61. fejezet

- Jól vagy? – Kérdeztem végigsimítva oldala vonalán.

- Egy kicsit fáj az evés miatt, de egyáltalán nem vészes – küldött egy nyugtató mosolyt felém. Odahajoltam, hogy megcsókoljam. Azóta mióta újra visszakaptam csak arra vágyom, hogy valamilyen módon megérintsem. Csók, simítás, összefonódott ujjak. Nem számított. Csak megbizonyosodjam arról, hogy tényleg itt van és nem a képzeletem játszik velem. De most már kezdek biztos lenni ebben. Minél több testi kontaktus történik közöttünk, annál jobban megbizonyosodom arról, hogy ez nem egy újabb álom, amiből sírva fogok felébredni. Eszembe jutott valami.

- Van egy meglepetésem – mosolyogtam rá. Fáradt volt már, de még nem akart aludni. Egy rövid csók után felálltam az ágyról, hogy elővegyem azt a bizonyos táblát.

- Karácsonyi ajándék? – Kérdezte.

Befejeztem a kutatást egy pillanatra, hogy rá nézhessek.

- Nem. Nem az, mert nem tudtam… tudod. Hogy hogy alakul a Szenteste. Ezt azért csináltam, hogy bevigyem a kórházba. Hogy amikor felébredsz és én netán nem lennék ott melletted, akkor tudd, hogy még mindig szeretlek és gondolok rád – vallottam be. Lassan felállt. Rá akartam szólni, hogy feküdjön vissza, de egy intéssel belém fojtotta a szót. Komótosan sétált elém, majd megállt. Fejemet ujjával felbiccentette, hogy ránézzek.

- Sosem engedted el a reményt, igaz? – Óvatosan mosolygott. De nem volt benne őszinteség. Most nem. Kicsit feszült volt. Talán a válaszom miatt?

- Néha közel álltam hozzá. Főleg az elmúlt 1-2 hónapban. Az idő elteltével egyre nehezebben tudtalak felidézni magam mellett. És ez megrémített. Nagyon sokszor álmodtam azt, hogy elveszítelek. Még most is bizonyíték kell hozzá, hogy ez tényleg a valóság-e és nem megint egy hülye álom, amiből zokogva ébredek fel.

Végigsimított arcomon. Letörölte a könnycseppemet. Annyira sokszor folytak végig az arcomon, hogy már észre sem vettem, amikor újra meglátogatott a szememből áradó sós víz.

- Ez valóság, Sel. Itt vagyok – súgta mellkasára vonva. Megkönnyebbülve fogadtam gyengéd ölelését. Amit görcsösen markoló kezem ragaszkodóvá tett.

- Ugye nem fogsz elhagyni újra, Zayn? Ugye mellettem maradsz? – Kértem sírva. Könnyezve válaszolt.

- Mindig. Ígérem. 

Majd csókjával megpecsételte ígéretét. Hálásan viszonoztam a gyönyört adó csókot.

- Várj. Elvontad a figyelmem – korholtam meg mosolyogva. A szekrényem mögé nyúltam. Ujjaim kitapintották a vastag papírt, majd rámarkoltak. Óvatosan emeltem ki a helyéről. Zayn megdöbbenve, majd elállt lélegzettel tanulmányozta a nagy méterű plakátot, amin közös képeink voltak az én hosszabb-rövidebb megjegyzéseimmel. Egy-két szívecskét, pirulós szmájlit is kivágtam és felragasztottam az adott képhez.

- Ez az első ál-randinkon készült – mutatott mosolyogva az egyik képre. 

Bólintottam. Rá sem néztem mire mutat, csak az arcát bámultam. És magamba szívtam a sok érzelmet, amelyek játszottak arcán a képek láttán.

- Ez… Ez honnan…? – Kérdezte elakadt lélegzettel mutatva egy másik képre. Kénytelen voltam tekintetemet levenni róla, hogy tudjak válaszolni kérdésére. Elmosolyodtam a kép láttán, hiszen az az a kép volt, amin Zayn térdelve zokog az égett házam előtt.

- Az újságból vágtam ki, amit még Coldwaterben egy újságárusnál vettem.

