51. fejezet

* Zayn szemszöge*

 Nem. Lehetetlen. Nem szerethet engem.

A mellkasomban erős nyomás keletkezett, ami megállásra késztetett. Hátamat egy ház falának vetettem és annak mentén csúsztam szépen lassan lefelé. Épp ahogy az életem.

Tehetetlenül engedtem, hogy könnyeim elárasszák arcomat. Undorító. Undorító vagyok. Miattam. Miattam akart öngyilkos lenni. Miattam került kórházba. Én tettem tönkre az életét. Minden fájdalmat én okoztam neki. Undorodtam, megvetettem azt az embert, aki bántotta a múltban. Azt hittem, hogy az apja, mert róla sosem beszélt. De nem. Nem az apja bántotta, hanem én. Én voltam az, aki megkeserítette az életét. Nem más, hanem én!

Egyszer. Egyik éjszaka rémálma volt. Valaki üldözte őt. Sírt akkor éjszaka. Tudtam. Akkor tudtam meg, hogy valaki bántotta a múltjában. Akkor erősebben vontam magamhoz. Mellkasomra hajtotta fejét és rövid idő belül megnyugodott. Akkor örültem, hogy elüldöztem rémálmát. És rögtön megutáltam azt, aki miatt rémálma volt. Megvetettem, amiért megsiratta. Hogy bántotta őt.

Akkor még csak nem is sejtettem, hogy én voltam az. Hogy miattam álmodott rosszat. Hogy miattam sírt és szenvedett. Undorodok magamtól.

Elvesztettem. Örökre elvesztettem Őt. Az egyetlen lányt, akit teljes szívemből szeretek. Most már soha nem fekszik mellettem. Sohasem bújik hozzám, miközben alszik. Sohasem néz rám csillogó, szerelemmel teli tekintettel. Puha ajka többet nem ér az enyémhez. Most már senki nem fogja szeretettel simogatni a fekete szívecskét, amit csípőm vonalára tetováltattam. Miatta.

Hiszen ő volt az a lány, aki miatt olyan régóta ostorozom magam. A francba is! Ő volt az, akinek a szívecske szól! Végig ő volt az! És én még csak fel sem ismertem. Pedig annyira utált az elején. Teljes szívéből gyűlölt. Most már tudom, hogy nem a hírnevem miatt. Tudom, hogy nem az arrogáns, bunkó viselkedésem miatt. Mert amíg nem láttam meg elrejtőzve egy szobába belebújva a forgatókönyvben, addig egy arrogáns bunkó voltam. Érzéketlen bábuvá váltam. Megvetettem magamat, ezért mindenki mást is, aki imádott. Utáltam a körülöttem forgó életet. Utáltam a rajongókat, mert imádtak, de nem ismertek. Utáltam őket, mert sötét lelkem ellenére szerettek.

Gyűlöltem magamat és mindenkit. Egészen addig, amíg Selena meg nem jelent az életemben. Elfogadtam magam. Elérte, hogy elhiggyem: érek valamit. Mellette a magas falam rögtön leomlott.

Az élet csúf játékot űzött velem. Az mentett meg a mélyből, aki miatt oda löktem magam.

Teljes szívemmel szeretem Őt! Minden egyes porcikáját.

De nem! Képtelenség. Lehetetlen, hogy ő is szeressen. Nem szeretheti azt, aki az öngyilkosságba kergette őt.

Igen. Jobb lesz neki nélkülem. Soha többet nem fog látni. És akkor majd rájön, hogy a szíve becsapta őt. És majd olyat fog szeretni, aki megérdemli őt. Aki fájdalom helyett boldogságot ad neki. Elüldöztem mellőle Dylan-t. Pedig ő tényleg szerette. Óvta, féltette, vigyázott rá. Miatta nem akarták megölni. Mellette semmilyen veszély nem fenyegette. És én mégis elzavartam mellőle. Önző módon csak magamnak akartam.

Undorító vagyok. Egy utolsó rohadék. Csak arra születtem, hogy fájdalmat okozzak a szeretteimnek. A családomnak, anyunak és Selenának is. Mindenkit bántottam magam körül.

Undorító ember vagyok. Nem is érdemlem meg, hogy szeressenek. Túl jók hozzám. Selena sokkal jobbat érdemel.

Ki kell törölnöm magam az emlékeiből. Anyuéknak is. Meg kell szűnnöm a Földről. Igen. Egyszerűen megszűnök létezni.

