58. fejezet

Apró kis reményszál

- Mit csinálsz itt? - Kérdeztem arcomat törölgetve, már kissé eltávolodva tőle. Halványan elmosolyodott. De tudtam, hogy ez a színészi tehetségének köszönhető. Pedig nem durvaságnak szántam kérdésemet.
- Eljöttem, mert tudtam, hogy szükséged lehet rám - nézett szemembe.
Nyeltem egyet.
- Meg sem érdemlem - ráztam a fejem. És éreztem, hogy könnyeim újra kicsordulásra készen állnak.
Közelebb lépett. Kezét arcomra tette. Felbillentette fejem, hogy szemébe nézhessek.
- Ami történt az már a múlté - súgta.
- De...
- Nem, Selena. Most az egyszer fogd be! - Szólt rám kedvesen. Megnémultam.
- Fájt. Nagyon fájt, ami történt. De ez kellett neked és nekem is.
Összezavarodtam.
- Selena. Neked köszönhetem, hogy közelebb kerültem Holland-hoz - mosolygott. És most ez igazi mosoly volt. Meglepődtem. De öröm lengett körül a hír hallatára.
Örömömben a nyakába ugrottam.
- Nagyon örülök ennek, Dylan. Őszintén.
Visszaölelt, majd elengedtük egymást.
- Teen Wolf fanként most egy álmom vált valóra - rebegtettem szempilláimat. Felnevetett.
- De pszt. Ezt senki sem tudja a stábon kívül.
"Behúztam a számon a cipzárt."
Aztán rögtön elkomolyodtam.
- Köszönöm, Dylan. Hogy itt vagy - néztem szemébe, megint könnyeimmel küszködve.
Kisebb támadt jókedvem is elpárolgott. Még mindig nincs hír Zayn-ről.
Több óra is eltelt már azzal, hogy szó nélkül ültünk. Egyik felemen Patricia, másikon pedig Dylan. Hol Zayn anyukájának kezét szorongattam, hol Dylan-ét. Egy pillanatban sem költözött semmi pozitivitás belém. Hiszen már több órája bent vannak és semmi hír. És egy lövés nem olyan, mint egy kéztörés. Nem vesztettem el a reményt. Dehogy is. De már kevésbé éreztem a reményemnek az erejét. Minél több idő telt el, annál jobban halt ki belőlem a remény.
De Zayn erős. Nem történhet vele semmi! Igaz?
Senki nem válaszolt. A fejemben egyedül voltam. Hiába kaptam vissza egy fontos embert, egy barátot. Még az is felötlött bennem, hogy Dylan a vigasz... Kapsz valami kisebbet, mert elveszítettél egy nagyobbat, fontosabbat.
De nem! Muszáj ezeket kizárni a gondolataimból. Zayn jól lesz. Jól kell lennie! Hiszen szeretem őt! Szükségem van rá! Nélküle elvesznék, mint porszem a fűben.
Ajtónyitódás, majd léptek hangja csapta meg fülem. A hang irányába néztünk. Hirtelen ugrottam fel a székről az orvos láttán, aki felénk sietett. Kissé megszédültem a magaslati levegőtől, de megszilárdítottam gyenge lábaimat. Patricia megfogta kezemet és rászorított. Másikkal pedig Dylan tette mindezt. Az egyiknek erőt adtam, a másiktól pedig erőt gyűjtöttem, hogy tudjak mit átadni.
Úgy éreztem, mintha az orvos csak vánszorogna. Pedig sietett felénk. Aztán odaért. Nem bírtam megszólalni.
- Zayn Malik hozzátartozói, igaz? - Nézett végig rajtunk.
- Az anyukája vagyok - mondta Patricia.
- A barátnője - leheltem halkan. Nem mondtam, hogy vagyok. Miért nem mertem kimondani, hogy vagyok? Pedig még az vagyok, ugye? Nem kell múlt időben beszélnem, ugye?
- A barátja - Dylan hangja volt a legerősebb hármunk közül.
Az orvos egy bólintással tudomásul vette az információkat. Majd kinyitotta a száját. Szeméből semmit nem lehetett kiolvasni.
- A műtét során komplikáció lépett fel. Zayn szíve leállt - mondta az orvos hideg tényként. A lábam megbicsaklott. Az én szívem is leállni látszik. De álljon is csak le. Zayn nélkül már nem kell.
- Nehezen, de sikerült visszahoznunk - mosolyodott el kissé az orvos.
- Akkor ez azt jelenti, hogy jól van? - Kérdezte Dylan, mert Patricia és én nem tudtunk megszólalni.