-  „E képet meglátva jöttem rá, hogy azt érzed irántam, amit én irántad.” – Olvasta fel, amit a kép aljára írtam. Csillogó szemei megtalálták az enyémet.

- Ez igaz?

Bólintottam.

- Addig nem is sejtetted, hogy szeretlek? – Teljesen le volt döbbenve. Felkuncogtam.

- Miért olyan fura ez? – Kérdeztem, tényleg nem értve a döbbenetét.

- Hát, mert előtte már kétszer csókolóztunk. És megtörtént már a majdnem csók is forgatás közben. Azt hittem, hogy számodra már a pultos dolog napján világossá vált, hogy mit érzek irántad.

Megráztam a fejem.

- Nem. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni rajtad. Egyszer rendes voltál velem, őszintén mosolyogtál rám és néha nevettél is rajtam vagy velem. Olykor pedig hideg voltál, ahogy a szemeid is keményen néztek az enyéimbe. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érzel. És azt sem tudtam sokáig, hogy én mit érzek, hiszen erősen tagadtam magam előtt is.

Lefektettem az asztalra a plakátot, hogy elé léphessek. Nagyon közel. Ő csak mélyen szemembe nézett.

- Tudod mikor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléd? – Kérdeztem mosolyogva végigsimítva borostás arcán. Érintésemre egy pillanatra becsukta szemeit.

- Amikor eljöttél Nessa lakásába. Az első csókunk után és én kiabálva mondtam neked, hogy gyűlöllek.

Megrázkódott az emlékkép visszaidézésére.

- Amikor elmentél. Zokogva rogytam le a földre. És Nessa volt az, aki rávezetett arra, hogy mit is érzek irántad valójában. Akkor este még a lakásodra is elmentem, hogy bocsánatot kérjek tőled és elmondjam mit érzek. De nem vetted fel a telefont és nem voltál otthon.

- Emlékszem – lehajtotta a fejét.

      Nem szólt, csak az asztalhoz lépett, hogy tovább nézze a képeket. Egy-kettőn nevetett. Például azon a képen, amin a Batmenes pólójában feszítek. Még mielőtt visszaadtam volna neki, megkértem Nessát, hogy fényképezzen le benne. Oh és milyen jól tettem. Az a kép az első együtt töltött esténk emléke. Amikor elhitette velem, hogy be van rúgva és másnap semmire nem emlékszik.

- Kérdezhetek valamit? – Kérdeztem a képet nézve. Tekintete követte az enyémet és újra megállapodott azon a képen.

Bólintott.

- Miért játszottad el, hogy be vagy rúgva?

Rám nézett.

- Mert tudtam, csak így jössz velem. Nagy szíved van, Sel. És én mocsok módjára kihasználtam ezt. Eljátszottam a részeget, hogy megsajnálj és velem gyere.

- Bármilyen furcsa, ha nem játszottad volna el, talán akkor is veled mentem volna – gondoltam vissza. Hiszen nem a sajnálat vezérelt már akkor sem. Csak akkor erősen tagadtam és próbáltam nem tudomást venni a nyilvánvalóról.

- Ezt akkor nem tudhattam, hiszen gyűlöltél.

- Igen – bólintottam. – Mind a ketten próbáltuk ezt beadni egymásnak és önmagunknak is – mosolyogtam. Ő is elmosolyodott.

- És másnap… Reggel miért voltál velem újra olyan? Ha mindenre emlékeztél és önszántadból engedted, hogy lássam a valódi oldaladat is?

- Én magam sem tudom – rántotta meg a vállát finoman. – Csak féltem, ha ébredésünk után is látod a valós énemet, akkor még jobban gyűlölni fogsz. Nem is értem az akkori magamat – mosolyodott el miközben újra elém lépett. Kezét arcomra tette.

- Aznap éjjel szinte semmit nem aludtam. Helyette néztem, ahogy alszol. Olykor-olykor megengedtem magamnak azt is, hogy végigsimítsak arcodon. Nem ébredtél fel rá, de egy halk sóhaj hagyta el az ajkaidat minden egyes érintésem után – mosolygott szemembe nézve. Meglepődtem ezen.

- Nem is éreztem – motyogtam.

- Hát persze, hogy nem – nevetett.