Vajon van pokol és menny? Létezik ez a kettő? Vagy csak egyetlen egy túlvilág van? Elfásult lelkem reménykedett benne, hogy egy van, mert akkor talán még kapok lehetőséget arra, hogy láthassam Selenát és a családomat is. Talán majd évek múltján már annyira elhalványodik az emlékem, hogy amikor újra találkozunk, meg fognak nekem bocsájtani.

Nem! Nem érdemlem meg! Undorító sötét lelkem a pokol égető bugyrában fog égni. Magányosan. Míg szeretteim a mennyország gyönyöreiben fognak tovább élni. Végleg megszabadítom őket a fájdalomtól. A jelenlétem fájdalmától.

Felálltam és elindultam. Azzal, hogy megölöm magam legalább teszek egyetlen egy jó dolgot az életben. Öltönyöm zsebében megrázkódott a telefonom. Hülye reményekkel telt meg a szívem. Talán Selena az.

Megfeledkezve mindenről előkaptam a telefonom.

"Most már nem mentheted meg, bébi. Többet már nem állhat boldogságunk útjában. Végzek vele és utána csak mi ketten leszünk. Hamarosan."

Az üzenetet olvasva kezeim remegésbe kezdtek. Nem! Nem nem nem!! Selena nem fog meghalni. Ő nem halhat meg miattam!

Remegő kezeimmel tárcsáztam Andrew seriff számát. Türelmetlenül, még mindig remegő kezekkel vártam, hogy felvegye.

- Andrew! Elkapta! Elkapta őt és nem tudom hová vitte! Megöli őt! Tenned kell valamit! Tennünk kell valamit! Nem engedhetjük meg, hogy.. - De nem tudtam folytatni. Óvodás módjára könnyekben törtem ki.

- Azonnal ott vagyunk - jött a válasz, majd a sípolás, miszerint letette. Térdeim remegtek. Nem, Zayn! Nem eshetsz össze! Meg kell találnod! Itt kell lennie valahol Bradford-ban. Nem vihette el messzire. Futásnak eredtem!

Sziasztok! ♥ Sajnálom, hogy ennyit kell várni a részekre. Szűkében vagyok az időnek és valamiért a történetet sem érzem már a sajátomnak. 

muszáj beszélnem róla: 

A hír, hogy Zayn elmegy a bandából lesújtott. Igaz, már nem rajongok értük annyira, mint régen, már jó ideje nem hallgatom őket, de azért még mindig sokat jelent nekem a banda. Ami most szétesni látszik. Megértem Zayn-t, nem ítélem el a döntése miatt és már számítottam is rá. De azért mégis rosszul érint, mert ők sosem csak egy banda volt a számomra. Nem túlzok, ha azt mondom eléggé szarul érzem magam. Szomorú vagyok, néha elpityeredem egy kicsit. És régi videókat nézek vissza, amik a legrosszabb pillanatban is mosolyt csaltak az arcomra vagy megnevettettek. 

A részről:

Tudom, rövid. Azt is tudom, hogy össze-vissza. Azt is tudom, hogy szar. De ez a hír miatt azt érzem, hogy muszáj kitennem. Nem tudom miért, hülyén hangzik, de így van. Ennek a résznek most címet sem adok, pedig legszívesebben adnék egyet, hogy jele is legyen annak, hogy miért teszem fel most a részt, de így a történet végén hülyeség lenne kizökkenni a fejezetcímek sorából. Ezért inkább nem adok címet. 

