Jelenetek

A jelenet, amikor először találkozik a biosz órán Folt és Nora (5. fejezet jelenete)

Aztán kissé megfordultam, hogy megnézzem, mi folyik mögöttem. Az összes osztálytársam nevét tudtam… kivéve egyét. Azét, aki mellém került. Az edző sohasem szólította fel, és úgy tűnt, a srácnak ez megfelel így. Eggyel mögöttem ült, és hűvös fekete tekintete mindig előremeredt. Én egy pillanatig sem gondoltam, hogy nap nap után csak ül ott, a semmibe bámulva. Gondolkodott valamin, és az ösztöneim azt súgták, hogy nem akarom megtudni, min.

Letette a biológiakönyvét az asztalra, és becsusszant Vee régi helyére.

Rámosolyogtam.

– Szia, Nora vagyok.

Sötét pillantása a vesémig hatolt, szája sarka felkunkorodott.

A szívem kihagyott egy ütemet, és abban a pillanatban úgy tűnt, borongós félhomály ereszkedik fölém. Az érzés azonnal el is tűnt, de még mindig őt bámultam. A mosolya nem volt barátságos. Olyan mosoly volt, ami bajt sejtetett. Sokat ígérőn.

Inkább a táblára koncentráltam. Barbie és Ken furcsán derűs mosollyal bámult vissza r{m.

Az edző így szólt:

– Az emberi reprodukció kényes téma tud lenni…

– Fúj! – morogták egyszerre jó páran.

– Megkívánja, hogy éretten kezeljük. És mint minden tudományág, a legjobb megközelítés az, ha nyomozunk. Az óra hátralevő részében gyakoroljátok ezt a technikát azzal, hogy annyi mindent tudtok meg az új partneretekről, amennyit csak lehet. Holnap hozzatok írásos beszámolót a felfedezésetekről, és higgyétek el, ellenőrizni fogom a hitelességét. Ez biológia, nem irodalom, úgyhogy eszetekbe se jusson kitalálni a válaszokat. Igazi párbeszédet és csapatmunkát szeretnék látni. – A mondandója végén ott lebegett egy burkolt vagy különben…

Teljesen mozdulatlanul ültem a helyemen. A labda a srác térfelén volt – én r{mosolyogtam, és tessék, milyen jól sült el. Összeráncoltam az orromat, próbáltam kitalálni, milyen illata van. Nem cigaretta.

Valami testesebb, markánsabb.

Szivar.

Tekintetemmel megkerestem az órát a falon, és a másodpercmutató ütemére kopogtattam a ceruzámmal. Rákönyököltem az asztalra, államat a tenyerembe helyeztem. Felsóhajtottam.

Remek. Így meg fogok bukni.

Mereven néztem előre, de hallottam, ahogy a srác tolla lágyan súrlódik a papíron. Írt valamit, és én tudni akartam, hogy mit. Csak tíz perce ülünk egymás mellett, és ez nem jogosítja fel arra, hogy bármilyen következtetést vonjon le rólam. Vetettem egy pillantást oldalra, és láttam, hogy m{r jó néhány sor van azon a papíron, és egyre csak szaporodnak.

– Mit írsz? – kérdeztem.

– És beszél angolul – mondta a srác, miközben leírta a szöveget.

Kezének mozgása egyszerre volt lágy és hanyag. Annyira közel hajoltam hozzá, amennyire csak mertem, és megpróbáltam elolvasni, mi mást írt még, de ő behajtotta a papírt, elrejtve előlem a tartalmát.

– Mit írtál? – kérdeztem parancsoló hangon.

Az én üres papíromért nyúlt, és magához húzta az asztalon, majd összegyűrte. Mielőtt tiltakozhattam volna, a tanári asztal mellett álló kukába dobta. Csont nélkül beletalált.

Egy pillanatig a kukára meredtem, harag és hitetlenkedés közt vergődve. Aztán kinyitottam a füzetemet, hogy kitépjek egy másik üres lapot.

– Mi a neved? – kérdeztem, készenlétben tartva a ceruzámat.

Pont időben néztem fel ahhoz, hogy elkapjak egy újabb sötét vigyort. Ez a mostani szinte felhívott, hogy szedjek ki belőle valamit.

– A neved? – ismételtem, azt remélve, hogy csak a képzeletemben halkult el a hangom.

– Hívj Foltnak! Komolyan gondolom. Gyerünk!

Kacsintott, ahogy kimondta, és egész biztos voltam benne, hogy hülyét akar csinálni belőlem.

– Mit csinálsz a szabadidődben? – kérdeztem.

– Nincs szabadidőm.

– Feltételezem, hogy erre a feladatra kapunk jegyet, szóval tegyél nekem egy szívességet!

Folt hátradőlt a széken, karját összefonta a feje mögött.

– Milyen szívességet?

Teljesen biztos voltam benne, hogy ez egy célzás, és igyekeztem valahogy témát váltani.

– Szabadidő – ismételte elgondolkodva. – Fényképezek.

Leírtam a lapomra, hogy Fényképezés.

