"Szeretlek, Zayn Malik!"
Az idő megállt körülöttem. A látóköröm beszűkült. Egyedül Zayn eszméletlen testét láttam magam előtt.
Előre dőltem - nem törődve a térdembe hasító fájdalommal -, hogy még nagyobb erővel rázzam kezét, vagy simítsam végig arcát, miközben kétségbeesve szólítgattam. De hiába.
- Hívjon már valaki egy kibaszott mentőt!! - Kiabáltam önkívületi állapotban egy pillanatra sem elfordítva fejemet Zayn-től.
Ekkor megláttam, amitől a lélegzetem elakadt. A hasánál a pólón átszivárgott a vér. Rengeteg vér. Zayn vére!
Leszarva, hogy mennyien látják levettem a pólómat, hogy az anyagot a sebre szorítsam, ezzel kissé megpróbálva elállítani a vérzést.
- Jöjjön már a mentő, kérem - sírtam. Már semmit nem láttam szaporán hulló könnyeimtől. A kezeim remegtek. Vagy az erőtől, amit kifejtettem vagy a félelemtől, ami szaggatott belülről.
Nem tudtam mennyi idő telt el, csak azt éreztem, hogy egy kabátot tesznek meztelen vállamra, hogy eltakarják a nézők elől a melltartómat.
Úgy éreztem, mintha most indult volna csak el a körülöttem tomboló élet. Újra hallottam a hangokat, de nem láttam az embereket, akiktől a hangfoszlányok eljutottak hozzám. Képtelen voltam levenni a szemem Zayn-ről. Akit most két mentős áll körbe. Először megvizsgálták, majd lélegeztető maszkot tettek arcára és az ággyal együtt betolták a mentőbe. A vállamat átkarolta valaki és így késztette megdermedt testemet gyors léptekre. Összeszedtem magam. Zayn számára talán most minden perc számít. Nem várhat rám a mentő! Nem törődve az engem ölelő mentőssel futni kezdtem. A mentőig meg sem álltam.
Beugrottam a mentőbe. A mentős férfi rögtön követett. Bezárta a mentő ajtaját majd hangos vijjogással elindultunk. Ha vijjog, akkor sürgős. Akkor Zayn nincs jól.
Két mentős továbbra is vele foglalkozott. Láttam a mentősök száján, hogy mondanak valamit, de nem hallottam. Zúgott a fülem, éreztem, hogy egész testemben remegek.
A mentős, aki rám tette kabátját, leült mellém. Kedvesen újra átölelte a vállam. Nagy nehezen elvettem tekintetem Zayn-ről, hogy a mentősre nézzek. Arra a férfira, aki kissé szomorkásan, de kedvesen mosolygott rám. Aki az elejétől foglalkozott velem.
- Re-rendbe jön? - Kérdeztem félelemtől remegve. Rettegtem a válaszától, de tudnom kellett.
- Biztosan nem mondhatunk semmit. A hasi lövést többnyire túlélik, de nem tudhatjuk milyen létfontosságú szervek károsodtak, vagy a golyó ért-e egyáltalán fontos szervet.
- És ha...ha ért?
A férfi lehajtotta fejét egy pillanatra. Ebből már tudtam a választ.
Újra zokogásban törtem ki. A férfi mellkasába szorítottam fejem, kapaszkodót keresve, hogy ne essek apró kicsi darabokra.
- Kérem. Kérem mentsék meg őt - sírtam. Zokogtam. Éreztem, hogy a még mindig idegen férfi simogatja a hátamat.
- Megteszünk mindent. Ígérem - hallottam a suttogó választ.
Nem telt sok időbe, hogy megérkezzünk a kórházba. Kiugrottam a mentőből és elálltam az útból, hogy Zayn-t minél előbb betolhassák és ellássák. Már ott várt minket két nővérke és egy orvos. A mentősök rögtön elhadarták Zayn állapotát az orvosnak, hogy kellőképpen tájékoztassák az állapotáról.
