34. fejezet.

Válaszok

- Látom jobban vagy - nézett szemembe. Nem tudtam megszólalni. Csak az zakatolt a fejemben, hogy Ő az. Végig ő volt az! De miért pont ő? Üres, semmitmondó tekintete fájdalmat okozott. Bántott, hogy így néz rám. Az a nyuszi könyörgött nekem. Az érintésemért. A közelségemért. Nem, ez hülyeség. Biztos a fejemet ért ütés még őrültebbé tett, mint ami vagyok már egy ideje.
Éreztem. Tudtam, hogy nem szabadna megkérdeznem, de az ezt kiáltozó hangot elnyomtam és száműztem testem legmélyebb zugába.
- Miért? Miért nem jöttél be egyszer sem? - Hangom nem volt több suttogásnál. Ostoroztam magam, hiszen bárki kihallhatta, hogy mennyire csalódott és megbántott vagyok. Tekintete megváltozott. De mégsem tudtam mit jelent az a furcsa csillogás az étcsokoládé tengerében.
- Miért mentem volna? - Szavai fájtak volna de tudtam, hogy ez nem így van! Hogy a rideg külső csak álca. A szeme! Elárulta őt. Nem tudtam mit érez pontosan, de nem üresen nézett rám. A titokzatos csillogás reményt keltett bennem.
- Mert megmentettél. Te voltál az.
Szemeit lehunyta, hogy eltakarja előlem a gyönyörűséget. Vártam, hogy szóljon valamit. De pár csöndes perc után, rám nézett, majd el is fordult tőlem, hogy elinduljon a forgatásra. Csakhogy én nem engedtem.
- Zayn. Kérlek válaszolj!
Meghallva szavaimat, megállt. De nem fordult vissza.
- Kérlek.
Pár pillanatig csak a hátát láthattam, majd újra elém tárult arca. Ami nagy meglepetésemre megtört volt. Akkor láttam így, amikor a buli estéjén hazavittem és ott is maradtam nála éjszakára.
- Miért akarod tudni? - Mindenhova nézett csak rám nem, amikor feltette kérdését.
- Nem tudom. De tudnom kell.
- Miért?
- Mert... - próbáltam összeszedni a gondolataimat és helyretenni magamban az érzéseimet. De ez lehetetlennek bizonyult. Pár perc elteltével sem tudtam düllőre jutni. Helyette engedtem a bennem vibráló érzésnek.
Egy bizonytalan lépéssel eltüntettem a köztünk lévő kevés távolságot. Meglepett arcával nem foglalkozva, simultam mellkasához, ami egyre gyorsabban emelkedett. Karommal öleltem őt. Ő csak megfagyva engedte, hogy ezt tegyem.
- Köszönöm - súgtam fülébe lábujjhegyre állva. Nagyot sóhajtva engedtem el és elindultam. Csakhogy megfogta a kezemet, és finomat visszafordított maga felé.
- Magamért is tettem - súgta, majd nagy meglepetésemre, most ő lépett hozzám közelebb. Csakhogy nem állt meg. Kissé lehajolt, hogy arcunk egy vonalba kerüljön. Aztán minden olyan gyorsan történt. A lélegzetem elakadt. Ajkai az enyémekre simultak. Tiltakoznom kellett volna. Ellöknöm magamtól. De minden porcikám tiltakozott ez ellen. Átadtam magamat az ösztöneimnek és az érzéseimnek. Mikor tudatosult benne, hogy nem lépek el tőle, körbeölelte derekamat és óvatosan húzott magához. Egy ütemet diktáló, gyorsan emelkedő felső testünk összesimult. Karjaimat nyaka köré fűztem, hogy még ennél is kevesebb távolság legyen köztünk. Egyik tenyerét levette derekamról, és arcomra simította. Hüvelykujja a csók közben cirógatta orcámat, ezzel még kellemesebbé és édesebbé téve a csodálatos érzést.
Aztán a valóság utolért. Fájdalmas pofont adott, amit megérdemeltem. Amilyen gyorsan csak tudtam, megszakítottam a mámort adó csókot. Két lépést hátráltam tőle.