- Igen. De a szívleállásnak komoly következményei lehetnek, hiszen majdnem másfél percig tartott.
- Ezt hogy érti? - Még mindig Dylan beszélt kettőnk helyett is.
- Másfél percig az agy nem jutott oxigénhez. Ezért agyi károsodások léphetnek fel.
- Erre mennyi az esély?
- Nem tudom, fiatalúr. Az agy annyira összetett szervünk, hogy az orvostudomány sem tudja előre diagnosztizálni a felléphető betegségeket. Csak találgathatunk. Ha Zayn Maliknak szerencséje van, akkor semmilyen szövődmény nem károsítja az agyát. De meg kell várnunk amíg felébred, hogy tudjuk.
- Megvárni míg felébred? - Szólaltam meg végre én is.
- Zayn kómában van. Nem tudhatjuk előre, hogy mikor tér magához. Órák, napok, de akár hetek elteltével kel fel.
- Köszönjük - öleltem meg az orvost. Könnyek között hálálkodtam neki. Esetlenül pacskolta meg vállaimat, majd elengedtem. Patricia is megköszönte, majd az orvos távozott.

A napok egybefolyva hetekké váltak. 3 hét és 5 nap telt el a műtét óta. Azóta semmi változás. Zayn még mindig eszméletlenül feküdt a kórteremben. Hiába beszéltem hozzá minden egyes nap, sosem kaptam választ. Hiába kértem milliószor, hogy tárja fel újra a gyönyörű étcsokoládét, nem tette. 26 napja nem hallottam mély, morgós hangját, ahogy azt súgja a fülembe, hogy szeret. 26 napja nem vagyok semmi. A nap nem süt olyan fényesen, mint eddig. Los Angeles megszokott utcái már semmiféle boldogságot nem okoztak. De a világ előtt talán sikerült erősnek maradnom. Ez csakis a barátaimnak köszönhető. Visszakaptam Dylant, aki nem engedi, hogy összezuhanjak. Ő és Patricia - aki közben hozzám költözött - tartottak a realitás talaján. Patriciával egymást vigasztaltuk.
- Kelj fel, Szerelmem. Itt vagyok. És várok rád - simítottam végig kissé hosszúra nőtt borostáján. Amandának lassan újra meg kell borotválnia.
Sírva fakadtam. Zaynt más borotválja, mert ő nem tudja megtenni magának ezt a természetes dolgot. Hiszen itt fekszik. A gép folyamatosan pityeg mellette. Szemei lecsukódva, szája becsukva. Karjai mozdulatlanul pihennek szintén mozdulatlan teste mellett. A fájdalom, mely 26 napja szüntelenül bennem él, újra felerősödött. Talán nem is csillapodott soha. Csak néha pár pillanatra háttérbe szorult. De ott volt. És ott is marad egészen addig, amíg az étcsokoládét újra nem láthatom.
Sóhajtottam. Könnyeim ismét utat törtek maguknak, mint ahogy mostanában oly gyakran. Leginkább csak akkor, ha senki nem látja. Több éjszakát töltöttem el szerelmem mellett feküdve alvatlanul, mint otthon. De Patriciát nem hagyhattam magára, így az itt-éjszakázások száma mostanában kissé lecsökkent. De csak testben voltam otthon. Az ágyamban mellettem feküdt Ő. Olyannyira, hogy éreztem teste melegét magam mellett. Levegővételemnél éreztem illatát. Így könnyebben eltudtam aludni. De amikor felébredtem nem volt mellettem. Illatát átvette az orromba kúszó izzadságom szaga, mely már természetessé vált.
De az idő elteltével a képzeleterőm fakult. Már nehezebben tudtam felidézni az illatát. Már nehezebben tudtam elképzelni bőre forróságát az enyémen. Ez nagyon kétségbe ejtett. Aludni sem tudtam a tudattól, hogy elfelejthetem mindezeket. Nem történhet meg, hogy mindez képzelet maradjon. Egyik éjszaka felhívtam Dylant. Sírtam. Zokogtam szavak helyett. Ő pedig ott hagyta Hollt, hogy eljöjjön hozzám. Mindezt barátként tette. Sírva aludtam el az ölelésében.
Jobban éreztem magam, amikor felkeltem és nem voltam egyedül. Dylan még aludt. Elkapott a lelkiismeret és a félelem, hogy talán ezzel kisebb éket verek Holland és Dylan közé. Hirtelen ötlettől vezérelve elvettem Dylan telefonját és kinéztem belőle Holland számát. Reggel volt még, de csak most hívhatom, amíg Dylan alszik.