- Szerintem akkor tisztázódott bennem, hogy nem gyűlöllek. Talán ezért is ijedtem meg és ezért viselkedtem úgy reggel. Sajnálom – mosolygott.

- Ne tedd – legyintettem. – Bizonyos mértékben be kell vallanom, élveztem az értelmetlen, hülye vitáinkat. Olyan gyerekesen viselkedtünk mindketten – nevettem.

- De azért az a kulcsötleted. Amikor előálltál vele majdnem elnevettem magam megkockáztatva a lelepleződésem.

- Tényleg - emlékeztem vissza leleményességemre.

Együtt nevettünk.

- Képtelen dolgokat műveltünk egymással – rázta a fejét mosolyogva.

- De jó volt így – mosolyogtam én is.

- A lehető legjobb – súgta, majd megcsókolt.

Rövidebb csók után el akartam válni, de erősebben szorított magához. Csókja vadabb lett. Követelőző. A vérem ismerős barátként felforrósodott. Porcikáim nem észlelhető remegésbe kezdtek, ezzel bizsergést elindítva testem minden egyes pontján.

Nagyon nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy a helyes mozdulatot tegyem. Megszakítottam vágytól szomjas csókunkat és távolabb léptem tőle.

- Nem lehet, Zayn – nyögtem kapkodva a levegőt. Zayn közelebb lépett. Újra pár milliméter választott el minket egymástól. Ez túl kevés volt ahhoz, hogy észnél maradjak. De minden erőmmel kapaszkodtam az egyetlen vékony kis szálba, amit az aggodalom keltett bennem. Megfogta a kezem. Kissé közénk emelte. Hüvelykujjával finoman simogatta kézfejemet. Be kellett  csuknom a szemem és nagyon erősen koncentrálnom, hogy ne vessem rá magam.

- Zayn.. – nyögtem gyérül tiltakozva. – Még… Még nem épültél fel teljesen. Nem viselném el, ha valami bajod esne újra – ráztam a fejem könnyeimmel küszködve.

- Kérlek, Sel. Nem lesz baj, megígérem – nézett szemembe mélyen, könyörgőn. Tudtam, hogy az akaraterőm egyre fogy.  Újra megráztam a fejem.

- Nem, Zayn. Ne kényszeríts! Belehalnék, ha valami… - de csókja nem engedte, hogy folytassam. Nagy nehezen rávettem kezeimet, hogy ellökjem magamtól. Istenem. Mennyire nehéz ez.

- Zayn… Nem – súgtam erőtlenül.

- Nem szeretnéd? – Nézett szemembe. Mind a ketten tudtuk a választ. Felnevettem volna ezen a buta elképzelésen, de helyette testemet újra égetni kezdte keze, amiért oldalamon csúsztatta végig ujjait. Nyeltem egyet. Mozdulatlanul és csukott szemmel álltam.

- Fél éve vágyom rá – vallottam meg halkan. Tudtam, hogy vesztettem. Hogy még egy vágytól éhes csók és a megmaradt csöppnyi kis akaraterőm is megsemmisült.

- Kérlek, Sel – súgta nyakamba. Forró leheletét követte puha ajka, mely végigsimult nyakamon. Lélegzetem akadozott. – Szerelmem – súgta már arcélemnél barangolva. Ennyi. Kész. Vége. Legyőzve intettem búcsút a józan észnek.

Óvatosak voltunk. Semmi hirtelen mozdulat, semmi komolyabb megerőltetés Zayn számára. Minden idegzetemmel ezen voltam. Noha Zayn egyszer sem adta csöppnyi jelét sem fájdalomnak szeretkezésünk során. Bár más érzelmek igencsak jelen voltak arcán. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy én is felszabaduljak és ugyan úgy élvezhessem a fél éve áhított pillanatokat. Úgy éreztem, mintha most szerelmeskedtünk volna először. És talán ez így is volt. Most már tudtam, hogy mennyire hálásnak kell lennem az ilyen pillanatokért. És tudtam, hogy életem árán sem engedném el ezeket az érzéseket. Boldog voltam. Rettentően boldog, hogy végre újra az Övé voltam. Senki másé. És tudtam, hogy ezzel az éjszakával és az előtte lévő beszélgetéssel és meghitt pillanatokkal pecsételtük meg új fogadalmunkat: Harcolunk ezért a szerelemért, amíg csak lehet.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy a világ egyik legboldogabb emberének érezzem magam Szerelmem mellett feküdve. Szeretkezésünk után belebújtam a pólójába és a bugyimba. Ő pedig visszavette az alsónadrágját.