- Istenem. Mit tettem? - Kérdeztem magamtól nagyon halkan. Zayn érzelmekkel teli tekintete rabul ejtette az enyémet. Folytatni akartam. Újra érezni akartam azt a tökéletességet, azt a boldogságot, és gyors szívverést, melyeknek az előbb részese lehettem.
- Ezt nem lett volna szabad - Ráztam a fejem, abban a reményben, hogy megszűnik az a hang, ami kiabált velem.
- Miért nem? - Kérdezte Zayn.
- Mert barátom van. Dylan mellett vagyok! Nem szabadott volna ezt tennem vele! Ő nem ezt érdemli - motyogtam a végét. Magamtól undorodva léptem oldalra és egy szó nélkül kerültem ki Zaynt.
A forgatás kész katasztrófa volt. Képtelen voltam együtt dolgozni Zayn-nel. A látványa még nagyobb fájdalmat szült bennem, még nagyobb gyűlöletet gerjesztett magam iránt. Szerencsére Frank a balesetemnek tudta be ezt a fajta viselkedést. De Zayn sem volt olyan, amilyen mindig szokott. Zavart volt. Kiszámíthatatlan. Néha rám nézett, máskor pedig 2 méternél közelebb nem jött hozzám. De aztán csak odaállt mellém. Nem szólalt meg, ahogy én sem, csak álltunk egymás mellett, mind a ketten előre nézve, szótlanul. Egészen addig amíg újra megpróbáltuk felvenni a jelenetet, természetesen sikertelenül. Így a forgatás sem tartott sokáig, mert Frank úgy gondolta, hogy nem erőlteti és hazaküldött pihenni.
Csakhogy itthon sem voltam nyugodt állapotban. Járkáltam a szobámban fel-alá. Bele-bele túrva a szétzilált hajamba. Semmi sincs rendben. Ha eddig dögnek gondoltam magam, most bebizonyosodott, hogy tényleg az vagyok! Megcsaltam Dylant. A barátomat. Aki meg sem érdemli ezt, ahogy senki sem.
A kezeim remegtek, de tudtam, hogy mi a helyes. Még akkor is, ha a szívem szakad bele. 3 csöngés után felvette.
- Szia. Beszélhetnénk? - Kérdeztem remegő hangon. Ezzel teljesen megrémisztve Dylant.
- P-persze - dadogta zavartan.
Megegyeztünk abban, hogy a parkban találkozunk, annál a padnál, ami már a helyünknek számít. Ha elmentünk egyet sétálni mindig oda lyukadtunk ki. A hajamat felkötöttem, mert semmi kedvem és erőm nem volt ahhoz, hogy kifésüljem és kezdjek vele valamit. A Norás sminkem nem mostam le és most pont kapóra jött. Egész tűrhető fejem volt tőle. A reggeli ruhámat nem cseréltem le. Mondjuk nem is volt mire. Szememet napszemüveggel takartam el, abba reménykedve, hogy így kevésbé fognak felismerni.
Mivel nem vagyok annyira ismert és olyan hű de sokszor látott híresség, ezért ez az álca is megtette hatását. Egyedül egy kislány jött oda, akinek szavai fájdalmat okoztak, de mosolyogva tűrtem. Hiszen szerinte irtó aranyosak vagyunk Zayn-nel együtt. Egy párként. Csakhogy ő nem a barátom! Még akkor sem, ha hatalmas nagy baromságot követtem el a délelőtt folyamán.
Görnyedten ültem a padon és próbáltam összenyalábolni a gondolataimat, de csak nem akart összeállni az a nagy kusza és zavartság, ami bennem van reggel óta. Sőt. Talán már több ideje is, csak ez a csók ébresztett rá mindenre. Az a csók, amit annyira de nagyon élveztem.
Két ismerős lábbeli került a látókörömbe, amire felkaptam a fejem. Dylan arcán több érzelem látszódott, de nem akartam tudomást venni róluk, noha iszonyatos lelkiismeret furdalást okozott a fájdalmas tekintete. Leült mellém. Nem szólalt meg, ahogy én sem. Én próbáltam elkezdeni a mondandómat, ő meg erre várt.