– Még nem fejeztem be – mondta Folt. – Jó kis kollekcióm van az eZine egyik írójáról, aki elhiszi, hogy organikus kaját kell enni, titokban verseket ír, és akit kiver a víz arra a gondolatra, hogy választania kell a Stanford, a Yale és a… mi is az a H betűs?

Egy pillanatig csak bámultam rá és megrázkódtam attól, mennyire fején találta a szöget. Nem éreztem úgy, hogy egyszerűen ráhibázott volna. Tudta. És tudni akartam, honnan – azonnal.

– De nem mész egyik egyetemre sem.

– Tényleg? – kérdeztem gondolkodás nélkül.

Ujjait a székem aljára hurkolta, és közelebb húzott magához. Nem voltam benne biztos, hogy eliszkoljak-e, és kimutassam a félelmemet, vagy unalmat színleljek, de az utóbbit választottam.

Azt mondta:

– Annak ellenére, hogy mindhárom egyetemen boldogulnál, megveted őket, amiért teljesítményorientáltak. Az ítélkezés a harmadik legnagyobb gyengeséged.

– És mi a második? – kérdeztem magamban dühöngve. Ki ez a srác? Ez valami idióta vicc?

– Nem tudod, hogyan bízz másokban. Ezt visszaszívom. Bízol te csak nem azokban, akikben kellene.

– És az első? – tudakoltam.

– Nem engeded az életet hosszú pórázra.

– Ez meg mit jelentsen?

– Félsz attól, amit nem tudsz irányítani.

Felállt a szőr a hátamon, és a teremben mintha megfagyott volna a levegő. Normális körülmények közt odamentem volna az edzőhöz, hogy megkérjem,

készítsen új ülésrendet. De nem hagyhattam, hogy Folt azt gondolja, meg tud félemlíteni. Irracionális késztetést éreztem, hogy megvédjem magam: akkor és ott elhatároztam, hogy amíg ő nem hátrál meg, én sem fogok.

– Meztelenül alszol? – kérdezte.

Majdnem tátva maradt a szám, de uralkodtam magamon.

– Majd pont neked fogom elárulni.

– Jártál már agyturkásznál?

– Nem – hazudtam. Az az igazság, hogy az iskolai pszichológushoz, dr. Hendricksonhoz szoktam járni. Nem az én választásom volt, és ez nem olyasmi, amit bárkivel is szívesen megvitattam volna.

– Csináltál már valami törvénybe ütközőt?

– Nem. – Az, hogy alkalomadtán megszegem a sebességkorlátozást, nem számít. Nála nem. – Miért nem kérdezel valami normálisat? Mondjuk, hogy milyen zenét hallgatok?

– Azt nem kérdezem meg, amit magamtól is ki tudok találni.

– Nem tudod, hogy milyen zenét hallgatok.

– Barokkot. Nálad ez a rendről, az irányításról szól. Lefogadom, hogy… csellózol. – Ezt úgy mondta, mintha a levegőből olvasta volna ki a választ.

– Nem igaz. – Újabb hazugság, de azért kirázott a hideg. Most komolyan, ki ez a srác? Ha azt is tudja, hogy csellózom, mi mást tudhat még?

– Ez mi? – Folt a csuklóm belső részéhez érintette a tollát. Ösztönösen

elhúzódtam.

– Anyajegy.

– Olyan, mint egy sebhely. Hajlamos vagy az öngyilkosságra, Nora? – Tekintete az enyémbe kapcsolódott, és éreztem, hogy nevet.

– A szüleid együtt vannak, vagy elváltak?

– Anyuval élek.

– Apu hol van?

– Az apám tavaly ment el.

– Hogy halt meg?

Hátrahőköltem.

– Megölték. Ez magánügy, ha nem haragszol.

Elhallgattunk, és a metsző él Folt tekintetében mintha kissé ellágyult volna.

– Biztosan nagyon nehéz. – Úgy beszélt, mint aki komolyan gondolja, amit mond.

Megszólalt a csengő, mire Folt talpra ugrott, és elindult az ajtó felé.

– Várj! – szóltam utána. Nem fordult meg. – Bocsi! – Már kint volt az ajtón. – Folt! Nem mondtál magadról semmit!

Megfordult, és elindult felém. Megfogta a kezemet, és r{firkantott valamit, mielőtt eszembe jutott volna elhúzódni.

Ránéztem a piros tintával írt hét számjegyre a tenyeremben, és ökölbe szorítottam a kezem. Meg akartam neki mondani, kizárt, hogy csörögjön ma este a telefonja. Meg akartam mondani neki, az ő hibája, hogy az egész időt az én

kikérdezésemre használta el. Egy csomó mindent akartam, de csak álltam ott, mint akinek elvitte a cica a nyelvét.

Végül azt mondtam:

– Ma este nem érek rá.

– Én sem. – Elvigyorodott, és már ott sem volt.

Földbe gyökerezett lábbal emésztgettem a történteket. Folt szándékosan pazarolta el az időt, hogy kikérdezzen? Hogy megbukjak? Azt hiszi, hogy egy rövid vigyorral jóváteheti az egészet? Igen, gondoltam.

Igen, így van.

– Nem foglak felhívni! – kiáltottam utána. – Nem… soha!