- Nem fáj? – Kérdeztem félve a választól.

Kinyitotta fáradt szemeit.

- Nem annyira, amennyire talán kellene – mosolygott.

- Újrakötöm, rendben? – Mondtam. Bólintott. Egy rövid csókot hintettem ajkára, majd felkeltem, hogy kivegyem a táskából a kórházban kapott eszközöket. 

Visszaültem a helyemre. Ujjamat a ragasztóhoz emeltem. Próbáltam a lehető legóvatosabban leszedni a régi kötést. Zayn felszisszent, amikor a kötszer levált már jóval kisebb sebéről.

- Sajnálom – súgtam látva fájdalmát. Nem szólt, csak rám nézett és rázott egyet a fején.

Folytattam tovább. Amikor a ragasztó is levált bőréről, a seb teljes valójában tárult a szemem elé, most először. A seb már lassan beforrt, de a körülötte lévő nyomok mutatják, hogy mekkora is volt a seb átmérője valójában. A varratokat még akkor kiszedték, amikor kómában volt.

Ujjamat óvatosan a már begyógyult részre érintettem. Majd lassan, éppen hogy hozzáérve simítottam körbe a sebet.

- Ez már örökre itt marad – súgtam halkan, leginkább csak magamnak.

Sóhajtott egyet.

- Zavar? – Kérdezte félénken.

Megráztam a fejem elvéve tekintetem a sebtől, hogy szemébe nézhessek.

- Inkább emlékeztetni fog arra a bizonyos fél évre, amikor minden nap attól féltem, hogy elveszítelek. - Ez a seb – tettem újra ujjam hegyét a sebre – életünk végéig emlékeztetni fog arra minket, hogy az élet mennyire törékeny és hogy minden egyes együtt töltött pillanat felbecsülhetetlen – mosolyodtam el a végére újra ránézve.

- És keményebbnek is tűnök tőle – húzogatta szemöldökét. Felnevettem.

- Igen. Egy igazi csodának – simítottam végig arcán. Felkönyökölt az ágyon. Halkan felszisszent, de nem foglalkozott ijedelmemmel.

- Szeretlek – súgta mélyen szemembe nézve. Nyeltem egyet.

- Én is nagyon szeretlek, Zayn.

 Mosolyogva csókolt meg. Gyengéden. Szerelemmel teli. Csókunk után finoman visszalöktem az ágyra, majd újra sebével foglalatoskodtam. Először óvatosan letöröltem a seb körüli gennyet. Később lefertőtlenítettem. Ez kevésbé tetszett neki, de kénytelen volt elviselni. Majd nagyobb négyzet alakú gézt tettem sebére. Ez után már csak a ragasztás maradt, hogy a géz fent is maradjon.

 Amikor kész lettem visszafeküdtem mellé.

- Köszönöm – súgta már félig aludva. Nem válaszoltam csak apró puszit nyomtam arcára, amin elmosolyodott. Nem kellett 5 perc, már aludt is.

 Én még nem tudtam aludni. Helyette simogattam. Úgy, ahogy mindig tettem a kórházban. De tudtam, amikor reggel felébredek az étcsokoládé boldogan fogja fogadni ébrenlétemet.

Ezekkel a gondolatokkal sikerült elaludnom. Nyugodt éjszaka elé néztem. Amiben már rég nem volt részem. De illata, bőrének meleg valósága biztosította a nyugodt éjszakát. Tudtam, hogy reggel nem fogok izzadtságban úszva felriadni. Ezekkel a gondolatokkal és Zaynt tudva magam mellett köszöntöttem az álmokat.

