49. fejezet

Bál

Mielőtt végleg elhúzódott volna a nyakába vetettem magam. Szorítottam őt magamhoz, miközben a könnyeim szaporán hagyták el szemem és folytak le csupasz vállára. Meglepődött heves tettemen és könnyeimen is, de ugyan olyan erővel szorított, mint én őt.

- Szeretlek – leheltem halkan. Ő nem tudta, hogy mennyit jelentettek nekem azok a szavak, amiket mondott. Most már tudom. Tudom, hogy megbánta. Tudom, hogy nem felejtette el. Tudom, hogy azóta is emészti. Aminek a régi énem örülne, de ez, amelyik szerelmes belé – a domináns részem – el akarta űzni a fájdalmát. Meg akartam menteni őt.

Kissé eltolt magától, hogy letörölje könnyeimet arcomról. Nem tudta, hogy ezek örömkönnyek. A megkönnyebbülés könnyei voltak ezek. Aggódó arcát eltűntettem mosolyommal és szerelmes csókjaimmal. Így, hogy ezt már tudom. Most már az eszem sem küzdött a szívem ellen.

A napok teltek. Már nem volt értelme titokban tartani a kapcsolatunkat. Az utcán nem jelentünk meg egy párként, de a stúdióban és a hotelben sem kellett már bujkálnunk és titkolóznunk. Nem lett volna semmi értelme. De abba maradtunk Frank-kel és a rendőrséggel, hogy fent tartjuk a látszatot. A szakításunk látszatát. Igazából ennek örültem. Így legalább nem néznek ribancnak az emberek, aki nem tudja eldönteni, hogy mit akar és hónaponta cserélgeti a két fiút, hogy mindkettő az övé maradjon. Ennek a gondolata is elborzasztott, szóval jobb, ha nem történik meg.

- Selena! El kell jönnöd a szalagavatói bálra! – Győzködött hevesen legjobb barátnőm telefonon keresztül.

- Minek, Lola? Miért kéne mennem a bálra? Rajtad kívül senki sem áll hozzám közel és már nem is járok oda.

- De ide jártál. Sokáig! El kell jönnöd!

Fújtattam egyet.

- De nem te választasz ruhát nekem! – Figyelmeztettem. Hangos méltatlankodás volt a válasz.

- Lola. Mindketten tudjuk, hogy te valami habos-babos ruhát aggatnál rám, arra hivatkozva, hogy az életemben csak egyszer van ilyen bálom.

- Ez igaz – vallotta be. Elmosolyodtam.

- Jól van, szivi. Az a lényeg, hogy jössz. Itthon leszel végre! – Kiabált a telefonba. Nevetve tartottam el a fülemtől a telefont, hogy azért a hallásom megmaradjon.

A kiválasztott, gyönyörű ruhámban szépnek éreztem magam. Úgy néztem ki, mint egy visszafogott hercegnő, akinek a ruhája, sminkje és a haja is tökéletes. Egy hercegnő, aki a bálba megy, és abban reménykedik, hogy a filmben látott lábfellibbenős csókot átélhesse. Hát reménykedni mindig szabad, igaz? De ez most jelen pillanatban esélytelen, mivel az én hercegem eltitkolt herceg, akivel nem láthat együtt senki a munkatársakon kívül. Így teljesen irracionális ez az ábránd, de mégsem hülyeség. Beleléptem a türkizkék színű tornacipőmbe, ami illik az ugyan ebben a különleges színben pompázó ruhámhoz. És hogy miért tornacipőt veszek fel a szalagavatói bálomra? Mert nem szeretem a magassarkút, és járni sem tudok benne, vagy ha mégis sikerül, akkor a mozgásom egy pingvinéhez hasonlít. Így inkább nem erőltetem. És amióta a bokám megsérült a forgatáson, anya is belenyugodott a tornacipőimbe. Valami jó is származik abból a fránya sérülésből.

