"Itt vagyok! Lőj le!"
A nyugodt sötétséget egy halovány fény tört meg. Kis időbe
telt, míg rájöttem, hogy a becsukott szemhéjamon túlról jön ez a fény. Lassan
nyitottam ki szemeimet, amit abban a pillanatban meg is bántam. Az éles fény
szó szerint a szememen keresztül az agyamig hatolt. Rögtön megfájdítva fejemet. Iszonyatos
lüktetésbe kezdett. Kezemet felemeltem, hogy megmasszírozzam orrnyergemet,
ezzel megpróbálva enyhíteni az éles fájdalmon. Csakhogy a kezem megakadt és nem
ment tovább. Lenéztem és szembesülnöm kellett a helyzettel. Meg vagyok kötözve.
Akkor nem álmodtam. Valaki tényleg fejbekólintott. És egy székhez kötött.
Körbenéztem. Sötét borította a helyiséget. Velem szemben egyetlen egy ablak
van, amin beszökhet egy kis fény. A fénycsík éppen az arcomat érte. Ez egy kis
megnyugvást adott, noha ebben a helyzetben ez igen csekély érzelem. Egy üres
pincében lehetek. A levegő nyirkos és állott.
Erősen rángatni kezdtem a kezem abban a reményben, hogy a
kötél megengedi magát az erőmnek. Aha. Meg ahogy azt elképzeltem.
Erőlködésemmel semmire nem mentem, csak arra, hogy felsértsem a csuklómat és
szabadjára engedjem a véremet.
Nagy levegőt vettem. Nyugalom, Selena. Legyél okos! Gondolkozz,
hogyan juthatnál ki innen, mielőtt az elrablód visszatérne. Körbenéztem még
egyszer, hátha megakad a szemem a remélt menekülés útján. De semmi nem volt
itt. Rajtam, a széken, az ablakon és egy ajtón kívül. Ami vasból volt. Még ha
zárva is van, el kell oda jutnom valahogy.
Ülő helyzetből lábaimat használva ugrálni kezdtem előre. Na
jó. Ezt nem hívnám ugrálásnak, de haladtam. És ez volt a lényeg. A
lábszárcsontom, a lábujjaim és annál is jobban a sérült bokám elkezdett fájni. De
nem számít. Leszarom a fájdalmat. Volt egy olyan érzésem, ha itt maradok, akkor
az sokkal jobban fog fájni.
Nagy nehezen eljutottam az ajtóhoz. De ezt egyáltalán nem
gondoltam át. Se a lábamat, se a kezeimet nem tudtam használni, hogy kinyissam
ezt a szart. Aztán eszembe jutott a megoldás. Az államat a hideg kilincsre
tettem, és erőlködve lenyomtam azt, miközben a vállammal löktem kifelé az
ajtót.
Megmozdult! Istenem megmozdult!! A vasszerkezet nyikorogva
nyílt egyre kijjebb. A szívem erős vágtába kezdett. A hirtelen elárasztott fény
kissé megvakított, de nem érdekelt. A szabadban vagyok!! Kijutottam!!
Körbenéztem, hogy felismerem-e a környéket. De semmi nem
volt ismerős. A kurva életbe. Egyáltalán Bradfordban vagyok még? Nem számít.
Szemeimet körbejárattam, hátha meglátok valami éles dolgot, amivel
kiszabadíthatom magam. Csakhogy romos épületeken kívül semmi nem volt a
környéken.
Eszembe jutott valami. A legközelebbi épülethez ugráltam-vonszoltam
magam. A lábujjaimra álltam, hogy a könyökömmel elérjem az ablakot. Fájdalom
hasított a lábujjamba, ami átszivárgott a lábfejemre, de nem törődtem vele. Be
kell törnöm ezt a szart. Erővel dőltem a falnak és próbáltam a könyökömmel nagy
erőt kifejteni az ablaküvegre. Az elsőre megadta magát és hangosan roppant
darabokra. Elfordítottam a fejem, de éreztem, hogy több kipattant szilánk is
felsértette a bőröm. Az arcomon éreztem, hogy folyik le valami. Gondolom a
vérem. De most ez érdekelt a legkevésbé. Szabadulnom kell! El kell döntenem
magam a székkel. El kell esnem ahhoz, hogy elérjem a földön lévő szilánkokat.
Gyerünk, Selena! Menni fog! Nagy levegőt vettem és
elbillentettem magam oldalra. Több próbálkozás után nagy erővel estem az
oldalamra. Az ütéstől beszorult a levegőm. Kapkodva próbáltam levegőhöz jutni.
Amikor újra levegő öntötte el a tüdőmet ujjaimmal a kezem alatt lévő nagyobb
szilánkot próbáltam felvenni. Többször megvágtam az ujjaimat, de már nem fájt.