Ne haragudjatok rám, úgy mindenért. Remélem jól vagytok! ♥♥♥

50. fejezet

Kiderült

A kezem remegni kezdett. Zayn kíváncsian és meglepetten nézett a fiú csapatra, akik meglepődve néztek vissza rá.
A szívem megállni látszott. Csak reménykedtem abban, hogy a fiúk el vannak foglalva Zayn-nel és rám sem néznek.
- Hát ti srácok mit kerestek itt? - Kérdezte Zayn. Arcáról feszültséget néztem le öröm helyett. Vajon már tudja? Tudja, hogy hol van? Hogy ők kik? És azt is tudja, hogy én ki vagyok?
- Ez a sulink, haver. Ahova még te is jártál.
Zayn zavartan nézett körbe. Mintha eddig nem is számított volna az iskola, ahová jött. Talán nem is érdekelte annyira, hogy megnézze az iskola nevét? De akkor a környéket felismerhette volna. Vagy nem?
Zayn arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Talán a pánik miatt, ami eluralkodott rajtam képtelen voltam csak az arcára koncentrálni.
Inkább a srácokra néztem, akiket teljes szívvel gyűlöltem. Még egyikük sem vett észre. Örültek régi vezérük láttán, de nem tudták hova tenni Zayn ridegségét. Aztán. Aztán megtörtént amitől a legjobban féltem. Allen - Zayn "utódja" vagy mi - szemeit rám emelte. Gonosz mosoly jelent meg arcán. Megszorítottam Zayn kezét. Tudtam mi fog következni.
- Ducina. Örülök, hogy meggyógyultál - mosolygott gonoszul. Elállt a lélegzetem. Nem tudtam Zayn-re nézni, de így is éreztem, ahogy teste megmerevedik mellettem. Lélegzetem felgyorsult, ahogy szívverésem is.
Magamon éreztem Zayn tekintetét. Nem törődve a további sértő szóval, amivel a fiúk bombáztak Zayn felé fordultam és összeakasztottam tekintetünket. Döbbenet, felismerés és valami másik kivehetetlen érzelem kavargott arcán. Kihúzta kezét elgyengült szorításomból.  Szeme megcsillant a halovány fényben, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, hátat fordított és kiviharzott a tornateremből.
Utána vetettem magam, de egy marok megfogta a kezem és visszarántott. Allen látványától hányingerem lett.
- Attól, hogy megszépültél még ugyan olyan selejt vagy, mint ami mindig is voltál - mosolygott rám. Kirántottam kezem a mocskos kezéből.
- Nem érdekel a véleményed te rohadék.
- Érdekes. Pedig kórházban kötöttél ki ez a rohadék miatt.
-Büszke is lehetsz rá. Undorító vagy, Allen. Meg a kis mocskos csapatod is.
Ez volt a végszavam. Elfordultam, hogy Zayn után rohanjak. Nem volt időm ezekkel a szar alakokkal foglalkozni. Pont ők tanítottak meg arra, hogy erős legyek.
Miután kiértem a teremből idegesen néztem körbe a sötét éjszakában. De Zaynt nem találtam sehol sem.
Nem. Még nem mehetett el. Itt lesz valahol. Futva megkerültem a tornatermet. Az udvaron sebesen néztem körbe. A gyér fény ellenére megláttam sötét alakját egy fának dőlve. Futásnak eredtem. Kissé lihegve álltam meg nem sokkal mellette. Érkezésem hangjára felkapta fejét.
- Te vagy az! Te voltál. Végig te voltál az a lány! - Fordult felém teljes testével dühösen.
- I-igen - mondtam akadozva még mindig a futás vagy inkább az elkövetkezendő percek félelme miatt.
- Hogy tehetted? - Szegezte nekem a kérdést.
- Mit? - Válaszoltam kérdéssel, mert nem értettem mire akar kilyukadni. Közelebb lépett. Most már az arcát is láthattam.
- Hogy bírtál velem lenni?
Megdöbbentett mérges kérdése.
- Mert szeretlek - néztem szemébe.
Felnevetett, de egy cseppnyi öröm sem volt nevetésében.
- Ne viccelj. Azok után, amit veled tettem, hogy szerethetnél?
- Mert megmutattad, hogy milyen vagy igazából.
Még közelebb léptem hozzá.
Nem szólt semmit.
Kezeimmel közrefogtam frissen borotvált arcát.
- Megláthattam, hogy milyen vagy valójában. Hogy mekkora szíved van igazából.
Ellenkezve megrázta a fejét.
- Nem bocsáthatod meg. Amiket tettem veled.
- Te semmit nem tettél.
Szavaimra kinyitotta eddig lecsukott szemét. Élesen nézett rám.
- Hát pont ez az. Csak álltam és néztem, hogy megerőszakolnak az utca közepén. Semmit nem tettem, hogy megállítsam őket!