- Hallo? - Hallottam a szép, kellemes hangot.
- Szia Holland. Selena vagyok - görcsbe rándult a hasam. Féltem, hogy nevem hallatán kiakad és kiabálni kezd. De nem ez történt.
- Jaj, Selena. De örülök, hogy hívtál. Jobban vagy már kicsit? - Kérdezte őszinte törődéssel és aggodalommal. Megnyugodtam. Aggodalmam kezdett tárgytalanná válni.
- I-Igen. Jobban. Igazából csak azért hívtalak, hogy tudjam, nem haragszol-e rám vagy Dylanre - nem tudom, hogy ezt kérdeztem-e vagy kijelentettem. Pármásodpercnyi csönd.
- Dehogy haragszom, Selena. Tudom, hogy Dylan a legjobb barátod. És nagyon örülök neki, hogy ő melletted van és segít.
Meglepődtem, de elsírtam magam.
- El sem tudod hinni, Holli, hogy ez mennyit jelent nekem.
- Ez természetes, Sel - a megszólítás. Aki közelebb áll hozzám, az nem hív így. Hiszen tudják, hogy csak Zayn nevez így. Ez újra feltépte a sebeket, amik be sem gyógyultak.
- Jahj, Holli. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, meddig tudok kitartani. Hogy meddig lesz elég az a kis reménysugár, ami még állva tart. Nem tudom meddig lesz elég Dylan barátsága. Nem tudom meddig bírom. Nem tudom, hogy Zayn jól van-e. Nem tudom, hogy mikor ébred fel. Az orvos azt mondta... - folytattam könnyben úszva. De Holland megállított.
- Nem számít mit mond az orvos! - Hangja megtörhetetlen volt. - Zayn erős. És sok csodát vitt már véghez. Amikor felébred és rád mosolyog az lesz a következő csodája. Higgy ebben! Be fog következni ez a pillanat. Csak higgy benne és várj rá! Annál szebb lesz a találkozás. Higgy és tudd, hogy minden rendbe jön!
Nem tudtam eléggé hálás lenni ennek a gyönyörű szerelmes párnak. Holland az azt követőkben többször eljött Dylannel. Az idő múltával legjobb barátnőmmé vállt. Lola pedig minden iskolaszünetben eljött hozzám. Anyu fel akart mondani a munkahelyén, hogy hozzám költözzön, de nem engedtem meg neki. Sok időbe telt amíg megértettem vele, hogy nem vagyok egyedül.


December 23. van. A karácsonyfánk gyönyörűen van feldíszítve. Minden tökéletes. De csak látszólag. Minden hónap elteltével meghalok kicsit. Zayn még most sem tért magához. Az orvosok elvesztették a reményt, de mi nem. Zayn fel fog ébredni. És minden rendben lesz.
- Elmegyek Zaynhez. Majd jövök - kiabáltam és már a házban sem voltam. Nem volt kedvem buszra ülni, így gyalog indultam a kórházba. A friss hó ropogott léptem alatt. Imádom a karácsonyt. Mindig is ez volt a kedvenc ünnepem. Amikor a család együtt ünnepli az egymás iránt érzett nagy szeretetet. Ez semmihez sem fogható. De most mindez elszomorított és amikor feltettem a fára a csillagot egy kés fúródott a szívembe. Zayn hiánya minden nappal erősödött. De a karácsony közeledtével maga alá gyűrt.
Zokogva estem térdre ágya előtt.
- Kérlek, Zayn. Gyere vissza. Gyere vissza hozzám! Szükségem van rád. Érzem, hogy elfogy az erőm. Már nem tudok tovább küzdeni. Gyenge vagyok. Félek, feladom - megszorítottam a kezét. Felemeltem a fejemet, hogy gyönyörű arcára nézzek. - Már nem emlékszem az illatodra. Mámorító, férfias illatod helyét átvette a kórház fertőtlenítő szaga. Már nem tudlak magam mellé képzelni. Már nem hallom fülemben csengő hangod, ahogy azt mondod, szeretlek. Már nem tudom, hogy mindez megtörtént-e egyáltalán - sírtam. Egyre jobban sírtam. Próbáltam kapaszkodni. A felszínen tartani az orrom, de már képtelen voltam rá. Fuldokoltam és a reménytelenség átcsap fejem fölött és a mélységbe szippant, ahonnan egyetlen kiút lesz...
