33. fejezet

Étcsokoládé 

- Szeretlek Sel. Szeretlek. Szeretlek - visszhangzott egyfolytában ez a kellemes hang a fejemben, amit nem tudtam beazonosítani. De eddig nyugtalan bensőmet felmelegítette, és békéssé tette. Az eddig fájdalmas sötétség szertefoszlott. Szemeim elé szép lassan egy zöld, virágokkal teli rét tárult. Egészen addig, amíg körbe nem ölelt ez a tökéletes harmónia.
Leültem a puha fűbe és az egyenesen álló fűszálakon simítottam végig. A selymessége simogatta tenyeremet, ezzel mosolyt csalva arcomra. A hang továbbra is szólt, csak most madarak csiripelése követte. A fűszálakkal játszadoztam egészen addig, amíg egy nyuszi ugrándozott felém. Nagy meglepetésemre, addig ugrándozott, míg apró teste az ölembe nem érkezett. Gyönyörű, étcsokoládé színben úszó szeme mintha kérlelően nézett volna rám. Annyira ismerős volt ez a tekintet, de mégsem tudtam rájönni honnan. Így lassan - hogy el ne ijesszem az ártatlan teremtést - felemeltem jobb kezem, hogy puha szőrébe süllyesszem és finoman húzzam végig, egész kis testén. Belesimult tenyerembe és behunyt szemekkel élvezte a kényeztetést. Aztán hirtelen minden megszűnt. A nyuszi, a madarak csivitelése, a rét és a folytonos visszhang is abbamaradt. Kétségbeesetten vágytam vissza a rétre, de főként arra a gyönyörű nyuszira, akinek annyira szüksége volt az érintésemre és közelségemre. Üvöltöztem, hogy meghalljon és térjen vissza hozzám. De nem hallott. Senki sem törődött a megkeseredett sírásommal. Reményvesztetten feküdtem le a sötétség közepére. Megint egyedül maradtam.
Nem tudom mennyi ideje feküdhettem ott. De egy apró fény. Egy nagyon kicsike pont, ami arra késztetett, hogy felkeljek és közelebb lépkedjek hozzá. Közeledő lépteimnek köszönhetően egyre jobban láttam. Mígnem megláthattam igazi mivoltját. Mint egy gömb. Egy burok, mely hatalmas fényt zár magában. Csakhogy a fénynek akkora ereje volt, hogy apró réseket hasított a börtöne falán, ahol keskeny, de végtelen hosszúságú fénysugarak érezhették meg a szabadságot. Egy ideig néztem a furcsa gyönyörű jelenséget magam előtt. Mígnem a kezem elindult és addig meg nem állt, amíg a gömbhöz nem ért. Meleg érintés ölelte körbe tenyeremet. Nem volt forró. Nem égetett meg. Kellemes volt. Érintésem alatt a gömb megmozdult. Remegni kezdett. A benne rabul ejtett fehérség, pedig lassan színt váltott. Étcsokoládé. Fényes étcsokoládé. Oldalam mellett lógó karomat is a másik mellé emeltem, hogy azt is körbeölelje a melegség. És valami mást is éreztem. Szeretetet. Feltétel nélküli szerelmet. Behunytam szemeimet. Szemhéjam mögül is láttam a barna villanást. Felnyitottam látásom útját, hogy követhessem a körülöttem történteket. A barna sugarak megtörték a gömbburkot. Ahelyett, hogy szabadon elszálltak volna, felém közeledtek. Ijedten hátráltam. De aztán rájöttem, hogy nem kell félnem. Újra becsuktam szemeim, és kitárt karokkal engedtem, hogy a fényesség belém szálljon, ezzel életre keltve engem.
Ijedten ültem fel. Hangos és akadozott zihálásba kezdtem. Kezemet mellkasomra szorítottam, hogy úrrá legyek zaklatottságomon. Leszorítottam szemhéjam, hogy koncentrálhassak. Csak egy álom volt. Egy nagyon furcsa álom.