- Sürgősen meg kell műteni! Életveszélyben lehet! - Hallottam meg az orvos hangját. Hirtelen megtorpantam.
Életveszélyben... A fájdalom nehéz mázsaként esett rám. De gyorsan magamhoz tértem és a már tőlem messzebb rohanó egészségügyi dolgozók után rohantam. Az ágyhoz érve megfogtam Zayn kezét.
- Jól leszel, szerelmem! Minden rendben lesz. Csak ne add fel. Kérlek! - Súgtam, miközben rohanás közben sikerült végigsimítanom lélegeztető maszkos arcán.
- Szeretlek, Zayn Malik! - súgtam, majd egy gyors csókot nyomtam szájára. Az orvos rám szólt, hogy én ennél tovább már nem mehetek. Reszkető szívvel megálltam és néztem, amíg a kétszárnyas ajtó el nem rejtette őket a szemem elől.
Erőtlenül roskadtam le a hozzám legközelebbi székre. Nem vagyok vallásos. Sosem jártam templomba, csak ha temetés vagy más családi szertartás volt ott. De mindig is hittem istenben, de legfőképpen az őrangyalokban hiszek. Fohászkodtam Istenhez és Zayn őrangyalához is, hogy ne engedje őt elmenni innen. Nekem még szükségem van rá. Még jó sokáig szükségem van a közelségére. Az ölelésére, a csábító mosolyára és a gyönyörű, étcsokoládé csillogásra. Én nélküle nem bírnám. Nem tudnám magam túltenni rajta. Ha elveszteném, azzal saját magamat is elveszíteném. Az életemnél is jobban szeretem őt. Senki nem veheti el tőlem!
Aztán bevillant az agyamba a kép. Az a szőke hajkorona, ami örökre beleégette magát az agyamba.
- Perrie! - Mondtam ki hangosan. A düh fellobban testemben. Az a hülye ribanc! Felpattantam a székről azzal, hogy megkeresem és minden egyes szőke hajtincsét egyesével tépjem ki, miközben leosztok neki néhány istenesen erős pofont.
De aztán megálltam. Nem hagyhatom itt Zayn-t. Nem vagyok bent vele a műtőben, de így legalább a közelében vagyok.
Dühtől remegő kezemmel kihalásztam nadrágzsebemből a telefonomat. Megkerestem Andrew számát, majd rögtön tárcsáztam.
- Andrew! Selena vagyok! - Hangom higgadtan csengett, ami eléggé meglepett. - Zayn-t - nyeltem egyet. Ennyit a higgadtságról. Hangom remegett, ahogy tovább folytattam - Zayn-t Perrie lelőtte. Perrie Erwards.
- Igen, tudom - sóhajtott fel szomorúan Andrew. - De emiatt ne aggódj, Selena. Még akkor elkapták a biztonsági őrök és átadták nekünk. Rács mögött van.
Nem szóltam semmit. Azt hittem, hogy elönt egy kis megnyugvás, de nem így történt. Pedig kellett volna. Örülnöm kellett volna, hogy ott van, ahol lennie kell. De képtelen voltam örömet érezni.
- Hogy van? - Hangzott fel a feszült kérdés a vonal túlsó oldalán.
A kérdés újra előcsalogatta könnyeimet. Nem értem miért sírok. Hiszen Zayn még él! Lélegzik! Örülnöm kéne. Ezért is.
- Nem jól - súgtam.
Sziasztok babák! ♥
Sok hozzáfűzni valóm nincs a részhez. Talán annyi, hogy elég rövid lett. De attól remélem még tetszeni fog Nektek!
Remélem jól vagytok és kiélvezitek a nyár minden percét, még ebben a fullasztó melegben is megpróbáljátok a legjobbat kihozni belőle. :D ;D
Nagy ölelés, Kata