Teljesen késznek nyilvánítva magamat léptem ki a bejáraton. Na de előtte persze átestem az „anyusírvabüszkélkedikmiközbenfényképez” procedúrán. Mint minden normális családnál, ez nálunk sem maradhatott ki. Csak az volt a bibi a dologban, hogy mellettem nem állt egy fiú, akire kínosan és bocsánatkérően néztem volna anyu viselkedése miatt. Az elkészült képeken nem karolta át a derekam senki. Ezekkel az igen nyomasztó gondolatokkal ültem be a kocsiba és indítottam el a motort. Hiányzott Zayn mellőlem. Nagyon. Rossz volt az óceán méretű távolság. De kibírom. Gyorsan túlleszek ezen az egész ereszdelahajamat szarságon. Csak Lola és anyu miatt vagyok itt. Legszívesebben most is ott lennék Coldwater-ben Zayn mellett feküdve a titkos-szobánk padlóján.

Az iskola bejárata előtt toporogva vártam legjobb barátnőmre, aki természetesen késik. De már teljesen hozzászoktam. Csakhogy most ez az ő bálja is. És erről késik? Pedig már 2 hete megvette a ruháját, a hozzá illő cipellőt, kitalálta a haját és a sminkjét is. Én a ruhámat tegnap vettem, anya pedig a délután folyamán rögtönzött nekem egy gyönyörű sminket és hajat. Egyszerű, de mégis gyönyörű.

Több fiú megnézett az évfolyamból, de nem törődtem velük. Nem voltam nagyon senkivel sem jóban, a fiúkat meg kifejezetten gyűlöltem ebben az iskolában. Mindegyiket egytől-egyik. Egy pár lány elém lépett és tették a szépet. De amikor elmondtam, hogy Zayn nem lesz itt, akkor hirtelen fontos dolguk akadt és továbbálltak.

Lola is megérkezett így karöltve, gyomorideggel a hasamban léptem át a tornaterem küszöbét. A helyiség csodálatosan volt feldíszítve. Egy álomszerű világgá alakították a büdös és koszos tornatermet, ahol annyit szenvedtem a tesi órákon, na meg a lelátón…

Gyorsan elhessegettem a rossz emlékeket, és próbáltam élvezni a körülöttem forgó életet. A zene szólt, a diáktársaim táncoltak vagy éppen önfeledten társalogtak a barátaikkal. Voltak, akik asztalnál ülve, vagy éppenséggel egy körben állva tették mindezt.

Felnéztem és a plafonról szívecskék, egy-két csillag lógott. A sok kisebb asztal között egy nagyobb volt elhelyezve, amin egy gyönyörű és hatalmas torta díszelgett. Volt diszkó gömb is, ami mindenféle színbe öltöztette a bálozókat és a falakat is. Egy kis színpad is helyt kapott magának, amin egy helyi banda játszott. Annyira álomszerű volt az egész, hogy egyszerűen nem éreztem magam idevalónak. Nem voltam jóban senkivel sem. Voltak, akikkel beszélgettem időközönként, de Lolán kívül senkim nem volt ebben az iskolában.

Lolával leültünk egy üres asztalhoz, egy pohár punccsal a kezünkben és csak beszélgettünk. Próbáltam úgy tenni, mintha annyira élvezném ezt az egészet, de nem így volt. Akkor meg még rosszabbra fordult a dolog, amikor Adam felkérte Lolát táncolni, aki tőlem kérte az engedélyt. Miért kért tőlem engedélyt? Persze értem én. A barátnője vagyok és nem akart egyedül hagyni. Csakhogy ez a bál nem csak rólam szólt, és tudom, hogy Adam már régebb óta mozgatja dilis barátnőm fantáziáját. Így természetesen boldogan engedtem, hogy kézen fogva sétáljon el a rég áhított fiúval, hogy táncoljon vele. Remélem, egy csók is elcsattan majd.

Ki tudja mennyi idő telt el azzal, hogy csak ültem ott, mint egy darab fűbe száradt kaki. Arra vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek, hogy hazamehessek. Aztán rádöbbentem: Miért kéne megvárnom a végét? Miért ne mehetnék most haza? Dobhatnék egy SMS-t Lolának, hogy elmentem és érezze nagyon jól magát, és hogy holnap mindenféleképpen meséljen. Hiszen ez a bál nem az életem. Maga a suli nem az életem. Én már nem ideje járok, hanem magán tanárhoz. Már nem Bradfordban élek, hanem Los Angeledben. Semmi keresnivalóm ezen a bálon.