Egy érintést éreztem meg a kézfejemen, amire kinyitottam szemeimet. Tekintetem egy barna szempárba ütközött. De nem nézhettem sokáig, mert a szemek gazdája, karjait még mindig kicsit ziháló testem köré fonta és mellkasához vont. Vállának döntöttem fejem, és engedtem, hogy lenyugtasson.
- Jól van. Semmi baj. Most már minden rendben - súgta fülembe, miközben ujjai hátamat simogatták. Szavaira eltávolodtam tőle.
- Mi történt? - Kérdeztem. Tekintetem levándorolt róla, hogy felmérjem a körülöttem, lévő világot. A megszokott lila falak helyett, matt fehérek néztek vissza rám. Fülembe egy idegesítő csipogás hangja úszott be. Az alattam lévő ágyon fehér ágynemű volt. Semmi barátságos vagy meleg minta és szín. Minden fehér.
- H-hol vagyok? - Kérdeztem zaklatottan. Fel akartam állni. Most azonnal elmenekülni erről a helyről, amit már pontosan tudtam, hogy micsoda. És egyáltalán nem akartam egy pillanatnál többet sem itt tartózkodni.
- Kórházban, Selena - szólalt meg a mellettem lévő hang. Két kéz óvatosan nyomott vissza a párnára.
- Baleseted volt. A házad. Kigyulladt és a tűzoltósok nem tudtak rögtön kimenteni.
Amikor agyamhoz is eljutott az információ, arcomhoz kaptam, hegeket keresve. Egyet sem találtam. Szemügyre vettem kezeimet, majd később lábaimat is. Egyedül az oldalamon lehet pár centis átmérőjű sérülés, mert csak ott vagyok bekötve. Aztán a valóság utol ért. A fejembe nagy fájdalom hasított, ami visszahanyatlásra késztetett. Felnyögve kaptam kezem a fájó ponthoz.
- Hívom az orvost - pattant fel az eddig ülő Dylan és kiviharzott a szobából. Szemem a mellettem lévő kis asztalkára tévedt, amin egy szál rózsa pihent, étcsokoládé színű selyemszalaggal. Nem félve attól, hogy a tüskék megsebzenek, a kezembe vettem kedvenc virágomat. Mélyet szippantottam finom illatából. Becsukott szemekkel élveztem tüdőm feltöltődését.

Külső szemlélő*

Ahogy az orvos megerősítette azt, hogy Selenával minden rendben, Dylan tudta, hogy most mi következik. Hiszen tartozott ennyivel, annak a személynek, aki annyi keserűséget okoz benne nap, mint nap. Az elaltatott lány arcán egy hosszú csókot hagyott. Azt érezte, hogy ez az utolsó, pedig ez egyáltalán nem így volt. Legalábbis reménykedett benne. Nagyot sóhajtva csukta be maga után a fehér szoba ajtaját. Elhagyta a szobát, de csak egy kis időre. Azt a szobát, amiben minden fehér és barátságtalan. Kivéve egy valamit. Egy szál lila rózsa az asztalon pihent. Ott, ahová Selena óvatosan, féltve minden külső erőtől, letette. Dylan pontosan jól tudta, hogy a rózsa kitől van.
A folyosón leült az egyik kényelmetlen székre, és csak bambán bámulta a néha el-el sötétedő telefonja képernyőjét. Összeszedte magát. Kifújta a bent tartott levegőt, majd ujjával rányomott a zöld ikonra.
Kicsöngött. Türelmetlenül várta, hogy a keresett személy felvegye végre. Ami pár pillanattal később meg is történt.
- Igen? - A vonal másik oldalán megszólaló hang, mély és őszinte fájdalmat sugárzó volt. Megkeseredett. Ez elszomorította Dylant. Nem a hang tulajdonosát sajnálta. Hanem a tényt, amit kénytelen lesz elfogadni.
- Dylan vagyok. Selena jól van. Felébredt. 2 nap megfigyelés után már haza is mehet Nessáékhoz.
