abban is gyönyörű lenne. Tudom, hogy ez elég furán hangzik tőlem, de ha így van, akkor így van.
Újonnan szerzett ruháimat bőröndbe pakoltam. Elraktam melegebb ruhákat, és lengéket is. Mindenre fel kell készülni.
Hulla fáradtan estem este az ágyba. A vásárlás és Nessa annyira elterelte a figyelmem, hogy a nap folyamán nem rágódtam annyit Zayn-en és a holnapi napon. Most is túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy különböző jeleneteket játsszak le a fejemben. Hál'istennek gyorsan elnyomott az álom.
Nessa ígéretéhez híven felkeltett. Amilyen aranyos volt, kávét is hozott a szobámba. Egész jól aludtam az este. Mondjuk jobban, mint tegnap.
Tegnap este kiválasztott ruhámba bújtam bele. Fekete harisnyával vettem fel a rövid short-omat, ehhez pedig egy egyszerű fehér toppot húztam fel. És a hűvösre felkészülve a fekete bőrkabátomat is a szetthez csaptam. Hajamat kiengedtem, nem foglalkozva azzal, hogy göndörsége megzabolázatlan és egy szénakazalra emlékeztet. Bár Nessa szerint egyáltalán nem az, de csak a elfogultság mondatja ezt vele.
Nem tudom mennyi ideig leszünk ott, hiszen ez attól függ mennyire tudunk haladni a forgatással. Ezért két bőröndöt szenvedtem el Nessa autójáig. Abban a pillanatban, hogy elindultunk a szívem nagyot dobbant, majd szörnyű vágtába kezdett. A tenyerem izzadni kezdett. Pont mint tegnap előtt este.
- Ne izgulj, drágám. Megfogjátok tudni beszélni - mosolygott rám biztatóan Nessa.
- Nem vagyok ebben olyan biztos.
- Miért?
- Kinyomott. Mert nagyon megbántottam. És igaza van. Én is haragudnék a helyében.
- Igen, most haragszik. De ez változni fog, ha beszélsz vele.
- Csak ez nem olyan egyszerű - hangom kissé remegett. Nem álltam közel a síráshoz. Inkább csak féltem. Féltem Zayn reakciójától.
Az út azzal telt el, hogy Nessa minden féléről csevegett. Próbáltam figyelni rá és készséges válaszokkal és reagálásokkal hitessem el vele, hogy beszéde nem siket fülekre talált. A "Megérkeztünk." kijelentésre máris minden figyelmem felébredt. Ijedten néztem ki az autó ablakából, abban reménykedve, hogy nem látom meg az ismerős épületet. Félelmem erősödött, amikor nemhogy az épület tárult a szemem elé, hanem az előtte álldogáló stáb is. Szemem bőszen keresett egyetlen egy személyt a sok arc között. Elég sokan néztek a kocsink irányába, így ez megkönnyítette a dolgom. Noha nem kellett az arcát látnom ahhoz, hogy tudjam: itt van. Hogy ott áll, mindenkitől messzebb, külön. És az ismerős fekete szerelésében feszít, noha a városban meleg tombolt, a korai idő ellenére is.
- Nyugi - mosolygott rám Nessa, majd kiszállt a kocsiból.
Tényleg le kéne nyugodnom, csakhogy ez nem olyan egyszerű. A kezeim remegtek. A szívem szörnyen gyorsan és hangosan dobogott. A szám kiszáradt, mint ahogy a torkom is erre a sorsra jutott. Egyáltalán nem akartam kiszállni az autóból. Sőt. Késztetést éreztem arra, hogy átüljek a vezetőülésbe és nagy gázzal elmenjek innen jó messzire, nagy füstöt hagyva magam után. De a kötelesség az kötelesség. A munka és az álmom megvalósítása nem engedte, hogy ezt meg is tegyem. Így beértem annyival, hogy csak a fejemben játszottam le e menekülési formát.
Végül is mi történhet? Maximum leüt. De nem hiszem. Esetleg a szemével megöl, míg a fejében különböző terveket szövöget a megölésemre. Ezekkel a nyugtatásnak szánt lehetőségekkel nyitottam ki az eddig erődként szolgáló kocsi ajtaját. Majd ki is szálltam, hogy teljes testemmel elé állhassak. Tekintetünk rögtön összekapcsolódott. Abban a pillanatban, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Érzelemmentes tekintete pár pillanat múlva el is hagyta az enyémet. Érzelemmentes... Semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle megérkezésem. Jobb lett volna, ha az első pillanatban leüt. Kevésbé fájt volna...