A fejem beverhettem, mert iszonyatos lüktetésbe kezdett. Megint.
Nagy nehezen sikerült felvennem egy üvegszilánkot. Csuklómat
egészségtelen és fájó szögbe fordítottam, hogy el tudjam vágni a kötelet. A lábamon
vékonyabb kötél van és érzem, hogy a csuklómon sem lehet vastagabb. Abban
reménykedtem, hogy ugyanolyan vastagságú a két kötél. Hangosan szisszentem fel
minden egyes alkalommal, amikor az üveg nem a kötélbe, hanem a csuklómba vágott
bele.
Fájdalmak árán, de sikerült. Hál’isten a kötél sokpercnyi
vagdosás után elszakadt. Amikor megláttam kezeimet rosszul lettem. Tele van
vágásokkal és a vér már elöntötte kézfejem minden pontját. A fájdalom ellenére
a bokámat szorító kötelet kezdtem kibontani. A körmöm több soron beletörött
ebbe a műveletbe, de ez volt a legkevesebb. Faszom, hogy valaki ilyen erős
csomót tud kötni!!
De nem fog ki rajtam ez a szar! A düh elöntötte testemet.
Éreztem, hogy az adrenalin egyre magasabbra szökken testemben. A végén
konkrétan már eltéptem a megmaradt kötéldarabot. Szabad lettem!! Felugrottam a
földről. Ahelyett, hogy végignéztem volna magamon futni kezdtem. A véremben
száguldó adrenalin miatt olyan gyorsan futottam – nem tudom merre, csak el
innen -, ahogy még soha életemben nem tettem.
- Selena! – Hallottam a nevem. A régen hallott ismerős
hangra felkaptam a fejem. Olyan megkönnyebbülés árasztott el, mint még soha. A
hang irányába fordultam. Futni kezdtem. Nem érdekelt, hogy hogy talált meg. Nem
érdekelt, hogy hogy került ide. Megtalált. Segít. Kiszabadít és vége lesz!
Loholva futottam felé, ahogy ő is felém. Nagy hévvel öleltem magamhoz.
- Selena. Istenem, jól vagy? – Kérdezte aggódva és kissé
lihegve.
- I-igen. De el kell mennünk. Mielőtt visszajön. El kell
mennünk. Most!
Rángatni kezdtem, de nem mozdult. Megtorpantam. Hangos
röhögésben tört ki.
- Tudod, Selena meg kell, hogy mondjam naiv vagy. Nagyon
naiv, hiszékeny és tudatlan kislány. De nagyszerű volt végignézni, ahogy
próbálsz kiszabadulni. Fenomenális volt, amikor azt hitted, hogy szabad vagy.
Egyszerűen lenyűgöző volt az egész jelenet – röhögött tovább.
A döbbenet, a csalódás, a düh és a gyűlölet kavalkádja
tombolt bennem.
- Miért tetted? Miért tetted, Melanie? Azt hittem, hogy
barátnők vagyunk. Mindent elmondtam neked, miközben sminkeltél. Azt hittem,
hogy mi hárman Andy-vel barátok vagyunk.
Kurtán nevetett rajtam. Igen. Tényleg nevetséges vagyok.
Nevetségesen hiszékeny. Ahogy ő is megmondta.
- Hát nem megmondtam? Nem voltam világos, Selena? Zayn az
enyém! Mindig is az enyém volt. Már 4 éve az enyém és senki másé!
- Ezt most nem értem – ráztam a fejem. Abban reménykedtem,
hogy a rázással kitisztul a fejem és az összekuszálódott gondolatok fonalának
megtalálom az elejét és a végét is. De
ez nem sikerült. Semmit nem értek.
Ciccegett egyet. – Selena. Olyan buta kislány vagy – rázta a
fejét, mintha ezen megdöbbent volna. Harag lobbant bennem.
- Talán nem lennék tudatlan, ha beavatnál végre és nem
játszanád a kis játékaidat – szűrtem a fogaim között.
- A játékaimat – ízlelgette a szót. Majd elmosolyodott. –
Hát legyen. De… - kiszedte a pisztolyt a csizmájából, majd rám szegezte - hogy
a mesélés közben eszedbe ne jusson menekülőre fogni – mosolygott rám gonoszul.
Nem szóltam semmit. Konokul álltam és vártam a magyarázatot.