- Akkor fel fog épülni? - A boldogság és a megkönnyebbülés sugárzott ebből az egy mondatból. Még telefonon keresztül is jól hallható volt. Dylanben is ugyan ezek az érzések játszódtak le, amikor hallhatta a jó hírt. És hogy a vonal túlsó végén lévő fiúban is ezek az érzések ébredtek fel, még jobban alátámasztotta feltevéseit, megérzését.
- Köszönöm - súgta a telefonba Zayn. Mély hangjából kihalt az előző boldogság. Elkomorult erre az egy szóra. Dylan sejtette, hogy miért van ez. De nem mondta, hogy jöjjön be nyugodtan a szenvedő fiú és látogassa meg Selenát. Túlságosan fájdalmas neki így is. Nem akar szemtanúja lenni a vonal Zayn érzéseinek.

Selena szemszög*

A két nap gyorsan eltelt, noha nem voltam jól. Egy pillanatra sem tudtam teljesen örülni. Akkor sem, amikor Nessa meghatottan sírva törte rám a kórházi szoba ajtaját és ölelt magához, jó szorosan. Akkor sem, amikor Őt követte Victor és Martha, akik elmondták, hogy mennyire aggódtak és hogy örülnek, most már minden rendben. Csakhogy semmi nincs rendben. Nem emlékszem semmire. Bármennyire próbálom visszaidézni a történteket, nem emlékszem. Csak az étcsokoládé színű szemű nyuszi és az a különleges burok  jár az eszembe. És az az elkeseredett, szomorú hang, ami azt visszhangozta, hogy szeret. És ami még aggasztóbb. Hiányzik. Mérges vagyok Rá, amiért egyszer sem jött meg. Nem hívott, vagy egy hülye SMS-t sem küldött, hogy érdeklődjön a hogylétem felől. És ami még rosszabb, hogy érzem a hiányt, a haragot és az elkeseredettséget. Utálom magam emiatt, de ez van. És Dylan-t is átverem. Hiszen olyan aranyos, kedves és helyes srác. Jól érzem magam vele, és szeretem is. De az ő szeme mégsem pompázik abban a színben, ami annyira meghatározó volt az álmomban. De honnan jöhetett az a szín? Szeretem a csokit. Imádom, de ennyire azért nem vagyok mániákus. És annyira ismerős volt. De egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogy honnan. És hogy miért pont ez a szín? Miért nem lila, ami a kedvencem? És a titokzatos lila rózsa? Azt kitől kaptam? És miért van étcsokoládé színű selyembe bugyolálva? Miért pont ez a szín??
Annyi kérdés. És megannyi válasz nélküli. Pedig annyira koncentrálok, hogy legalább egyre rájöjjek. A fejem is belesajdul. Bár az orvos azt mondta, hogy a fejemet trauma érte, ezért fáj. De akkor is. Miért nem jött be? Nem érdeklem? Miért is érdekelném. Hiszen kölcsönösen gyűlöljük egymást. De a munkatársa vagyok. A partnere. Azért igazán bejöhetett volna, legalább annyira, hogy tudja: itt vagyok és élek. De nem. Ő baszta idetolni a képét, ami nagyon dühítő. És amit holnap reggel a stúdióban meg is fogok neki mondani. A szemére fogom hányni, hogy mennyire egy semmirekellő és bunkó alak.
Eléggé fájdalmas volt látnom a leégett házamat, amire annyira büszke voltam. Hiszen megdolgoztam azért a kis házért, erre leégett és elvesztettem. De nem búslakodok, majd idővel talán veszek egy másikat. És addig is, örülök, hogy újra Nessáéknál lakhatok, hiszen hiányoztak. Szokatlan volt nélkülük az élet, még akkor is, ha rengeteget jöttem ide vissza.