Mindenkinek fájdalmasan megjátszott mosollyal köszöntem. Szemem sarkából láttam, hogy a feketeség megmozdult hangomra. Rögtön, reményekkel telve kaptam oda fejem. Felvette a földre hanyagul ledobott táskáját, és átvetette vállán. Majd egyenesen felém indult. A szívem majd kiesett a mellkasomból, én pedig visszafogott lélegzettel vártam, hogy mi következik. Ám rám sem nézve ment el mellettem. Mintha ott sem lettem volna. Csoda, hogy a vállát nem ütötte az enyémnek. Csalódottan fújtam ki a bent tartott levegőt, hogy új friss oxigénhez juttassam az izgalomtól felizzott testemet. Kissé megráztam magam, hogy észhez térjek. Nem bánthat ennyire a viselkedése, hiszen megérdemlem. Azok után, amit a fejéhez vágtam tegnapelőtt este. Lehajtottam fejem, hogy elrejtsem szomorú arckifejezésem mindenki elől. Noha senkinek sem volt ideje engem vizslatni. Mindenki csinálta a dolgát. Frank nagy artikulálással beszélt a telefonba, míg Tom mindenkinek a tudtára adta a feladatát. Én meg csak álltam, mint egy szerencsétlen és próbáltam nem Zayn-re nézni, aki mindenkire nézett, csak rám nem. Nem léteztem már a számára. És ez ezerszer rosszabb, mintha kiabálna velem.
Valaki finoman megérintette a vállam, ezzel felkeltve bambulásomból. Stella mosolyogva köszöntött. Kissé megnyugodtam, hogy ő is velünk utazik, egy buszban. Így is elég kínos lesz, hogy Zayn is abba a buszban lesz, ahol én. És csak csak pár órás útról van szó... Sőt. Mivel a kontinens másik felén van a város, így akár napokba is telhet, a nagy buszokkal.
Stellával jól elbeszélgettünk. Nagyon aranyos lány, és egyre jobban a szívemhez nő, ahogy Melanie és Andy is. Frank sietett hozzánk.
- Srácok - kezdett bele, de megállt és körbe nézett. - Zayn! Gyere ide, kérlek! - Kiabált, hogy a tőlünk távol álló személy is jól hallja. Zayn nyugodtan lépdelt felénk, zsebre dugott kézzel. Most, hogy az arcára mertem nézni, észrevettem, hogy valami nem stimmel. Nem tudom, hogy micsoda, de valami nincs rendben. És nem a köztünk történtek miatt. Itt valami más lehet.
Amikor megérkezett, lehajtottam a fejem, hogy ne lássa mennyire megszállottan nézem.
- Na. Szóval. Változott a terv. Mi repülővel megyünk, a stáb pedig a felszereléseket hozza busszal, ahogy az eredetileg is meg volt tervezve.
- Hogy-hogy? - Tette fel a bennem is megfogalmazódott kérdést Stella.
- Mert felhívtak, hogy valami gond van, amit el kéne simítani minél előbb.
- És miért kell nekünk is repülővel menni? - Kérdeztem meg, hiszen nem nagyon értettem. Frank mosolyogva felhúzta egyik szemöldökét.
- Mert inkább buszozol 2 napon keresztül?
- Nem-nem. Repülünk - mondtam rögtön. Halkan felnevetett, majd el is ment, gondolom a repülőjegyeket intézni. Akkor megúszom a buszozást Zayn-nel. Ez azért nyugtató.
Bírom a repülést, hiszen Los-Angelesbe is azzal mentem, de már nagyon vártam, hogy földet érjünk. Sajnos a városban nem volt időnk nézelődni, mert a repülőtérről egyenesen a szállodába mentünk, átvenni a szoba kulcsait. Stellával egy szobát kaptunk, aminek én nagyon örültem.
- Figyelj csak - szólalt meg Stella, éppen akkor, amikor az egyik pulcsimat hajtottam össze, hogy a szekrénybe tegyem. Kíváncsian néztem rá. Ledobta a kezében lévő narancssárga fölsőt.
- Te nem vettél észre valami furát Zayn-en?
- Miért kérdezed? - Tehát akkor nem csak nekem tűnt fel.