- Dylan - Kifújtam a levegőt, majd vettem egy mély lélegzetet, hogy egy kis minimális erőt gyűjtsek a folytatáshoz. - Ma. Ma tettem valamit, amit nem lett volna szabad.
Oldalra fordultam, hogy láthassa könnyben úszott szemeim, amik a megbánásomat tanúsítják. Noha ezzel semmire nem megy. De legalább én is láthatom őt.
Nem szólt semmit. Így nagyot nyelve folytattam, noha a szavak kínzóan égették a torkomat.
- É-én megcsókoltam Zaynt - Amikor ezek a szavak elhagyták ajkaimat, a könnyek szaporán csúsztak lefelé arcomon. És ami a  legrosszabb, Dylan szemében látni a fájdalmat, ami barnasága könnyfátylán keresztül is tökéletesen kivehető.
- Miért? - Csak ennyit kérdezett. De erre az egyszerű egy szóra, nem tudtam megadni a választ. Mert én magam sem tudtam.
- Sajnálom Dylan. Annyira sajnálom. Nem így akartam. Szeretlek és nem akartalak megbántani. Te nem ezt érdemled. De én mégis ezt tettem veled, pedig te mindig is jó voltál hozzám. Boldoggá tettél. De... - próbáltam a bennem tomboló érzéseket megmagyarázni. Hogy tudja, mennyire sajnálom, noha ez semmit nem enyhít a tettem súlyosságán.
- De őt szereted - súgta lehajtott fejjel.
- Nem, ez nem igaz. Nem vagyok szerelmes. Nem tudom mi az a szerelem, de az biztos hogy szerettelek. Az elejétől fogva, mint ahogy most is szeretlek. De nem tudom, hogy ez szerelem-e. Jobbat érdemelsz nálam. Olyan lányt, aki megtud becsülni. Aki tisztában van az érzéseivel. Én ezek közül egyiket sem tudom teljesíteni.
- De én akkor is téged szeretlek - nézett szemembe. Egyik szeméből kicsordult egy könnycsepp. Magamhoz rántottam. Engedte, hogy könnyeim pólóját áztassák. Ahogy az övé is az enyémet.
- Sajnálom. Annyira sajnálom - súgtam fülébe. Tudnia kell. Muszáj tudnia, hogy mennyire megbántam amit vele tettem. Hogy mennyire fáj őt így látnom és az még jobban, hogy én sodortam ebbe a helyzetbe.
- Remélem megtalálod a boldogságot, Dylan. Méghozzá egy olyan lány mellett, aki megérdemel - súgtam fülébe több perc elteltével. Szipogott, ahogy én is. Eltávolodtam tőle.
- Sajnálom - mondtam halkan még utoljára. Talán most vagyok vele utoljára szemtől szembe. Egy utolsó, rövid puszit leheltem könnytől ragadt puha arcára, majd felálltam, és elfutottam onnan. Otthagytam, a padra roskadva, egyedül. Azt a fiút, akit szeretek. Akiért minden egyes pillanatban egyre jobban szakadt meg a szívem. De bármennyire is fáj, ez a helyes. Nem játszadozhattam vele tovább, noha ez nem állt szándékomban egy pillanatra sem. De valljuk be. Mégis ezt tettem. Folyton csak bántottam őt, azzal hogy nem éreztem iránta szerelmet. Szerettem Dylant és még most is szeretem. De ez nem szerelem. Az más. Annak másnak kell lennie. Olyannak, amilyen a könyvekben és a filmekben is van. Léteznie kell annak a gyönyörű érzésnek.
Könnyekben úszva estem be a bejárati ajtón, melynek zárját elég nehezen sikerült kinyitnom a homályos látásomnak köszönhetően. A hangos belépőmre, Nessa hozzám sietett. Ijedten nézett rám, majd egy szó nélkül elém szaladt, hogy a karjaiba zárjon. Hálásan fogadtam az anyai ölelést és erősen viszonoztam is. Nem kérdezett, aminek most örültem. Simogatott, és várta, hogy lehiggadjak. Amikor ez megtörtént, rákérdezett.
