...

Ez így már nem megy... A blogot fel kell függesztenem nem tudom mennyi időre... Én annyira sajnálom, de az, hogy a részekre heteket kell várni, mert egyszerűen nincs lehetőségem írni, rossz érzés. Iszonyatosan és így izgalmatlan lesz egy idő után a történet. Érdektelen. De higgyétek el nekem, hogy dolgozom. Kő keményen délután fél kettőtől este 10-ig dolgozok egy tésztagyárban. Ezen felül szórólapozok. Azért, hogy minél előbb meg tudjam venni az új gépet. A tesókám felajánlotta, hogy majd az e havi fizetésemet kipótolja, ezért talán nem kell egy egész nyarat várnom arra, hogy végre legyen gépem. Annyi dolog összejött, hogy anyu nem tud nekem segíteni, és nem is várom el tőle, pont most. A tesóm az egyetlen mentőövem, és bízok benne, hogy a következő hónap fele körül már újra a gépem elé ülhetek és írhatok. Mert higgyétek el, hogy nagyon hiányzik. Az írás, a világ, amit kitalálok magamnak. És Ti is hiányoztok. A hozzászólások, hogy várjátok a folytatást. És minden, ami egy bloggal kapcsolatos. De így lesz a leghelyesebb. Nem várathatlak meg Titeket, nem ígérgethetem, hogy hamarosan jön a következő rész, amikor én magam sem tudom, az mikor lesz. Ezért egy időre felfüggesztem ezt a blogot. És csak remélem, hogy ezek után is olvasni fogtok miután újult erővel térek vissza ide. Merthogy Zayn és Selena története még csak most kezdődik. :) Majd csak ezek után fog beindulni az igazi izgalom, bonyodalmak, titkok feltárása és új titkok elrejtése. :) De addig is legyetek jók, élvezzétek a nyarat! <3 Nagyon szeretlek Titeket és iszonyatosan köszönöm azt, hogy kitartottatok mellettem és olvastatok. :) és remélem, hogy ez később is így lesz. :) 

Ui.: Bocsánat, ha zavart és értelmetlen ez a bejegyzés, de ennél jobban nem tudom összeszedni magam és megfogalmazni ezt... :/ 

Nagy nagy ölelés, Kata

24. fejezet

Sziasztok Drágák! <3
Sajnálom a késést. most foghatnám az év végi hajtásra, az elmúlt rossz hétre/hetekre. Amikor kiderült, hogy a számítógépem teljes KO és újat kell vennem a nyári pénzemből sírva fakadtam... Hiszen így örülök ha szeptemberbe sikerül vennem egy újat anyu segítségével. Annyi kiadásunk volt mostanában (kezdve az autóval) hogy nem várhatom el tőle és nem is tudná teljesíteni azt, hogy vegyünk ripsz-ropsz egy új számítógépet. 1 laptop van négy emberre és ez nagyon kevés és igen megnehezíti a dolgomat. Annyira sajnálom... Talán az lenne a legjobb, hogy egy időre felfüggesszem a blogot, de nem tudom megtenni. Ezzel cserben hagynálak titeket és én sem bírnék sokáig meglenni nélkületek és a szavaitok olvasása nélkül... 
Ezért hozni fogom a részeket, amilyen gyorsan csak tudom. Gőz erővel fogok dolgozni, hogy minél előbb megvehessem a gépet, mert ez már tényleg kezd átfordulni a legrosszabb állapotban. És annyira rossz, hogy amikor mindennél jobban szeretnék írni, nem tudok, mert nincs rá lehetőségem. A könyvtárba is mentem, de ott annyira lassú a net, hogy nem hogy gépelni alig tudtam, de nem is mentette el, amit írtam.... Mindegy. Nem panaszkodom és sajnálom hogy kiborultam egy kicsit, de számomra a gép nem a facebook miatt fontos, hanem a blogom miatt, Miattatok... És tényleg bocsánat ezért a helyzetért, nagyon rossz ez így, de próbálok változtatni rajta... Nagyon szeretlek Titeket és köszönöm. Mindent! <33 