- Nem tudom. Olyan furcsa. Oké, tudom. Zayn mindig furcsa, de ez most mást. Lehet, hogy valami nincs rendben - tanakodott hangosan. Igen. Ezt már én is észre vettem.
- Ha így is van, nagyfiú már. Megoldja - hangom hidegen csengett. Noha egyáltalán nem hagy hidegen ez a dolog. Sőt. Amióta megláttam, csak ezen kattogok. Talán mégis a durva viselkedésem a baja?
- Hűű-ha, csajszi. Ez elég szívtelenül hangzott. Még a te szádból is - mondta Stella. Mintha Lola mondta volna. - Tudom, hogy utálod, de azért ez akkor is durva.
- Tudom. És nem utálom. Vagyis, de. Vagyis azt kéne - makogtam, mint egy hülye. Stella arcán a döbbenet és a felismerés keveréke látszott. Azt hiszem lebuktattam magam.
- Selena! Te szereted őt! - Kiáltott fel.
- Azt azért nem mondanám - próbáltam tagadni. Talán reflexből, vagy csak ez volt az utolsó próbálkozás arra, hogy ezt a hazugságot elhitessem magammal is. - Jó, oké. Talán beleestem - sóhajtottam, miközben leültem az ágyra. Stella nagy mosollyal az arcán szökdécselt elém. Nem tudom miért ugrándozott, de oké.
- Akkor még miért vagy itt? - Kérdezte teljesen komolyan. Tényleg színész a lány. Vagy csak simán könnyen változik pillanatok alatt a kedélyállapota.
- Ezt most nem teljesen értem - adtam tudtára teljes zavarodottságomat.
- Te is láttad, hogy van vele valami. Menj a szobájába és beszélj vele!
- Nem hiszem, hogy ez... - Kezdtem bele, de tenyereit összecsapta, és a hirtelen keletkező csattanásra kissé megugrottam. Tenyereit egymáshoz dörzsölte. Miközben eszelősen nézett rám, feltűrte két kezén a ruhája ujját. Mielőtt fenyegetően megszólalt volna, felugrottam az ágyról.
- Csak mielőtt tényleg felemelsz és odacipelsz - mosolyogtam rá. Elnevette magát.
- Helyes. Na, húzzál már! - Taszigált ki az ajtón.
- Tudod ez azért elég... - de ezt a mondatomat sem tudtam befejezni, mert becsapta az orrom előtt az ajtót.
- Remélem már nem vagy itt! - Kiabált ki. Mosolyogva megráztam a fejem. Az első forgatási napon ügyesen rejtegette ezt az őrült énjét. Sóhajtottam egyet és elindultam a vörös színben pompázó puha szőnyegen. Elterveztem, hogy majd éjszaka mezítláb kijövök, hogy járjak egy kört. Biztos simogatná a talpam.
Rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy melyik Zayn szobája. Azt sem tudtam merre menjek. Legalább egy kicsit körülnézek a szállodában, lehet, hogy közben még Zayn is előkerül.
Pár lépés után egy hangos puffanást hallottam. Mintha valaki valamit a falnak vágott volna. Kíváncsiságom ellenére tovább mentem. Volna. Csakhogy még egy csattanás, amit egy férfi üvöltés követett. Most már nem hagyhatom annyiban a dolgot. Lábaimat a józan ész tiltakozása ellenére futásra kényszerítettem. Pár méternél többet nem kellet, hogy megtegyek. Egy résnyire kinyitott ajtó előtt álltam meg. Kicsit hallgatóztam, de most síri csend volt a szobában. Talán kint kellett volna maradnom. De nem tudtam nyugodtan elsétálni, mintha semmi nem történt volna. Lehet, hogy baja esett valakinek. Így hát a jéghideg kilincset megfogva tártam nagyobbra az ajtót. Nem az várt, amire felkészítettem magam. A kép meglepett, de egyben a szívemet is összefacsarta. Zayn térdre esve, kezeibe temetett arccal, a szoba közepén. Gondolkodás nélkül futottam oda, és térdeltem le vele szemben. Nem reagált semmit érkezésemre. Talán észre sem vett.
Lassan nyúltam felé, majd finomat megérintettem a vállát, amire felkapta a fejét és rám nézett.
- Mit keresel itt? - Kérdezte nem túl kedvesen. Igen. Erre azért számíthattam volna. Nagyot nyeltem.