- P-pedig meg-megtörtént - szinte hangtalan, fakó hang. De hang. Az Ő hangja. Felkaptam fejemet. Szempillája többször megrebbent. A szívem megállni készült. Ki tudja mennyi idő után a szemhéj felgyűrődött. A szempilla kinyílt. És a rég nem látott Étcsokoládé újra elém került.
Csak térdeltem ott megfagyva. Hiába éreztem a finom, erőtlen szorítást a kezemen. A szívem szörnyű vágtába kezdett. Éreztem, hogy az arcomon végigfolynak könnyeim. De még mindig nem tudtam mozdulni. Csak az étcsokoládét láttam, ami határozottan ott volt. Remegő kezemet felé nyújtottam. Gyönyörű arcán állapodott meg. Bőre meleg volt és puha. Lecsukta szemeit érintésemre. De csak egy pillanatra fosztott meg a gyönyörűségtől. Szemeit újra kitárta és összekapcsolta tekintetemmel.
- Sel - lehelte halkan, alig hallhatóan. De határozottan hallottam.
Magamhoz tértem. Zokogva borultam az ágyra. Arcomat a nyakába dugtam és zokogtam. De ezek most az öröm könnyei voltak.
- Zayn - motyogtam és próbáltam minden lehetséges módon érezni őt. Ezért eltávolodtam kissé tőle. Nem képzeltem. Az étcsokoládé ott volt. Ahogy Zayn is. Felébredt! És ez nem a csúnya képzelet játéka. Ez most valóság. Itt van, ébren! És kissé elnyílt szája ajkaimat várja. Boldogan, könnyekben úszva hajoltam közelebb. Ajkunk találkozott. Ahogy éreztem a puha ajkakat az enyémen, tudtam, minden rendben. Most már minden rendben. Újra otthon vagyok. Ajkai viszonozták csókomat, de nem tartott sokáig. Talán csak pár pillanatig. Mert köhögni kezdett. Szörnyű köhögésroham tört rá.
- Zayn! Zayn! Mi történik? - Kérdeztem kétségbeesetten. De ő nem válaszolt, csak köhögött tovább. Mintha jeges vizet borítottak volna nyakamba. Megnyomtam a nővérhívót. Pár pillanatot vártam és megérkezett a nővér. Látva a helyzetet gyorsan ki is futott. Hallottam, hogy orvosért kiállt. Én meg csak ültem a még mindig köhögő Zayn mellett. Simogattam fájdalomba torzult arcát, de nem tudtam neki segíteni. Kezével erőtlenül markolta mellkasára simult ruhának anyagát.
- Zayn, Szerelmem - sírtam tehetetlenül. De nem nézett rám. Szemeit erősen lecsukta és küzdött a fájdalommal. Nem tudtam mi történik. Az agyam kikapcsolt. Csak azt tudtam, hogy valaki elrángat az ágytól. Az orvos pedig mond valamit, de nem hallottam mit. Majd gyorsan elrohantak Zayn-nel az ággyal együtt. Engem egyedül hagyva a kórteremben, Az ágy helyére néztem.

Ha bármilyen idegen most bejönne ide nem tudná, hogy valaha is feküdt itt valaki. Egyedül a képkeret és az egy szál lila rózsa, ami a kis éjjeliszekrényen hevert, mutatta, hogy valaki volt itt. Hátamat a falnak vetettem. Lábaim végleg elhagytak. Erőtlenül csúsztam a földre. Arcomat a térdeim közé rejtettem és sírtam. Valami elszakadt bennem. Az apró kis reményszál volt az.


Hát, visszatértem. Nem tudom, hogy olvas-e még egyáltalán valamelyikőtök. Igazából nem csak értetek kezdtem el újra írni 1 év kihagyás után. Az a hihetetlen számomra, hogy nem csak ezt nem írtam 1 évig, hanem semmit sem. Talán magam miatt kezdtem bele újra ebbe a történetbe, ami többször eszembe jutott a hosszú idő során. Azt hittem, hogy el is veszítettem a történet fonalát. Talán így is van és most máshogy folytatom, mint ahogy azt eleinte terveztem. Sőt, ez biztos így van, hiszen el is felejtettem milyen véget szántam Zayn és Selena történetének. De 3 napja felnéztem az oldalra. És elolvasva az utolsó közzétett fejezetet, rájöttem, hogy nem hagyhatom befejezetlenül. Aztán megnyitottam a bloggert és csak úgy jöttek a szavak. Gépeltem, mint egy hülye és itt van. :D Itt a rész. Egyszerűen felemelő érzés volt és nem is tudtam, hogy mennyire hiányzott ez az egész. Ha valaki még olvas, akkor remélem tetszett neki a rész. :)