- Én... - Kezdtem bele, amikor a fülünk mellett megszólalt a csengő. A hangos ricsajra mind a ketten egyszerre ugrottunk fel. Meglepetten néztük egymást.
- Vársz valakit? - Kérdeztük egyszerre egymástól. Tehát egyikünk sem hívott ide senkit. Én nem akartam kinyitni, ilyen fejjel jobb ha nem lát senki. Ezért Nessára bíztam a váratlan vendégünk fogadását, amíg én szépen lassan slattyogtam a konyha felé. Ám egy igencsak ismerős hang megállított e tevékenységemben és megfagyásra késztetett. Csak képzeltem. Hiszen, mit keresne itt pont ő?? Vicces. Csakhogy amikor a nevem elhangzott a mély baritonú hangon, tudtam, hogy ez a valóság. Tényleg itt van. De mit keres itt? Hátrafordultam. Nessa elég döbbenten nézett hol rám, hol pedig az ajtóban álló fiúra. Biccentettem Nessa felé jelzésképpen, amit megértve bocsánatot kért, és elhagyta az előszobát. Amikor mellettem haladt el, bátorítóan rám mosolygott.
- Mit csinálsz itt? - Kérdeztem nem túl kedvesen, egyáltalán nem közelítve az ajtó felé. Egy helyben cövekeltem le.
- Bejöhetek? - Nézett szemembe. Nemleges válaszomat meg sem várva lépett beljebb két lépést, és szakadatlanul engem nézve, csukta be a mögötte lévő bejárati ajtót.
- Mit keresel itt? - Ismételtem meg a kérdést, nem törődve a ficánkoló gyomrommal.
- Beszélnünk kell - tekintete újra belefúródott az enyémbe. Jó mélyen.
- Nem! Nem kell! - Csattantam fel mérgesen. - Semmit nem kell megbeszélnünk. Semmiről sem kell beszélnünk. Egyáltalán nem akarok veled beszélni. És látni sem akarlak - a bántó szavak csak úgy ömlöttek belőlem, de nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. És nem is akartam.
- Utállak, Zayn! Azért, amit tettél. Azért, amiért délelőtt megcsókoltál és mindent elrontottál! És azért is gyűlöllek, amit most teszel!
Láthatólag fájtak neki szavaim, de szemén kívül más nem árulkodott ezen érzéséről. Én kissé ziháltam a felgyülemlett dühömtől. Ő pedig csak csöndesen nézte arcomat. Így telt el pár perc.
- Rendben. Jó éjszakát.
És már kint is volt az ajtón. Egy ideig csak álltam, és néztem a már rég becsukott ajtót. Mereven bámultam. Egészen addig, amíg Nessa maga felé nem fordított. Amikor megláttam kérdésekkel teli tekintetét, nem bírtam tovább. Hangosan zokogtam fel, és vetettem magam a karjaiba.
Ez a helyes. Ezt kellett tennem. Ezt kellett mondanom. Nem andaloghatok Zayn-nel, amikor fél órával ezelőtt szakítottam Dylan-nel.
Mindent elrontott!! Minden az ő hibája! Vége lett Dylan-nel, miatta! Gyűlöltem őt, ahogy magamat is. Hányni tudnék a látványomtól.
Nessa a szobámba kísért, és az ágyra ültetett, majd ő is helyet foglalt mellettem. Letöröltem arcomról a könnyeket, hogy mesélni tudjak. Mindent elmondtam Nessának. A délelőtt történteket, a szakításomat Dylan-nel, az érzéseimet, a haragomat és az utálatomat. Csak mondtam, és hosszú idő után mindent kiadtam magamból, amit eddig olyan mélyen tartottam, hogy még én sem vegyek róla tudomást.
Nessa pedig csak hallgatott, és próbálta értelmezni a hadarásomat, amit hadonászással körítettem.
Amikor végeztem, kissé kifulladva, de annál kíváncsibban vártam Nessa válaszát erre a hatalmas kuszára, ami az életem.
- Hát ez elég össze-vissza - húzta el a száját. Ez nem túl biztató. - De, mindenre van válasz, drágaságom.