- Mi történt? - Néztem szemébe, kikerülve az előző kérdését. Mérgesen megrázta a fejét, mintha így ki tudná zárni gondolatait.
- Menj innen! - Hangja könyörgésbe csapott át. Kitartottam az aggodalmam mellet, így szintén megkérdeztem.
- Mi a baj, Zayn? - Hülye kérdésnek hangozhat ez pont tőlem, de tudnom kell. Segíteni szeretnék. A fenébe is. Kicseszettül aggódom érte. Zayn hirtelen állt fel. Pár pillanattal később, én is követtem.
- Azt mondtam menj innen! - Üvöltött rám. Legyűrtem magamban a félelmet, és meg sem rezzentem.
- Nem - mondtam higgadt hangon.
- Menj már innen, a kurva életbe is!! - Kiabált és ökölbe szorított kézzel közeledni kezdett felém. Oké. Ettől a ponttól, már nem tudtam tettetni higgadtságomat. Az ösztöneimre hallgatva kezdtem el hátrálni tőle. Egészen addig sikerült is, amíg neki nem ütközött a hátam a falnak. A félelem átjárta testem.
Nem tudtam menekülni, és védekezni sem, pedig a felemelt keze tudatta velem, hogy mire készül. Vagy talán nem is akartam elmenekülni. Mélyen bíztam abban, hogy nem fog bántani. Nem kérleltem, hogy ne tegye. Csak becsuktam a szemem, és vártam. Vártam, annak ellenére, hogy a bennem tomboló félelem menekülésre ösztönzött. Pár pillanat után éreztem, hogy arcomon végigfolyik egy akaratlanul elejtett könnycsepp, ami a fájdalmas beletörődésem jele.
Arcomat megütötte kapkodó lehellete.
Nagy csattanás, közvetlenül a fejem mellett, amire összerándultam. Kinyitottam eddig összeszorított szemhéjaim. Zayn az arcomtól pár centire vert a falba. A megkönnyebbülés nagy hullámban ment végig görcsös testemen, ezzel ellazítva megfeszült izmaimat.
Zayn kezéről az arcára néztem. Nem nézett rám. Keze lecsúszott a falról, majd térdre esett előttem.
Ezzel megnyitotta előttem a menekülés útját. A józan eszem örvendezett a szabadulás láttán, de nem érdekelt. Megint ellentmondva az észnek, letérdeltem elé. Ziháltam az előbbi adrenalinlöket miatt.
Futnom kellett volna. Elmenekülni a szobámba, magamra zárni az ajtót, hogy biztonságban legyek. Csakhogy abszurd módon azt éreztem, hogy itt vagyok a legnagyobb biztonságban. Vele. Mellette.
Zayn lehajtott arcára csúsztattam kezem, hogy felemeljem fejét. Döbbenten vettem észre, hogy tenyerem benedvesedett.
Tekintetünk találkozott, és össze is forrt. Még egy könnycsepp tört utat magának barna szeméből, hogy végigfolyva arcán, az ölébe pottyanjon. Hüvelykujjammal letöröltem a következőt, mielőtt ugyan ezt az utat elkezdhette volna. De több jött, én pedig túl lassú voltam ahhoz, hogy az összeset megállítsam.
- Sajnálom - lehelte erőtlenül szemembe nézve.
Mielőtt feje újra visszaesett volna, megöleltem. Szorosan öleltem magamhoz rázkódó testét.
- Annyira sajnálom. Sajnálom. Sajnálom - ismételgette, míg könnyei szakadatlanul áztatták pólómat. Ujjai görcsösen szorították a hátamon kissé megfeszült felsőmet. Én pedig hátát simogattam, hogy csillapítsam sírását.
- Semmi baj - súgtam halkan fülébe. Szavaim után újra hangosan zokogott fel, és szorítása erősödött. De ez engem egy csöppet sem zavart. Töretlenül simogattam. Hol tarkóját, hol a hátát, vagy egyszerre mindkettőt.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el így. De Zayn fokozatosan engedett szorításán, lassan csillapodott a szaggatott sírás, és a könnyei is elapadtak. Elengedett, hogy láthassa arcomat. Kezeim visszahullottak az ölembe. A térdem már kicsit fájt a hosszas térdepeléstől, így a bokámra ereszkedtem, ezzel még nagyobb távolságot kreálva kettőnk között.
- Miért vagy itt? - Kérdezte halkan, szemembe nézve. - Miért nem mentél el?
Lesütöttem szemeimet.