-       

60. fejezet

Szenteste

- Zayn, kérlek. Gondold meg magad! - Mondtam, amint egyedül maradtunk a szobában.
- Miért nem szeretnéd, hogy veletek töltsem a Szentestét? - Láthatólag elvesztette a türelmét. De hogy hiheti ezt??!
- Zayn! Kérlek ne feltételezz mindig rosszat! - Csattantam ki én is. - Nem is tudod elképzelni, hogy min mentem keresztül az elmúlt fél évben. Fél év, Zayn! Tudod mennyi idő az, amikor tudatlan vagy?! Amikor nem tudod, hogy a szerelmed életben marad-e vagy nem? Amikor minden este úgy  alszol el, hogy sírsz és imádkozol, hogy holnap felkeljen és rád nézzen? És ezután pedig mindig csalódsz, hiszen mindez nem történik meg. Minden nap meghalt bennem valami. Egyre jobban emésztett fel a hiányod és az, hogy nem tudtam, hogy vagy. Csak feküdtél és lélegeztél. A szíved vert, szuszogtál, de nem válaszoltál. Nem néztél rám egyszer sem. Nem mondtad, hogy szeretsz. Nem tudtam, hogy felébredsz-e. Az orvos mondta, hogy ennyi kóma után már kevés az esély az ébredésre. Szerinted mit éreztem akkor? Minden egyes átkozott nap, melyet végig vánszorogtam, imádkoztam, hogy felébredj. Hogy velünk, velem töltsd a Szentestét, mert számomra ez a legfontosabb ünnep. Szerinted nem adtam volna meg mindent ezért a lehetőségért cserébe?! Mindenemet odaadtam volna érte. Gondolkodás nélkül. És most felébredtél és szinte könyörögsz azért, hogy mindez megtörténjen. És hidd el! Hidd el nekem, Zayn, hogy minden vágyam az, hogy ott ülj mellettem a kanapén és kezünkben a forró csokival nézzük a szépen feldíszített fát. De, ahogy az orvos mondta, kockázatos. Nem ér annyit, hogy újra elveszítselek - ráztam a fejem. 

Zayn arcomra csúsztatta kezét. Rá néztem. 

- Tévedsz! - Szemeiben harag lobbant. De tudtam, hogy nem nekem szól.

- Amikor Melanie – szinte köpte a nevet – elrabolt. Ugyan ezeket éltem át, amiket most te. Nem tudtam, hogy időben odaérek-e. És ha időben rád találok, nem tudtam, hogy fogsz rám nézni. De egy valamit tudtam. Tudtam, ha elkésem, akkor én is követlek téged.

Nem tudtam megszólalni. Még a lélegzetem is elakadt a vallomástól. Sosem beszéltünk erről. Próbáltuk elfelejteni. De rögtön magamhoz tértem Zayn kissé kapkodó levegővétele láttán. Megijedtem. Keze ökölbe szorult.  Kezemet vállaira tettem.

- Zayn. Nyugodj le, kérlek! Ha megint rosszul leszel, biztos nem engedem meg, hogy elhagyd a kórházat! – Fenyegettem. Megkönnyebbülésemre elmosolyodott.

- Nem packáznál velem – nézett szemembe a féloldalas mosolyát megmutatva. Szívem gyors vágtába kezdett. A pillangók pedig újra életre keltek a hasamban. Úgy, ahogy én is életre keltem.

Felnevettem.

- Te csak azt hiszed, Malik! Megtenném és még győznék is! – Húztam ki magam büszkén. Halkan elnevette magát. A szívem beleremegett ebbe a hangba. Lassan hajolt közelebb hozzám. Majd arcomtól 1 milliméterre állt meg. Orrunk már összeért. A gyors lélegzetvételem versenyt futott a szívem gyors ütemével. Lehelete felforrósította amúgy is kipirult arcom.

- Biztos vagy abban, hogy le tudnál győzni? – Súgta halkan szinte a számba, míg tekintete sakkban tartotta az enyémet. Remegő sóhajtás hagyta el ajkaim.

- I-Igen – válaszoltam nagy nehezen. – Vannak módszereim – mosolyodtam el. Zayn pedig ajkaimra tette az övét. Rég nem érzett mámorító sóhajjal nyugtáztam a vágyat felkeltő puha ajkakat az enyémeken.

Megfeledkezve mindenről karjaim felcsúsztak mellkasán. Egészen addig, amíg körbe nem fontam azokat nyakán. Zayn finoman belemart az oldalamba. A már elfeledettnek hitt tűz felforrósította minden egyes porcikámat. Óvatosan közelebb húztam magamhoz. Zayn késéggel engedelmeskedett és egyre vadabban tépte ajkaimat. De aztán az agyam mégiscsak kapcsolt. Habár szó szerint fájdalmat okozott a mozdulat, elszakadtam ajkaitól és távolabb hajoltam arcától.