Hát most újra itt vagyok. Nessa még a szobám falát is befestette lilára, hogy enyhítse a szomorúságom. Oh. Ha tudná, hogy most a leégett házam miatt vagyok a legkevésbé szomorú... De mindenesetre, amikor megláttam a falakat, a könnyeim csorogni kezdtek és Nessa karjai közé vetettem magam. Meg Victoréba, hiszen ott állt Nessa mellett. Csak röhögtek hevességemen, ami engem is kacagásra késztetett. A holmiaimból semmi nem maradt, így valamikor kénytelen leszek nagy bevásárló körútra indulni.
Az éjszakám nem volt túl jó. Rémálmom volt. Egy tűzgyűrű közepén ragadtam és a körülöttem lévő emberek nem segítettek, csak nézték, ahogy szép lassan meghalok. 2 óránként riadtam fel, odaképzelt füsttől fulladozva és izzadságban úszva. Nagyon keveset aludtam, így a reggelem sem indult túl fényesen. A fejem kész katasztrófa. Ha egy tonnányi sminket tennék rá, az sem segítene rajta. A szemem alatt nem karikák, hanem bőröndök voltak. Olyan igazi nagy, több hétre pakolós bőröndök. A hajam annyira kócos lett az egész éjszakás forgolódás után, hogy bármennyire téptem, és szidtam, csak nem sikerült kifésülnöm. Nessa adott egy farmershortot és egy egyszerű zöld pólót. Ami nagyon is tetszene, ha éppen nem ezen a reggelen adta volna ezeket. De nem panaszkodtam, megköszöntem és felvettem a ruhadarabokat. A kávém túl keserű volt. Még akkor is, ha legalább 7 kanál cukrot tettem bele. A kenyérnek penész íze volt, noha közel sem volt ehhez a folyamathoz, hiszen Martha az nap reggel hozhatta a pékségből, még melegen.
Be kell valljam. Iszonyatosan nyűgös voltam és leszek is. Ennyire rossz reggelem már nagyon régen nem volt. Noha nem akarok visszatérni ahhoz az életemhez - már ha azt lehet így nevezni -, most mégsem tudok magamba erőltetni egy kis pozitívumot és jókedvet.
És a rossz kedvem csak fokozódott a Hydra Stúdió tábláját meglátva. Mintha a fogamat húznák, úgy léptem át a bejárat küszöbét. Éppen lehajtott fejjel, "utálomazegészvilágotésmindenkihagyjonbékén" érzéssel baktattam volna tovább, az öltözőmig meg sem állva, amikor is megláttam egy fekete szerelésben feszítő fiút. Konkrétan tényleg feszengett. Látszott az idegesség a testtartásában. Na álljunk csak meg!! Ő miért is mérges? Mi jogon érzi ezt?
A haragom egyre csak gerjedt iránta. Ettől az érzelemtől vezérelve elindultam. Nagy hévvel és "mostnagyonmérgesvagyok" arccal felé. És meg sem álltam egészen addig, amíg körülbelül 10 centi választott el minket. A számat szólásra nyitottam, hogy az összes haragot kiadjam magamból, amit Ő gerjeszett. De aztán minden szavam elakadt. A levegőmmel karöltve. Merthogy megtalálta mérges tekintetem a barna szempár. Az a szempár, ami étcsokoládé színben úszik. Az a szem nézett rám, ami a nyuszié volt. Ugyan úgy csillogott, ahogy a burokba zárt fény is. És akkor rádöbbentem. Az igazság úgy vágott pofán, hogy majdnem a padlón végeztem. Étcsokoládé. Ilyen színű Zayn szeme. Az ő szempárja. Nem Dylané vagy egy másik emberé. Nem. Zayn Malik tekintete az, ami az álmomba kísért és kimentett a kínzó sötétségből. Akkor tűnt fel, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Hiszen gyönyörű rétet hozott, békét. Majd amikor elillant, újra a sötétségbe estem egy időre. Kétségbeesetten. Elveszetten. Aztán megint megjelent és megmentett. Ezt tette velem Zayn Malik! Felébresztett a mély álomból, amibe csöppentem. Megmentett.