- Nem tudom - válaszoltam ugyan olyan halkan.
Hüvelykujjával óvatosan emelte fel lebiccentett fejem, ezzel arra kényszerített, hogy tekintetünk újra összekapcsolódjon.
- Köszönöm.
Halványan elmosolyodtam válaszképpen. Percek teltek el hangtalanul. De szemkontaktusunk továbbra sem szakadt meg.
- Tehát nem tudod - törte meg a csendet.
Megforgattam szemeimet.
- Tehát nem tudom.
- És miért nem?
Mérgesen fújtattam egyet. Itt kérdezősködik, ahelyett, hogy csöndben maradna.
- Nem tudom, oké? - Sóhajtottam lemondóan. Majd hangom újra elhalkult. - Csak azt éreztem, hogy itt kell maradnom. Hogy itt szeretnék lenni.
Szavaim hallatára szeme barnasága, mintha meglágyult volna és kicsit világosabb színbe tündökölt tovább. Bár lehet, hogy csak az ablakon beszűrődő fény az oka.
Tenyerét gyengéden simította arcomra. Majd lassan közeledni kezdett felém. Tekintete egy pillanatra sem hagyta el az enyémet. A lélegzetem elakadt, a szívem iszonyat gyors iramot kezdett diktálni.
Becsuktam szemeim. Forró leheletünk összeolvadt. De pillanatokkal később sem csókolt meg. Tudtam, hogy vár. Rám várt. Ezért kicsit előrébb hajolva forrasztottam össze ajkainkat.
Lágyan és érzékien csókolt. Közben hüvelykujja körkörösen simogatta orcámat. Kezeim önálló útra tévedtek, és a tarkója köré fonódtak.
Feltérdelt én pedig rögtön követtem őt, hogy egy pillanatra se szakadjunk el egymástól. Bár a derekamra fonódott keze erősen tartott és még közelebb húzta elgyengült testem magához. Mellkasunk ugyan olyan gyors ütemben emelkedett és süllyedt. Éreztem. Éreztem, hogy szíve erősen ver a mellkasában, úgy ahogy az enyém is. Ajkaink pont illettek egymáshoz. Aztán a becsukott szemhéjam alá férkőzött egy kép. Egy kép egy jelenetről. Ahogy ott állt, és nem csinált semmit, csak a kapucni mögé rejtve nézett. Most az egyszer az ész győzedelmeskedett az érzelmekkel szemben.
Olyan hirtelen távolodtam el, hogy fájt, ahogy vége szakadt a tökéletes pillanatnak. Francba a tökéletessel!! Vele semmi nem lehet tökéletes! Nem törődve Zayn ziháló lélegzésével és döbbent arcával álltam fel és vissza sem nézve futottam ki a szobából.
Meg sem álltam a szobánkig. Reménykedtem abban, hogy Stella elment valahova, mert képtelen lettem volna magyarázatot adni sírásomra. Mert igen. A francba is. Bőgtem, mint egy hülye kislány. Olyan nagy hévvel nyitottam ki az ajtót, hogy majdhogynem beestem rajta. Szerencsére Stella tényleg nem tartózkodott a helységben. Beléptem és magamra csaptam az ajtót. Majd az ágyamra vetettem magam, nem törődve azzal, hogy az ott hagyott ruhákat összegyűröm, és a földre taszítom őket.
A macimat görcsösen szorítottam az arcomhoz, és kétségbeesve próbáltam megállítani az újra lejátszódó jelenetet. De nem tudtam. Mintha az agyam szórakozott volna. Mintha így akarná tudomásomra hozni, hogy nem helyes, amit csinálok.
Ki tudja mennyi idő telt el, de álomba sírtam magam.
Fájdalom hasított a fejembe, amikor kinyitottam szemeimet. A sajgó részhez kaptam kezem, és halkan nyögve ültem fel. Igen. Ezt tudhattam volna előre, hiszen akárhányszor úgy alszom el, hogy sírok, mindig fejfájás az eredménye. Körülnéztem, noha a sötétség miatt nem sokat láthattam. Próbáltam szememet hozzászoktatni a fénytelen világhoz. Amikor ez sikerült, láttam a szoba körvonalait, és most hogy nem koncentráltam annyira, megcsapta fülemet egy halk szuszogás, ami a mellettem lévő ágyról származott. Tehát éjszaka lehet. Vagy az is lehet, hogy kora reggel. Hálás voltam Stellának, hogy nem keltett fel.