- Selena! Itt vagy?! Valami baj van? Rosszul vagy?? - Hallottam meg a nagyon kétségbeesett hangot a telefonomból, hiszen jó ideje nem válaszoltam Nessának.
- I-igen - nyögtem ki sután. - Most mennem kell.
A kezemet esetlenül ejtettem a combjaimra és néztem azt a részt, ahol Zayn pár perce távozott. Egy szó nélkül. Semmi ukk-mukk-fukk. Letett a székre és itt hagyott. Így hogy a francba jutok haza? De ami a legfontosabb kérdés: Miért ment el? Ennyi volt a kedvessége? Csak ennyit kaphattam az aranyos Zayn-ből? Vagy ez is csak egy hülye játék volt, amivel megszívat és később jót szórakozik rajta? Vajon most jót nevet rajtam, amiért lazán bedőltem neki? A kúrva életbe. Hiszen ez hogy lehet? Hogy lehet, hogy én ilyen hamar és ennyitől elgyengültem? Hogy elég volt csak egy igazi, őszinte mosoly és én máris a padlón voltam az állam után?
Egyre jobban mérgeltem magam. De olyannyira felmérgesedtem, hogy még a fejem is belesajog. Dühös vagyok rá is, amiért egy paraszt, de főként magamra, amiért hittem neki. És amiért azt éreztem amit éreztem, és a legeslegrosszabb az, hogy valahol belül iszonyatosan csalódott vagyok, amiért itt hagyott. Hirtelen felugrottam amiért két ujjat éreztem egy pillanatig a felkaromhoz érni. Döbbenten figyeltem fel egy halk és visszafogott nevetésre. Felnéztem az illetőre és hirtelen nem is tudnám megmondani mennyi és milyen érzés járta át a testem. Az alkaromból induló bizsergésről meg ne is beszéljünk.
- Nem vicces. Megijesztettél - húztam fel az orrom sértődötten, amivel még jobban szórakoztattam.
- De. Az - bólogatott még mindig nevetve. Lassan már a hasát fogva törölgeti a könnyeit úgy nevet. Noha nem volt ennyire vicces, azért én is elnevettem magam, hiszen megkönnyebbültem és ilyen jókedvűen nevetni most látom először. Így együtt nevettünk. Én rajta, ő pedig rajtam. Hát van ilyen.
- Miért mentél el? - Kérdeztem miután már lehiggadtunk.
- Megvettem a bokamerevítőt.
És ebben a pillanatban láttam meg, hogy a kezében tényleg ott van a doboz és bokamerevítő képével az oldalán. Enyhe kifejezés, hogy meglepett ez a tette.
- Nem kellett volna megvenned - ráztam a fejem hevesen tiltakozva, hiszen ez már tényleg túlzás. Elcipeltetem magam - egész végig a kezében hurcibált - és még meg is veszi ezt az izét? Ez így már tényleg sok(k). Válaszra sem méltatott, mert egy legyintéssel és egy vállrándítással elintézte a dolgot. Éppen belekezdtem volna az érvelésbe, amikor a szavak megakadtak a torkomon a levegővel együtt. Kis híján hátrahőköltem a megdöbbenéstől. Hiszen ahelyett, hogy a kezembe nyomná a dobozt, kibontotta, kivette belőle a zöld szivaccsal ellátott műanyag bokarögzítőt. És hogy ezt még megtetézze és bebiztosítsa a sokkomat, letérdelt elém, egyik térdét felemelte - mint a lánykérési póznál szokás - és sérült bokámat finoman rátette. Később még az eddigieknél is óvatosabban helyezte a fájós bokámra a merevítőt. Nem mondom, hogy így sem fájt, mert gyengédsége ellenére kicsit beleizzadtam ebbe a procedúrába, de mégsem fájt annyira, mint amire számítani lehetett. Amikor készen volt, már kezelt lábamat visszatette a székre, felállt és újra kezei közé kapott. Én pedig megszólalni nem tudtam. Még akkor sem, amikor a kórházszagot felváltotta a friss levegő, egy kicsit kitisztítva ezzel a kusza és igencsak zavaros gondolataimat. Noha ez sem segített abban, hogy szóljak bármit is. Annyi kérdés halmozódott a nyelvemre, hogy egyiket sem tudtam kinyögni. Így hát csöndben tettünk meg az autója felé pár lépést. Egészen addig, amíg meg nem hallottam egy ismerős hangot, ami a nevemet kiabálta. Zayn megállt és velem együtt nézett körbe. Ő nem látott senkit, csak egy fiút, aki siet a kórház felé. De én tudtam, hogy ez a fiú kicsoda és hozzám jön. Amikor odaért hozzánk, Zayn-nek is leeshetett, hogy ő az aki minket, vagyis engem keres.
- Istenem jól vagy? - Szeme aggodalommal teli, és amikor végignézett rajtam, szeme megakadt a már bebugyolált bokámon.
- Igen. Jól vagyok - mondtam elég sután. Hiszen nem tudtam nem tudomást venni a szemem sarkából észlelt Zayn értetlen arckifejezéséről.
- Frank mondta, hogy mi történt. Rohantam ahogy tudtam - hadart, majd amikor nem válaszoltam, csak a még mindig engem fogó Zayn felé pislogtam, elhallgatott és pillantása komor lett.
- Te ki vagy? - Kérdezte Zayn, noha biztos vagyok benne, hogy tudja ki is áll előttünk pontosan. De azt nem tudhatja, hogy nekem ő kim és hogy miért aggódott ennyire értem.
- Dylan vagyok a barátja - mondta kemény hangon az előttünk álló, ökölbe szorított kezű fiú. Éreztem, hogy Zayn karjai megmerevednek körülöttem, de nem szólt semmit, csak nézett rám, megerősítésért, vagy éppen cáfolásért.
- Dylan ő Zayn. Zayn, ő Dylan. A barátom - a bemutatás alatt egész végig Zayn szemébe néztem. Aki viszont nem engem, hanem Dylan-t fürkészte, nem túl barátságosan. Majd arcizmai megkeményedtek, ahogy tekintetéből is eltűntek az érzések. Újra felvette a közömbös álarcát, amit mindig is szokott hordani.
- Akkor itt a barátnőd - mondta, majd egyik pillanatról a másikra az ő mellkasától elszakadva, a megdöbbent Dylan mellkasához csapódtam. Nem volt durva, mert továbbra is vigyázott a bokámra. Majd egy szó nélkül kikerülve minket elindult a kocsija felé. Újra megtörtént az, ami pár perccel ezelőtt. Csak most teljesen biztos lehetek benne, hogy tényleg nem jön vissza. Szememet addig nem vettem le távolodó alakjáról, amíg a kocsijához nem ért. Egy pillanatra hátrafordult így találkozott a tekintetünk, de azzal a lendülettel fordult is vissza és ült be a kocsijába, majd nagy gázt adva, kis füstfelhővel kísérve elhajtott. Én pedig néztem az üresen maradt parkolóhelyet, egészen addig, amíg Dylan el nem indult. Nem szólt semmit, így szerencsére nekem sem kellett válaszolnom semmire. Így foglalkozhattam azzal, hogy meggyőzzem magam arról, hogy Dylan kezeimben sokkal jobb, mint Zayn-ében volt. És a porcikáimat is meggyőzni arról, hogy ne vágyódjanak vissza Zayn ölelésébe. Vagyis inkább fogásába.