50. fejezet

Kiderült

A kezem remegni kezdett. Zayn kíváncsian és meglepetten nézett a fiú csapatra, akik meglepődve néztek vissza rá.
A szívem megállni látszott. Csak reménykedtem abban, hogy a fiúk el vannak foglalva Zayn-nel és rám sem néznek.
- Hát ti srácok mit kerestek itt? - Kérdezte Zayn. Arcáról feszültséget néztem le öröm helyett. Vajon már tudja? Tudja, hogy hol van? Hogy ők kik? És azt is tudja, hogy én ki vagyok?
- Ez a sulink, haver. Ahova még te is jártál.
Zayn zavartan nézett körbe. Mintha eddig nem is számított volna az iskola, ahová jött. Talán nem is érdekelte annyira, hogy megnézze az iskola nevét? De akkor a környéket felismerhette volna. Vagy nem?
Zayn arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Talán a pánik miatt, ami eluralkodott rajtam képtelen voltam csak az arcára koncentrálni.
Inkább a srácokra néztem, akiket teljes szívvel gyűlöltem. Még egyikük sem vett észre. Örültek régi vezérük láttán, de nem tudták hova tenni Zayn ridegségét. Aztán. Aztán megtörtént amitől a legjobban féltem. Allen - Zayn "utódja" vagy mi - szemeit rám emelte. Gonosz mosoly jelent meg arcán. Megszorítottam Zayn kezét. Tudtam mi fog következni.
- Ducina. Örülök, hogy meggyógyultál - mosolygott gonoszul. Elállt a lélegzetem. Nem tudtam Zayn-re nézni, de így is éreztem, ahogy teste megmerevedik mellettem. Lélegzetem felgyorsult, ahogy szívverésem is.
Magamon éreztem Zayn tekintetét. Nem törődve a további sértő szóval, amivel a fiúk bombáztak Zayn felé fordultam és összeakasztottam tekintetünket. Döbbenet, felismerés és valami másik kivehetetlen érzelem kavargott arcán. Kihúzta kezét elgyengült szorításomból.  Szeme megcsillant a halovány fényben, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, hátat fordított és kiviharzott a tornateremből.
Utána vetettem magam, de egy marok megfogta a kezem és visszarántott. Allen látványától hányingerem lett.
- Attól, hogy megszépültél még ugyan olyan selejt vagy, mint ami mindig is voltál - mosolygott rám. Kirántottam kezem a mocskos kezéből.
- Nem érdekel a véleményed te rohadék.
- Érdekes. Pedig kórházban kötöttél ki ez a rohadék miatt.
-Büszke is lehetsz rá. Undorító vagy, Allen. Meg a kis mocskos csapatod is.
Ez volt a végszavam. Elfordultam, hogy Zayn után rohanjak. Nem volt időm ezekkel a szar alakokkal foglalkozni. Pont ők tanítottak meg arra, hogy erős legyek.
Miután kiértem a teremből idegesen néztem körbe a sötét éjszakában. De Zaynt nem találtam sehol sem.
Nem. Még nem mehetett el. Itt lesz valahol. Futva megkerültem a tornatermet. Az udvaron sebesen néztem körbe. A gyér fény ellenére megláttam sötét alakját egy fának dőlve. Futásnak eredtem. Kissé lihegve álltam meg nem sokkal mellette. Érkezésem hangjára felkapta fejét.
- Te vagy az! Te voltál. Végig te voltál az a lány! - Fordult felém teljes testével dühösen.
- I-igen - mondtam akadozva még mindig a futás vagy inkább az elkövetkezendő percek félelme miatt.
- Hogy tehetted? - Szegezte nekem a kérdést.
- Mit? - Válaszoltam kérdéssel, mert nem értettem mire akar kilyukadni. Közelebb lépett. Most már az arcát is láthattam.
- Hogy bírtál velem lenni?
Megdöbbentett mérges kérdése.
- Mert szeretlek - néztem szemébe.
Felnevetett, de egy cseppnyi öröm sem volt nevetésében.
- Ne viccelj. Azok után, amit veled tettem, hogy szerethetnél?
- Mert megmutattad, hogy milyen vagy igazából.
Még közelebb léptem hozzá.
Nem szólt semmit.
Kezeimmel közrefogtam frissen borotvált arcát.
- Megláthattam, hogy milyen vagy valójában. Hogy mekkora szíved van igazából.
Ellenkezve megrázta a fejét.
- Nem bocsáthatod meg. Amiket tettem veled.
- Te semmit nem tettél.
Szavaimra kinyitotta eddig lecsukott szemét. Élesen nézett rám.
- Hát pont ez az. Csak álltam és néztem, hogy megerőszakolnak az utca közepén. Semmit nem tettem, hogy megállítsam őket!
Az emlékképtől kicsit összerezzentem. De leginkább az fájt, hogy újra távolabb lépett tőlem.