- Hát erre nem találom - szontyolodtam el.
- Szerintem jól tetted, hogy elmondtad Dylan-nek, hogy mi történt. Megérdemelte.
Bólintottam.
- Te pedig megérdemelted, hogy szakítsatok.
Na, erre aztán igazán nem számítottam.
- Tessék? De én boldog voltam vele.
- Az meglehet, drágám. De nem voltál szerelmes. Hamarosan úgyis vége lett volna, mert szerelem nélkül nem egészséges egy kapcsolat.
Igaza van. Talán mind a kettőnknek így a legjobb. Dylan találhat olyan lányt, aki teljes szívéből szereti, én pedig nem hitegetem tovább őt és magamat sem.
- Ami pedig Zaynt illeti.
Kezét az enyémre tette, és úgy nézett szemembe.
- Miért voltál vele olyan az előbb?
- Milyen? - Kérdeztem, noha tisztában voltam vele, hogy mire céloz.
- Miért viselkedtél vele olyan durván?
- Mert az ő hibája. Nem szabadott volna megcsókolnia!
- Tudod, a csókhoz ketten kellenek. És ha igazi csók csattant el köztetek, akkor te is akartad.
- Ez nem igaz! - Tiltakoztam rögtön.
- Akkor miért nem lökted el? - Mosolygott rám Nessa.
Nyitottam a számat, hogy feleljek, de nem tudtam. Hiszen nem löktem el. Visszacsókoltam. Engedtem, hogy megcsókoljon. És be kell vallanom magamnak, hogy akartam is. Minden porcikám kiáltozott érte, és most is, ha csak arra a pillanatra gondolok.
- Nem az ő hibája, drágám. Sőt. Jót tett veled, mert rádöbbentett, mit is érzel.
Hogy mit érzek... Mert mit érzek? A hasam állandó görcsbe rándul, ha meglátom, vagy a közelemben van. De ez nem a fájdalmas görcs. Ez nagyon kellemes érzés szokott lenni. Amikor a közelebbi jeleneteket vesszük fel, a szívem szörnyű vágtába kezd. Mikor megcsókolt, a térdeim remegtek, én pedig szálltam. Sosem éreztem még azt, amit akkor. Különleges volt. Gyönyörű. Szerelmes.
Szerelmes...
- Istenem. Szerelmes vagyok Zayn-be - súgtam halkan magam elé. - Az álomban a szín. A rét... Istenem. Végig szerelmes voltam belé.
- Akkor menj el hozzá, és kérj bocsánatot, hiszen nagyon megbántottad - mondta Nessa. Rákaptam tekintetem. Biztatóan mosolygott. Felpattantam az ágyról. A fürdőbe rohantam, hogy az elkenődött sminkemet lemossam arcomról. Szinte kivágódtam a fürdőből, annyira siettem. Már léptem volna ki a szobámból, amikor visszafordultam. Nessához rohantam, és megöleltem.
- Köszönöm - adtam puszit arcára.
- Menj már! - Nevetett, miközben kezeivel hessegetett kifelé. Nem kellett kétszer mondania.
A kabátomat és a cipőmet csak futtában kaptam magamra. Nem kellett sokat várnom a  taxira, hogy megérkezzen és elvigyen a célom felé. És az nem más, mint Zayn lakása.


Sziasztook Drágák! ♥ 
A történetről annyit, hogy most talán az egész 180°-ot fordul. Most fog csak igazán beindulni az egész. 
Ami pedig a részek hozását illeti: már most nagyon sokat kell tanulnom. (jövőhéten 2 TZ-t írok, meg egy egyszerű dolgozatot). Ezért örülök, ha egy héten egyszer sikerül hoznom a részt. Lehet, hogy lesznek könnyebb hetek (Remélem), és több rész is lesz egy héten, de ezt nem ígérem meg. A hetente hozott részek biztosak. Nem rendszeres nap lesz. Lehet, hogy hétfőn már felteszem az egyiket, a következőt meg az utánalévő hét szombatján. Sajnálom, de sajnos ez van... :/ 
A két kommentet pedig nagyon köszönöm! ♥♥