- Ne-nem lehet, Zayn – nyögtem hangos zihálás közepette. Zayn is gyorsan vette a levegőt. Bólintott, bár szemei még mindig elsötétedve néztek rám. Végigsimítottam arcán.

- Lesz még időnk bepótolni mindent – mosolyogtam, miközben kezemmel végigsimítottam arcán és ott is tartottam tenyerem. Felsóhajtott, majd újra kinyitotta szemeit, hogy belemélyessze az enyémbe.

- Megígérem – súgta. Még szélesebb mosoly kúszott arcomra, miközben szívem nagyot dobbant. Röviden csókoltam meg. Hálásan.

Köszönöm. Köszönöm Istenem, hogy visszaadtad Őt nekem!  Zayn puha keze simított végig arcomon. Észre sem vettem, hogy kicsordult a könnyem addig, amíg le nem törölte azt. Zayn szeme fáradtságról árulkodott. Hiszen túl gyenge még. Pihenésre van szüksége.

- Aludj, Szerelmem – túrtam hajába.

- Csak egy keveset – motyogta Zayn, de már feküdt is és szemei is már lecsukódtak.

- Aludj, Szerelmem! Itt leszek, mikor felébredsz – ígértem suttogva. Egy halk sóhaj. Zayn már aludt is. Mosolyogva simogattam arcát.

- Nagyon szeretlek – súgtam halkan a vallomást, töretlenül nézve álomtól nyugodt gyönyörű arcát. – Életem végéig szeretni foglak, Zayn Malik!

Elsuttogott szavaim válaszolatlanul lengtek a levegőben kettőnk között. De most tudtam, hogy nem azért nem válaszol, mert nem tud. Hanem azért, mert gyönyörű álomvilágba kalauzolta az álommanó. Tudtam, hogy pár óra múlva felébred hozzám. Ahogy ezentúl mindig.

Zaynnek szüksége volt egy kis támaszra a járáshoz. Én boldogan töltöttem be ezt a szerepet. Bár utálta ezt a felállást, de egyenlőre meg kellett barátkoznia ezzel. Így Zayn belém karolva és anyukája kezét fogva hagyta el a kórházat, hogy hazajöjjön. Hogy együtt töltsük a Szentestét.

      

Zayn kimerült volt indulásunk előtt, hiszen Frank, Dylan és Tom is meglátogatta. Meghatódva néztem, ahogy Frank könnyezve ölelte magához szinte már fiának tekintett Zaynt. És ha szemem nem csalt, láttam, hogy Tom is titokban letörölt egy könnycseppet az arcáról. Zayn kissé meglepődött, amikor Dylan lépett be az ajtón. Láttam a zavart és az ijedelmet is az arcán, amikor köztem és Dylan között járt a tekintete. De odaléptem az ágyához és kezemet beletettem az övébe.

- Dylan volt az, aki tartotta bennem a lelket. Ő vigasztalt engem és Patriciát is – vallottam be mosolyogva. Zayn arcán düh látszódott és talán némi csalódottság.

- Zayn. Barátnőm van már 8 hónapja – mosolygott Dylan. Zayn szemei kutakodtak arcán, hogy biztos igazat mond-e. Aztán megnyugodott.

- Örülök, hogy jól vagy, Zayn. Őszintén – mondta mosolyogva Dylan. Zayn bólintott.

- Köszönöm – nézett Dylan szemébe. Éreztem, hogy a két tekintet többet is beszélt ennél. De nem tartozott rám.

Amikor odaértünk, hogy induljunk, Zayn kimerült volt a látogatások miatt. De erősködött, hogy menni akar. Megígérte, hogy majd otthon pihen.

