57. fejezet

"Ssh... Itt vagyok"

Az eltelt percek nehéz súlyként nehezedtek vállamra. Egyre fokozódott a szorító érzés a mellkasomban és az izgalom görcsösen préselte össze a gyomromat. 

Kitudja mennyi idő után futó hangot hallottam közeledni. Oldalra néztem. Arra számítottam, hogy egy orvos vagy nővér. Hirtelen meg is állt a szívem, hogy valami komplikáció lépett fel és ezért kell sürgősen segítség. De hamar meg is nyugodhattam. Legalábbis ebből a szempontból. Hiszen egy nő futott felém. Láttam, hogy meglátott. Felálltam. Éreztem, ahogy lábaim elgémberedtek és a fenekemet is kissé megnyomta a kényelmetlen műanyag szék. A nő olyan sebességgel ért hozzám, hogy kétségbeesett arcáról nem tudtam felismerni. Éppen üdvözöltem volna, de nagy meglepetésemre magához szorított. 

Nem tudtam ki ez a nő, de azt éreztem, hogy segítenem kell rajta. Hiszen átérzem a fájdalmát. És tudom, hogy ilyen percekben mennyire fontos egy segítő kar, ami átölel. Akár idegen, akár Zayn egy hozzátartozója. 

Pár perc után kibújt ölelésemből. Szipogva törölte meg könnyeivel átitatott arcát. Rögtön ismerősnek tűnt. De akárhogy agyaltam nem tudtam hova tenni. 

Elmosolyodott. Meglepődéssel reagáltam a hirtelen váltásra. Noha enyhe mosoly volt, de az volt. 

- A fiamnak igaza volt. Tényleg vicces fejet vágsz, amikor valamin nagyon gondolkodsz - simította ki mosolyogva az ezek szerint összeráncolt szemöldököm. 

- A... a fia? 

- Igen, kedvesem. Zayn anyukája vagyok, Patricia. 

Esetlenül engedtem, hogy üdvözlésképpen megöleljen. 

- Én pedig Selena Underwood vagyok - kezdtem. 

- A fiam barátnője - bólintott. 

Elpirultam zavaromban. Ez az egész olyan váratlanul jött. És ő Zayn anyukája. 

- É.. én igen. 

- Kedvesem. Ne legyél ennyire bizonytalan. Nagyon örülök, hogy a sok hülyeségetek ellenére együtt vagytok. 

Na itt volt a másik meglepetés ideje. 

- Hülyeség? - Kérdeztem rá. 

- Selena. Amióta elkezdődött a film, Zayn másról sem beszélt csak rólad. 

Lehajtottam a fejem. 

- Igen. Eléggé utáltuk egymást az elején. És még utána is. Sokáig. 

Kezével felbiccentette a fejem. 

- Zayn nem mondta még neked, hogy az elejétől fogva szerelmes volt beléd? 

De. Így visszagondolva igen. De így az anyukája szájából hallani... Más volt. 

- Kedvesem. Annyit tudok rólad, hogy szinte már ismerlek. 

Nagyon kedves mosolya van ennek a nőnek. Olyan aranyosan, barátságosan görbül a szája széle. Rögtön eszembe jutott a legelső éjszakánk, amikor Zayn beszélt a családjáról. És hogy megromlott a kapcsolata velük. Mégis beszélgetett az anyukájával telefonon? Ezt nem teljesen értettem most, de nem kérdeztem rá. Mielőtt mind a ketten visszazuhantunk volna a depressziós közeli állapotba, megpróbáltam életben tartani a beszélgetésünket. Most arra van mindkettőnknek a legnagyobb szüksége, hogy kicsit - legalábbis felszínen - eltereljük a gondolatainkat. 

- Ön ezt honnan tudta? Mármint, hogy az elejétől fogva Zayn... 

Nem tudom. Valamiért nehéz volt az anyukájával beszélnem a kapcsolatunkról. Legalábbis a csúfos elejéről. 

- ...szerelmes beléd? - folytatta helyettem. Bólintottam.
- Ez annyira egyértelmű volt. Ahogy folyton hergelte magát. Próbált meggyőzni arról, hogy utál téged. És saját magát is megpróbálta meggyőzni erről.
Nem tudtam mit mondjak.
- És Ön nem hitt neki - gondolkodtam hangosan.
- Felejtsd már el, kérlek ezt a magázást. 23 éves fiam van, de nem vagyok öreg.
Elpirultam zavaromban.
- De igen. Visszatérve, nem hittem neki. Habár nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, de ő mindig is a fiam volt és az is maradt.
A komolyra fordult téma hirtelen ért.
- Zayn is említette ezt. De többet nem tudok annál, hogy megromlott a kapcsolata a családjával.
Éppen nyitotta volna a száját, amikor meghallottam a nevem. A szívem megállt egy pillanatra. A hang irányába néztem. Az emlékezetem nem csalt. Ehhez az aranyosan mély hanghoz még ugyan az a személy tartozik, akit annyira szeretek.
Gyorsan lépett felém. Én meg álltam ott, mint egy hülye. Meglepődésem nem tartott tovább. Éreztem, ahogy az első könnyem kicsordul. Aztán erősen vont magához. Ennyi éppen elég volt, hogy engedjek a rám nehezedő tehernek. Kiengedtem erősen visszafogott könnyeimet. Zokogni kezdtem. Ő meg csak simogatta a hátam. Nem szólt semmit. Nem tudtam mit keres itt vagy miért van itt. Azt sem tudtam, hogy megbocsájtott-e nekem. De ez mind nem számított. Most nem. Nagy szükségem volt egy olyan ember ölelésére, aki fontos nekem.
- Oh, Dylan - sírtam, továbbra is mellkasába fúrva arcom.
- Ssh... Itt vagyok- súgta fülembe. Erősebben kapaszkodtam pulóverébe.

Kedveskék! 
Ez nagyon gyér rész lett, ahhoz képest, hogy mennyit késtem vele. De most nagy a terhelés rajtam. Emelt érettségire és nyelvvizsgára is készülök. Ez nagyon sok időt és energiát is kivesz belőlem, hiszen mellette ott van a többi tantárgy meg érettségi is. De mindegy nem sajnálkozom, magamnak választottam :)
Mondtam még régebben, hogy lesz egy másik blogom. De ez még egyáltalán nem biztos. Ezt is hébe-hóba tudom hozni és nagyon rossz érzés. Olyan mintha elhanyagolnám, pedig nem így van. 
Most, hogy már a 2. hétnek is vége és nagyjából tudom mit várhatok az időbeosztást illetően, megpróbálom rendszerezni magam és időt hagyni az írásra is. Tudom, hogy most mit gondolhattok. De most sajnos ez van, nekem sem jó. Iszonyatosan hiányzik az írás, ahogy Ti is. Ezért is próbálom rendszerezni magam. Remélem nem kell többet ennyit várni egy részre. Dolgozni fogok rajta, hogy ne kelljen. 
Remélem jól vagytok és egy kevesen maradtatok még. :) ♥