- 4 éve szintén sminkesként dolgoztam egy filmnél. Zayn
egyik filmjénél. Akkor, amikor belépett az öltözőbe egymásra néztünk. A
tekintetünk összekapcsolódott. A szobám falán lévő poszterem életre kelt,
hiszen ott állt előttem. És a szemembe nézett. Csak egy pillanat volt, mert
utána flegmán nézett körbe a szobán. A többieket is felmérve. Akkor és ott
szerettem bele. És ő is belém. Volt, hogy a smink csinálása közben
beszélgettünk. Kereste a társaságom. Vágyott arra, hogy beszélgessünk. Boldogok
voltunk együtt. Aztán vége lett a forgatásnak. Akkor elváltunk. De tudtam, hogy
újra találkozni fogunk. Az idő alatt sok ribanc fordult meg mellette, de
egyikre sem nézett úgy. Úgy, mint rád! Mert a Csitt Csitt forgatásánál újra
együtt lehettünk volna. Úgy, mint azelőtt. De te közbeavatkoztál! Elrontottál
mindent! Észre sem vett, mert te mindenhol ott voltál! A tekintete, ahogy
tekintett rád! A mosolya, amivel téged illetett titokban, amikor te elfordultál
tőle! A gesztusai feléd. Meg kellett akadályoznom! Zayn-nek észhez kell térnie.
Ha te véglegesen eltűnsz a látószögéből, akkor meglát engem. És rájön, hogy
csak egy tévedés voltál.
- Őrült vagy! – Ráztam a fejem. Másik kezével megrántotta az
enyémet. Fájt, ahogy a vágásaimba kapott, de nem mutattam a fájdalmam.
- Te vagy az őrült! Egy ribanc vagy! Kolonc Zayn és az én
nyakamon is. Te eltűnsz végre és újra boldogok leszünk együtt. Zayn-nel.
Tudtam, hogy a tűzzel játszok. A vörös jelző hangosan
visította a fejemben, hogy ne mondjam ki. De kimondtam.
- Zayn nem szeret téged, Melanie! Sosem szeretett!
Erőteljes ütést éreztem az arcomon. Úgy megpofozott, hogy a
fejem elfordult az ütéstől.
- Ezért akarsz megölni? Mert akkor Zayn összejön veled? –
Kérdeztem gúnyosan. – Hát tedd meg! Tessék! Itt vagyok! Lőj le! Ölj meg és majd
meglátod mi lesz a vége! Börtönben fogsz megrohadni. És Zayn nem fog
meglátogatni. Gyűlölni fog!
- Nem! – Kiabálta. Füleire tette kezeit, hogy ne hallja meg
szavaimat. De én folytattam. – Hogy szerethetne egy olyan nőt, aki gyilkol? Aki
elvesz egy emberi életet! Egy szívtelen embert, hogy szerethetne szerelemmel?
Hogy lehetne hozzád gyengéd, amikor gyilkos leszel?
Leszorította szemhéját és erősen fogta be a füleit, hogy ne
hallhassa hangos szavaimat. Ez nekem éppen elég volt. Minden erőmet
összeszedve, ökölbe szorított kézzel a tarkójára ütöttem. Ő pedig összecsuklott
és kiterült a földön.
Először futni akartam, de nem lett volna sok értelme. A
zsebében matattam. Megkönnyebbülésemre a telefonja nála volt. Kivettem a
zsebéből, majd beütöttem a kívülről fújt számot.
- Vedd fel! Kérlek, vedd fel! – Könnyek kezdték áztatni
arcom. Imáim meghallgattattak, beleszóltak a kagylóba. Hangja olyan megnyugvást
hozott, hogy hangosan zokogtam fel.
- Selena? Selena! Te vagy az? – Jött a kétségbeesett ziháló
hang a telefon túloldaláról.
- Zayn! Zayn én vagyok. Melanie. Melanie rabolt el – sírtam.
Olyan hülye vagy Selena!! Nincs itt az idő a sírásra.
- Hol vagy? Kérlek, mondj valamit, hogy hol vagy! –
Könyörgött.
- Ne-nem tudom. De nagy területen vagyok. Sok raktárféleség
van itt. Némelyik már nagyon romos. De nincs semmi utcatábla. Semmi konkrét
táppont – kezdtem kétségbeesni.
- Tudom hol vagy! Selena. Istenem! Maradj ott, ahol vagy!
Odaküldöm a rendőröket. Csak, kérlek. Tarts ki! – Könyörgött megremegett hanggal.
- Re-rendben. De kérlek. Kérlek, hívj vissza, hogy halhassam
a hangod – sírtam.
- Visszahívlak. De addig is…
De már nem hallottam, mert a telefon kiesett a kezemből.
- Na azt már nem!
És egy fejemre mért ütés a földre küldött. Még halványan
hallottam Zayn kétségbeesett hangját, de már nem tudtam ébren maradni. Pont,
mikor az égő házamban ragadtam.