 Hárman álltunk a liftben. Patricia a táskát hozta, amiben Zayn dolgai voltak. Én pedig Zaynt „hoztam”. Amikor besétáltunk a bejárati ajtón és néztem, hogy Zayn boldogan néz körbe, miközben leveti a cipőjét, sírva fakadtam. Istenem. Hogy mennyit imádkoztam azért, hogy ezt újra láthassam. Zayn rám nézett szipogásomat meghallva. Akkor láttam, hogy az ő szemei is könnyektől csillogtak. Felnevettem és óvatosan simultam oldalához. Ő pedig arcát hajamba fúrta. Szuszogása csikizte a nyakam. Én pedig ettől ki nem mondható boldogságot és megkönnyebbültséget éreztem.

- Gyönyörűen feldíszítettétek – nézte Zayn a karácsonyfát, melynek fénye beragyogta a sötét nappalit. Felnéztem arcára.

- Tudod miért ez a legszebb karácsonyfa? – Néztem rá suttogva. Kissé elmosolyodott. Sejtette a válaszom, de azért nemet intett fejével.

- Mert életem egyik legszebb ajándékát tartogatta a számomra – néztem mélyen szemébe.

- Tehát kaptál egy gyönyörű karkötőt? – Színlelt ártatlan megdöbbenést. Felnevettem, majd finoman vállára csaptam.

- Téged, te hülye – motyogtam.

Féloldalasan elmosolyodott.

- Tudom. Csak hallani akartam a szádból – rántotta meg alig láthatóan vállát. Óvatos volt. Tudtam, hogy fáj a lövés helye, de nem mutatta.

Eltávolodva a kanapétól, közelebb hajoltam hozzá.

-Te vagy életem legszebb karácsonyi ajándéka, Zayn. És mindig is az leszel. Akár megunsz majd, akár nem – mosolyogtam. Megforgatta szemeit.

- Azt várhatod.

Megrántottam vállaim.

- Ki mondta, hogy várom? – Súgtam, majd megcsókoltam. Lassan, szerelmesen. Kezeit arcomra tette. Én pedig nyakát fontam körbe. Éreztem szíve erős dobogását. Fürdése következtében pedig újra az az illata volt, amibe beleszerettem. Most már csak a vastagon bekötött lőtt seb emlékeztetett minket az elmúlt fél évre. Hiszen az eddig bennem tátongó űr megszűnt. Helyette megtelt a régebbinél is erősebb és intenzívebb szerelemmel. Tudatosult bennem, hogy visszakaptam Őt. És hogy jobban szeretem, mint eddig bármikor.

-  Ajándékozás, fiatalok! – Kiáltott mosolyogva Patricia, ezzel szétrebbentve minket. Zayn halkan felnevetett ijedtségemen, majd melegen anyjára nézett. Sosem láttam ezt a tekintetet azelőtt. És ez csak is az anyukájának szólhat. Csodálat, büszkeség, tisztelet és mérhetetlen szeretet. Ezek keveréke csillogott Zayn szemében akárhányszor édesanyjára nézett.

- Rendben – dörzsöltem össze boldogan kezeimet én is.

Tudtam, az én ajándékom mellettem csücsül. De izgultam, hogy szeretteim mit szólnak a nekik választott ajándékomnak. Körbeültük a fát. Patricia, Zayn, Anyu, Lola és én. Mi öten, boldogan a meghitt szeretetben.

- Akkor kezdjük – mondta anyu, majd az ő neki címzett ajándékokat kereste. Lola és Patricia is így tett. Én nem mozdultam, ahogy a mellettem ülő Zayn sem tette. Összenéztünk. Elmosolyodtunk mindketten. Hiszen tudtuk, éreztük mindketten, hogy az ajándékunk az újra és még ezerszer beteljesedhető szerelmünk volt. Nyálas nem? Rettentően az volt, ahogy felébredése után minden egyes gondolatom. De azt hiszem, hogy ez normális így. Hiszen fél évig éheztem az ilyen gondolatokra. Azt hiszem, hogy ez elég erős érv.

Zayn ujjait összefonta enyémmel, majd ölébe tette egymásba tökéletesen illő kezeinket. Boldogan néztük szeretteink boldogságát és csodálkozását minden egyes ajándék kibontását követően. Lola a tőlem kapott ajándékért nyúlt. Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját. Kibontotta és kezébe vette a kis papírlapot. Ami kis semmiségnek tűnik, de mégis rettentő nagy dologgal bírt. Láttam, hogy szemei hitetlenkedve olvassák újra a papírra írt információt. Majd halkan is kimondta az ott olvasott szavakat.