Amilyen halkan csak tudtam, kiszenvedtem magam a pihe-puha ágyamból. Lábujjhegyre állva, próbáltam a levegőnél is halkabb lenni. Oké, ez hülyeség. Mindegy. A fejfájásra fogtam. Csakhogy az ember mikor a leghangosabb? Amikor pont nem kéne. A nagy óvatosságban, olyan erővel sikerült belerúgnom a földön hagyott bőröndömbe, hogy már nem csak a fejem fájt. Ráharaptam az alsó ajkamra, hogy visszafogjam szitkozódásom.
Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát. Miután sikeresen becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, halkan engedtem el a kikívánkozó szitokáradatot, miközben néztem a fájó pontot, ami a kislábujjamat jelentette. Kicsit mintha feldagadt volna. De életem során annyiszor rúgtam már bele valamibe - az legyen ajtófélfa, egy bútor lába, bármi -, már a látványtól tudtam, hogy maximum 1 hétig fogom érezni a kis lüktetést. A világ egyik csodája, hogy a lábujjaim még mindig törés mentesek. Amikor tekintetem felfelé vezettem a beütött testrészemről, a pillantásom megakadt valamin. Első pillanatra egy fekete gombócnak tűnt. De aztán döbbenten vettem észre, hogy egy ember ül ott, összegömbölyödve. Közelebb léptem a fájdalmas pózban alvóhoz, noha rögtön tudtam kicsoda.
Mit keres itt Zayn a szobánk ajtaja mellett?? Miért nem ment vissza a saját ágyába aludni? Egyáltalán miért jött ide? Oda akartam menni hozzá, hogy felébresszem és a saját helyére küldjem. De mit mondhatnék neki?
A francba is ezzel. Akkor sem maradhat itt!
Óvatos léptekkel tettem meg a köztünk lévő másfél méter távolságot, majd leguggoltam.
- Zayn - szólítottam meg halkan. Hangomra nyűgösen nyögött fel, mocorgott kicsit a kényelmesebb póz reményében, de nem kelt fel. Kifújtam a bent tartott levegőmet.
Tenyeremet begörnyedt vállára simítottam. Enyhén rázni kezdtem.
- Zayn. Kelj fel - súgtam.
Szemhéja mozgásba kezdett. Kezemet rögtön elvettem válláról, mintha nem akarnám, hogy észrevegye a testi közelségemet.
Halkan nyöszörögve, de felébredt.
Fáradt barna szemei rögtön megtalálták arcom, ami már távolabb volt tőle. Ahogy a testem is.
Felmérte a köztünk lévő 1 méter távolságot, amit én gerjesztettem. A barnaságot szomorúság öntötte el, ami összefacsarta a szívemet.
- Menj a szobádba, Zayn! Nem láthat meg itt senki sem - súgtam halkan, azt a két mondatot, ami marta a torkomat. Nem szerettem volna ezeket kimondani. Hiszen a szívem erősen tiltakozott, de most sem engedtem, hogy rávegyen a hülyeségre. Még akkor sem, ha szerelmes vagyok az előttem összekuporodott fiúba. Ostobaság ilyet éreznem. Életem legnagyobb hibájába estem bele.
- Miért? - Hangja rekedt volt és nagyon szexy. Ez a mackóra emlékeztető husky hang meleg bizsergést indított el testemben, átitatva minden egyes porcikámat. Nem Selena! Ne legyél hülye! Semmi szexy nincs ebben a hangban! És visszatért a régi ellenségem, a hangocska. Még hogy nincs semmi szexy ebben a hangzásban... Ja. Én meg a Dalai Láma vagyok, nem?
- Menj a szobádba, Zayn! - Ismételtem meg magam. Zayn egy ideig szomorúan nézett, és kétségbeesve kereste a szemkontaktust. De most az egyszer nem engedtem neki. Mert ha tekintetünk újra összeforrna, akkor már nem lettem volna képes elküldeni. Mert tudom, hogy szemeim a mondatom ellen tanúskodnának. Így hát felálltam a kényelmetlenné vált pózból, és elfordultam tőle.
- Csak menj el - súgtam még halkan. Hallottam, hogy hangomból érezhető volt a megtörtség. Így, mielőtt észre vette volna, elsiettem onnan. Nem tudom hova, de bárhova, csak egyre messzebb tőle.