Így fogtam magam és felálltam a székről, melynek keménységét a popsim a sok üléstől megszokta. A lépés közben kibukkanó tornacipőm orrát néztem, miközben elértem a bejárat és egyben kijárathoz. A bősz cipőnézésem következtében nem néztem felfelé, így nem láttam a magam előtt lévő emberkét, akinek szerencsésen neki is mentem. A földön végeztem volna, ha egy erős kar nem kap utánam és nem fog meg a derekamnál fogva. Felnéztem a megmentőmre, bár már tudtam ki az. Éreztem.

A gyönyörű étcsokoládébarna szemek rabul ejtették az enyémeket. A szívem úgy gondolta, hogy sokkal gyorsabban kezd verni, ezzel a véremet felhevítésre és gyorsabb áramlásra bírva.

-Mit csinálsz itt? – Kérdeztem akadozva.

Nem válaszolt, csak féloldalas mosolyra húzta ajkait, majd megfogta kezem, míg másikkal derekamat karolta át, hogy elinduljon velem oda, ahonnan pár perccel ezelőtt távoztam. Természetesen megjelenésére mindenki felkapta a fejét, de Őt ez nem érdekelte, mert a parkett közepére vezetett és szembe fordított magával.

-Táncolsz velem? – Súgta a fülembe, fölöslegesen. Merthogy már derekamat átkarolta mindkét kezével és jobbra-balra lépkedett, engem is erre a mozgásra késztetve. Tarkója köré fűztem karjaimat és boldogan engedtem, hogy még közelebb vonjon magához.

-Már azt tesszük - mondtam én is halkan, mosolyogva. Ő csak még közelebb vont magához. Fejemet vállára döntöttem és élveztem azt a jelenetet, amiről minden lány álmodik. A neked szánt herceggel – jelen esetben fekete herceggel – táncolni egy bálon. Az mindegy, hogy jelentéktelen bálon, de vele voltam. Itt volt, noha Frank megtiltotta neki. Itt volt, pedig a stábon kívül nem tudhat senki rólunk. Itt volt, fehér ingben, fekete öltönyben és fekete nyakkendőben. Még sosem volt a szemembe ennyire észveszejtő. Egyszerűen tökéletes volt. Mint ahogy a pillanat is. Kissé eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Gyönyörű vagy – súgta, miközben végigsimított arcomon. Éreztem, hogy elpirulok, mely féloldalas mosolyát csalta elő. Kissé oldalra billentettem a fejem. Vette az adást és puha ajkait az enyémekre tette. Finoman, gyengéden. Szerelmesen. Lassan csókolt. Lábujjhegyre álltam, hogy meg közelebb érezzem testét.

Megszakította csókunkat. Végignézett rajtam. Arcom és bőröm is felforrósodott arckifejezésén, amin csodálat, szenvedély és némi büszkeség látszott. Majd halkan felnevetett, amikor lomha tekintete a lábamig nem ért. Én is lenéztem csülkeimre. A tornacipőm pont kilátszott.

- Meg is lepődtem volna, ha magassarkút veszel  fel– mosolygott. Megrántottam a vállam, majd újra átkaroltam, hogy közelebb hajoljak hozzá. Most én csókoltam meg.

- Zayn! Haver, te vagy az?

Tudom. Megint több, mint két hete nem hoztam részt. Mondhatnám, hogy a tanulás és a diáknap miatt aminek megszervezésében segítek, de nem ezek az okok. Egyszerűen csak tudom, hogy már nemsokára vége a történetnek. Tudom mi lesz a vége, azt is hogy hogy fogom megírni, de mégsem ülök le a gép elé írni. Talán azért, mert nem akarom elengedni ezt a történetet. És nem csak a történethez ragaszkodom, hanem a blogoláshoz is, amit tudom, hogy ezzel a történettel befejezek. Na de. Most ezzel nem rontom el a saját hanglatom még jobban. :)) 

Remélem jól vagytok! ♥♥ 

nagy ölelés, Kata