Az emlékképtől kicsit összerezzentem. De leginkább az fájt, hogy újra távolabb lépett tőlem.
- Miért nem hiszed el, hogy megbocsájtottam? Miért nem hiszed el, hogy szeretlek? - Kérdeztem dühösen. - Ha nem szeretnélek akkor már rég nem lennénk együtt. Akkor engedtük volna, hogy a sok szar közénk álljon! Neked ez nem elég? Nem elég, hogy szeretlek? Hogy melletted akarok lenni? - Dühös szavaim elfúltak kikívánkozó könnyeim miatt. Küzdöttem könnyeim ellen, de nem eléggé, mert végigfolytak arcomon. Zayn arca meglágyult.
- Szeretlek, Zayn. És fáj, rohadtul szarul esik, hogy nem hiszel nekem.
Hangomból teljesen elfogyott a düh. Belőlem is kihalt. Szomorú voltam.
Zayn elém lépett, majd nagy tenyerét arcomra simította, hogy letörölje sós könnyeimet.
- Hiszek neked. Szeretlek - súgta halkan.
Elmosolyodtam, majd én is közelebb hajoltam, hogy ajkunk összeforrjon. Csókja és szavai minden szomorúságot elsöpörtek testemből és boldogságot varázsoltak a helyére. Jesszus. Talán túl nyálas lettem. De hát ilyen a szerelem nem? Beszélsz magaddal. Elcsépelt gondolatokkal ostromolod a saját agyadat. És persze a legjobb része: mérhetetlen boldogság.
Csókunk túl hamar szakadt meg. Meglepődve nyitottam ki szememet, hogy láthassam mi történt ilyen hirtelen. Megijedtem Zayn arckifejezésétől.
- Mi a baj? - Kérdeztem.
- Hogy értette Allen? Miért kérdezte, hogy meggyógyultál-e?
Lesütöttem szemeimet. El akartam kerülni a válaszadást, de Zayn égető tekintete nem engedte.
- Mert... Mert nem sokkal azután, hogy elmentél. Én... - nyeltem egyet. - Én öngyilkos akartam lenni - vallottam be a fájdalmas igazságot. Félénken néztem fel újra arcára. Szemei elsötétedtek, arca kifejezéstelen maradt.
- Tessék? - Kérdezte akadozva. Nem szóltam semmit. Szemén több érzelem villant át. A fájdalmat, dühöt és szomorúságot tudtam elkapni az érzelemkavalkádból.
- Zayn... - Kezdtem bele, de félbeszakított.
- Ezt tettem veled. Az öngyilkosságba üldöztelek.
Hátratántorodott. Szemei furán kezdtek csillogni.
- Meg akartad ölni magad. A kórházban kötöttél ki. Mindez miattam.
Szeméből egy könnycsepp tört ki és folyt le arcán.
- Zayn... - De megint félbeszakított.
- Nem lehetsz velem. Ezek után nem lehetsz velem. Képtelenség.
Rázta fejét és egyre több könnycsepp hagyta el fájdalommal teli szemét.
- De. Veled lehetek. Mert szeretlek - higgadtságot erőltettem magamra. Hogy lássa, nem kavar fel az emlék. Hogy lássa: túl vagyok rajta. Hogy továbbléptem és megbocsájtottam. De ez nem volt elég.
- Ne hazudj! - Kiabált rám, amire összerezzentem. - Nem szerethetsz! Egy ilyet nem szerethetsz, amilyen én vagyok! - Súgta a végét.
Kifújtam a bent tartott levegőmet.
- De szeretlek. Miért nem hiszed el?
- Mert képtelenség! Azok után, amit tettem veled. Megbocsájthatatlan.
Újra elé léptem. De kezemet lerázta arcáról.
- Ne! Hagyj! - Mondta már jóval messzebb tőlem. Lesújtottan álltam. Nem tudtam megszólalni. Utána futni sem tudtam. Lábam gyökeret eresztett a talajba. Szavaim elakadtak, ahogy a levegőm is.
Megfagyva, tehetetlenül néztem, ahogy távolodó alakja teljesen eltűnik homályos látásom elől.
Mikor a fájdalom szívemből kiindulva szétáradt testemben, lábaim megrogytak. Térdeim nem bírták a rám nehezedő fájdalmat. Elhagyott. Zayn elment. És ami a legeslegrosszabb volt. Láttam. Tisztán láttam az undort a szemeiben. Undorodott tőlem.
Lábaim felmondták a szolgálatot és a hideg, kissé nyirkos fűre estem. Szemeimből ömlöttek veszteségem jelei. A szívem megszakadt. A mellkasom fájt. Képtelenség, hogy ilyen fájdalmat érezzen egy ember. Képtelenség, hogy ilyen létezik. Hangosan zokogtam, miközben remegő kezeimet mellkasomra szorítottam abban a reményben, hogy kissé megszűnik a mellkasomat szétszakító fájdalom.
Fejemet nagy ütés érte. Az ütés erejétől a földre zuhantam. A mámorító sötétség magába szippantott és én nem tiltakoztam ellene.