Egy kis kóvájgás után a recepción kötöttem ki, ahol egy kedvesnek tűnő, harmincas éveiben járó férfi csücsült. El akartam menni mellette, de megszólított.
- Hölgyem! Valami baj van? - És már ott is volt mellettem.
Kedves mosolyt erőltettem magamra.
- Nem, nincsen. Csak hamar felébredtem.
A férfi az órájára, majd ismét rám nézett. Furán.
- Hajnali fél 4 van, kisasszony.
Kissé zavart a hölgyem és a kisasszony megnevezés. De gondolom ez is a munkakörébe tartozik.
- Csak Selena, ha kérhetem.
Hálásan mosolygott rám, ami belőlem is egy apró, igazi kunkort hozott elő.
- Köszönöm. Szóval, segíthetek valamiben?
Már rögtön hárítani akartam kérdését, amikor a fejemben lévő lüktetés újra felerősödött.
- Egy fájdalomcsillapító gyógyszernek most örülnék - mondtam félénken, mert fogalmam sem volt arról, hogy kérhetek-e ilyet egy itt dolgozótól, vagy nem. Megkönnyebbülésemre, a férfi továbbra is mosolygott.
- Arra van a hotel étterme - mutatott jobbra. - Ott adni fognak neked gyógyszert.
- Köszönöm - mondtam hálásan.
A szoba plafonját néztem, amiből a sötét miatt nem sokat láthattam. A nénitől kapott gyógyszer kezdett hatni, de még mindig zúgott a fejem, csak most nem olyan identitással. Inkább csak képtelen voltam újra elaludni a fejemben kavargó hülye gondolatoktól. Amikor visszaértem, Zayn már nem volt sehol sem. Aminek örültem, de valahol belül mégsem. Tudom, hogy azon az estén abban a reményben mentem el hozzá, hogy beszéljek vele. Talán reménykedtem benne, hogy megbocsájt és együtt lehetünk. Igazából, nem csak a kamerák előtt. Ez jó is lenne, ha nem villant volna be az a hülye kép. A hülye múlt. Az akkori fájdalom és szenvedés. Fura és irracionális, de már nem fájt annyira visszaemlékezni rá, mint régen. Lehet, hogy tényleg megerősödtem lelkileg. Vagy talán Zayn lenne az oka? Az iránta táplált érzéseim?
Reggel már fájdalommentesen nyitottam ki újra a szemeimet. Tehát, akkor mégis sikerült elaludnom. Oldalra néztem. Stella ébren volt, és mereven nézte a plafont. Úgy, mint ahogy én tettem ezt kitudja hány órája.
- Jó reggelt - mondtam, egekig nyújtózva. Stella rögtön rám nézett.
- Az este mi volt a baj? - Kérdezte rögtön, nem kertelve. Igazán aranyos reggeli köszöntés.
- Honnan veszed, hogy volt valami? - Adtam a hülyét, amire mérgesen megforgatta szemeit. - Oké, oké. Összevesztünk. Ennyi - rántottam meg a vállam, mintha egyáltalán nem számítana.
- Min? - Kérdezte értetlenül.
- Jaj, Stella. Mindenen. Mi mindenen össze veszünk. Nem is volt semmi értelme annak, hogy elmentem hozzá. Mi nem tudunk egymással emberi módon bánni.
Többnyire igazat mondtam. Többnyire.
- De miért nem? Miért akarod őt ennyire utálni? Miért mondasz ellent az érzéseidnek?
Felálltam az ágyról.
- Erről nem akarok beszélni - mondtam kemény hangon, majd felvettem a földről egy felsőt és egy nadrágot. A bőröndömbe nyúlva kivettem egy fehérneműt és egy zoknit, majd többet nem szólva, a fürdőbe mentem, ahol magamra zártam az ajtót.
Megmostam az arcom hideg vízzel, hogy ne kezdjek el újra sírni. Ittam is, hogy lenyeljem a torkomban keletkezett régi barátot, ami gombóc formájában ismét megjelent.
Nem volt kedvem a kádban áztatni magam, így inkább a tus alá álltam be. A kellemesen meleg víz végigcsorgott görcsös testemen, ezzel ellazítva azokat. Éreztem, hogy fokozatosan nyugszom le és ürítem ki a fejemet.