- Miért nem hiszed el, hogy megbocsájtottam? Miért nem hiszed el, hogy szeretlek? - Kérdeztem dühösen. - Ha nem szeretnélek akkor már rég nem lennénk együtt. Akkor engedtük volna, hogy a sok szar közénk álljon! Neked ez nem elég? Nem elég, hogy szeretlek? Hogy melletted akarok lenni? - Dühös szavaim elfúltak kikívánkozó könnyeim miatt. Küzdöttem könnyeim ellen, de nem eléggé, mert végigfolytak arcomon. Zayn arca meglágyult.
- Szeretlek, Zayn. És fáj, rohadtul szarul esik, hogy nem hiszel nekem.
Hangomból teljesen elfogyott a düh. Belőlem is kihalt. Szomorú voltam.
Zayn elém lépett, majd nagy tenyerét arcomra simította, hogy letörölje sós könnyeimet.
- Hiszek neked. Szeretlek - súgta halkan.
Elmosolyodtam, majd én is közelebb hajoltam, hogy ajkunk összeforrjon. Csókja és szavai minden szomorúságot elsöpörtek testemből és boldogságot varázsoltak a helyére. Jesszus. Talán túl nyálas lettem. De hát ilyen a szerelem nem? Beszélsz magaddal. Elcsépelt gondolatokkal ostromolod a saját agyadat. És persze a legjobb része: mérhetetlen boldogság.
Csókunk túl hamar szakadt meg. Meglepődve nyitottam ki szememet, hogy láthassam mi történt ilyen hirtelen. Megijedtem Zayn arckifejezésétől.
- Mi a baj? - Kérdeztem.
- Hogy értette Allen? Miért kérdezte, hogy meggyógyultál-e?
Lesütöttem szemeimet. El akartam kerülni a válaszadást, de Zayn égető tekintete nem engedte.
- Mert... Mert nem sokkal azután, hogy elmentél. Én... - nyeltem egyet. - Én öngyilkos akartam lenni - vallottam be a fájdalmas igazságot. Félénken néztem fel újra arcára. Szemei elsötétedtek, arca kifejezéstelen maradt.
- Tessék? - Kérdezte akadozva. Nem szóltam semmit. Szemén több érzelem villant át. A fájdalmat, dühöt és szomorúságot tudtam elkapni az érzelemkavalkádból.
- Zayn... - Kezdtem bele, de félbeszakított.
- Ezt tettem veled. Az öngyilkosságba üldöztelek.
Hátratántorodott. Szemei furán kezdtek csillogni.
- Meg akartad ölni magad. A kórházban kötöttél ki. Mindez miattam.
Szeméből egy könnycsepp tört ki és folyt le arcán.
- Zayn... - De megint félbeszakított.
- Nem lehetsz velem. Ezek után nem lehetsz velem. Képtelenség.
Rázta fejét és egyre több könnycsepp hagyta el fájdalommal teli szemét.
- De. Veled lehetek. Mert szeretlek - higgadtságot erőltettem magamra. Hogy lássa, nem kavar fel az emlék. Hogy lássa: túl vagyok rajta. Hogy továbbléptem és megbocsájtottam. De ez nem volt elég.
- Ne hazudj! - Kiabált rám, amire összerezzentem. - Nem szerethetsz! Egy ilyet nem szerethetsz, amilyen én vagyok! - Súgta a végét.
Kifújtam a bent tartott levegőmet.
- De szeretlek. Miért nem hiszed el?
- Mert képtelenség! Azok után, amit tettem veled. Megbocsájthatatlan.
Újra elé léptem. De kezemet lerázta arcáról.
- Ne! Hagyj! - Mondta már jóval messzebb tőlem. Lesújtottan álltam. Nem tudtam megszólalni. Utána futni sem tudtam. Lábam gyökeret eresztett a talajba. Szavaim elakadtak, ahogy a levegőm is.
Megfagyva, tehetetlenül néztem, ahogy távolodó alakja teljesen eltűnik homályos látásom elől.
Mikor a fájdalom szívemből kiindulva szétáradt testemben, lábaim megrogytak. Térdeim nem bírták a rám nehezedő fájdalmat. Elhagyott. Zayn elment. És ami a legeslegrosszabb volt. Láttam. Tisztán láttam az undort a szemeiben. Undorodott tőlem.
Lábaim felmondták a szolgálatot és a hideg, kissé nyirkos fűre estem. Szemeimből ömlöttek veszteségem jelei. A szívem megszakadt. A mellkasom fájt. Képtelenség, hogy ilyen fájdalmat érezzen egy ember. Képtelenség, hogy ilyen létezik. Hangosan zokogtam, miközben remegő kezeimet mellkasomra szorítottam abban a reményben, hogy kissé megszűnik a mellkasomat szétszakító fájdalom.
Fejemet nagy ütés érte. Az ütés erejétől a földre zuhantam. A mámorító sötétség magába szippantott és én nem tiltakoztam ellene.