- Henrietta Lola Smith stylist. És a telefonszámom. És egy nagyon szép kép.

Rám nézett. Szemei kérdőn néztek rám. Elmosolyodtam.

- Két év múlva végzel és igazi stylist válik belőled. És arra gondoltam, hogy én lehetnék az első kliensed, akit gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákba öltöztetsz. Még az előtt is, mielőtt hivatásos stylist lennél – vallottam be tervemet. Pár másodperc csönd. Majd hangos visításban tört ki helyéről felpattanva. Nevettem és elengedve Zayn kezét engedtem, hogy boldogságtól sírva és ujjongva a nyakamba vesse magát.

- Istenem, Selena! Ezt el sem hiszem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm – mondta hangosan fülembe, még mindig el nem engedve. Kissé eltoltam magamtól.

- Ne örülj annyira. Rám nézve elég sok munkád lesz. De be kell vallanom önző is vagyok, hiszen azt szeretném, hogy ezentúl mellettem legyél mindig – néztem szemébe kissé könnyezve. Nagyon-nagyon hiányzott nekem mindig, amikor távol volt tőlem. Ő volt a legelső barátnőm és az egyetlen legjobb barátnőm is. És életem végéig az is marad.

Nevetve borult még egyszer karjaimba.

- Nagyon hiányoztál. És boldogan fogok strázsálni melletted minden egyes nap – nevetett. Hiszen jól tudja, hogy milyen nehéz lesz velem a dolga. Nem vagyok könnyű eset, főleg a ruhák terén nem. De majd megküzdünk egymással.

Lolával való pillanatomat Patricia szipogása szakította félbe. Rögtön tudtam, hogy a tőlem kapott ajándékot tartja a kezében. Egy nagy képkeret volt az, benne egy olyan képpel, amit elég nehezen tudtam megszerezni.

- E-ezt hogyan szerezted meg, Selena? – Nézett rám könnyes szemmel. Elengedtem  Lolát, hogy Patriciára nézhessek.

- Kicsit féltem ettől az ötlettől, hiszen nem tudtam, hogy alakul a Szenteste – vallottam be. Hiszen nem tudtam, hogy Zaynnel mi lesz. De a szívem azt súgja, bárhogy is alakult volna ennél szebb ajándékot nem adhatnék Patriciának.

Zaynre néztünk mindketten, aki értetlenül nézett hol rám, hol édesanyjára. Patricia könnyezve, mégis boldogságtól nevetve simított végig a képen.

 - Istenem, már kicsiként is milyen gyönyörű voltál, fiam – súgta Zaynre nézve, aki még mindig nem értett semmit. Patricia kifordította a képet. Zayn meglepődve nézte azt. Zayn körülbelül 4 éves lehet a képen. Boldogan nevetett átkarolva vele szemben guggoló édesanyja nyakát. A boldogság és a szeretet tökéletesen látható volt a tökéletesen elkapott pillanatképen. Patricia arcát büszke mosoly tette még szebbé, miközben fia arcán simított végig, hogy letörölje a fagyit fia arcáról.

Gyönyörű és őszinte kép volt ez. Szemem sarkából láttam, hogy Zayn megmozdul. Lassan felállt. Majd Patricia felé nyújtott karjába vetette magát.

- Szeretlek anyu – súgta könnyektől fojtott hangon Zayn. Senki nem halhatta a halk szavakat, csak én, hiszen ott álltam mellettük.

 - Mindig is szerettelek, ugye elhiszed? – Kérdezte Zayn.

Patricia sírva ölelte még erősebben magához fiát. De óvatos volt, hogy ne okozzon neki fájdalmat. Meghatottan néztem a képet. Letöröltem könnyemet, amikor anya és fia elváltak egymástól, hogy rám nézhessenek. Mind a ketten kinyújtották kezüket felém. Boldogan bújtam az ölelő karokba. Éreztem, hogy anyu és Lola és csatlakozik a körhöz. Mindannyian felnevettünk. Egy család vagyunk. Most már véglegesen egy családot alkottunk, mi öten. De titokban reménykedtem abban, hogy Zayn többi családtagja is majd csatlakozik a mi kis körünkhöz.