Mikor végeztem, az új ruháimban léptem ki a párássá vált levegőből, a frissbe, ami most hűvösként csattant felmelegedett testemre. Kellemetlen érzés volt, de hamar hozzászoktam a hőmérséklet változáshoz. Stella eddig az ágyon ült, de érkezésemre felpattant és hozzám szaladt.
- Sajnálom, Selena. Nem akartam erősködni. Csak segíteni szerettem volna.
Megkönnyebbülve viszonoztam ölelését.
- Én sajnálom, hogy olyan keményen válaszoltam.
Mosolyogva engedett el.
- Na, menjünk reggelizni, mert éhen halok - mondta és már meg is ragadta a kezem, hogy kirángasson a szobából, le az étkezőbe, amit én már ismerősként fogadtam.
Az isteni palacsinta elfogyasztása közben boldogan beszélgettünk Stellával. Egészen addig, amíg tekintetem megakadt az ajtón, amin éppen Zayn jött be. Arca nyúzott volt, fáradt. Mintha csak megérezte volna tekintetem, rám kapta szemeit. Pillantásunk összeakadt, de én rögtön oldalra néztem. Szívem gyors dobogásba kezdett, de nem akartam tudomást venni róla. Inkább próbáltam a már nem kívánatos maradék palacsintát lenyomni a torkomon. Elment az étvágyam, mintha nem is lett volna. Ez pedig az összeugrott gyomromnak köszönhető.
Stella rögtön észrevette a pár pillanat erejéig tartó jelenetet. Az asztal alatt észrevétlenül szorította meg a kezemet, ami halvány mosolyt csalt arcomra.
Ő is gyorsan magába tömte a finomságot, hogy minél előbb szabaduljunk. Vagyis, hogy én szabaduljak.
Amikor a tálcák visszavitele után, megkönnyebbülten átléphettem volna a küszöböt, ezzel megszabadulva a fullasztó érzéstől, Frank lépett be rajta.
- Jó reggelt lányok! - Köszöntött minket kedvesen. Szeme rögtön keresésbe kezdett. Aztán megtalálta a keresett személyt. - Gyertek! Megbeszélnivalónk van - mondta újra ránk nézve. Gyomrom ha lehetséges még jobban összeszorult. De megfordultam, hogy kövessem főnökünket, aki az éppen leülő Zayn-ig meg sem állt. Egy pillanatra megálltam, de összeszedtem magam, így pár lépés után én is odaértem az asztalhoz, ahol Frank már ült is. Na én azért leülni nem fogok...
- Szóval, fiatalok. A sajtó megtudta, hogy mi már itt vagyunk - kezdett bele Frank. El akartam futni befogott fülekkel, hogy ne hallhassam a következő mondatot. De nem tehettem. Ott maradtam. - Lesz egy sajtókonferencia, ahol mind a hárman részt fogtok venni.
- Mikor? - Kérdezte Stella.
- Ma délután 1-kor.
Majdnem egy kétségbeesett nyögés szökött ki a számon. De visszatartottam. Éreztem Zayn égető tekintetét magamon, mert bőröm bizseregni kezdett tekintete nyomán. Nagy levegőt vettem. Nem néztem rá.
- És ez hol lesz? - Kérdeztem inkább.
- Nem messze innen.
Bólintottam, hogy megértettem, majd egy hamis mosoly után elfordultam és a szobámig le se lassítottam gyors lépteimet.
Tudom, tudom. Megérdemlem a leiratkozókat. Már elég hosszú ideje nem hoztam részt, amit nagyon sajnálok. Nem keresek kifogásokat. Egyszerűen csak nem volt rá időm. Ha meg lett volna, energiám nem maradt ahhoz, hogy bekapcsoljam a gépet. Elég sok minden van most, ami megnehezíti, hogy tudjak koncentrálni erre is. Egyszerűen, amikor odaérek, hogy na, akkor most írok, az agyam kikapcsol és képtelen vagyok értelmes mondatokat megfogalmazni. De a szünetben próbáltam újra felvenni a történet fonalát. Hát nem tudom mennyire sikerült. Én nem érzem jónak, talán az lenne a legjobb, ha abbahagynám ezt a történetet. De megpróbálom, miattatok. Mert már így is éppen elég csalódást okoztam Nektek. A sok kihagyás nekem és a történetnek sem okozott jót, de remélem helyre tudom hozni. És első próbálkozásként ezért hoztam a leghosszabb részt a blog során. Köszönöm azoknak, akik kitartottak, és ezt olvassák! Tényleg sajnálom.
Kata x.
