61. fejezet

- Jól vagy? – Kérdeztem végigsimítva oldala vonalán.

- Egy kicsit fáj az evés miatt, de egyáltalán nem vészes – küldött egy nyugtató mosolyt felém. Odahajoltam, hogy megcsókoljam. Azóta mióta újra visszakaptam csak arra vágyom, hogy valamilyen módon megérintsem. Csók, simítás, összefonódott ujjak. Nem számított. Csak megbizonyosodjam arról, hogy tényleg itt van és nem a képzeletem játszik velem. De most már kezdek biztos lenni ebben. Minél több testi kontaktus történik közöttünk, annál jobban megbizonyosodom arról, hogy ez nem egy újabb álom, amiből sírva fogok felébredni. Eszembe jutott valami.

- Van egy meglepetésem – mosolyogtam rá. Fáradt volt már, de még nem akart aludni. Egy rövid csók után felálltam az ágyról, hogy elővegyem azt a bizonyos táblát.

- Karácsonyi ajándék? – Kérdezte.

Befejeztem a kutatást egy pillanatra, hogy rá nézhessek.

- Nem. Nem az, mert nem tudtam… tudod. Hogy hogy alakul a Szenteste. Ezt azért csináltam, hogy bevigyem a kórházba. Hogy amikor felébredsz és én netán nem lennék ott melletted, akkor tudd, hogy még mindig szeretlek és gondolok rád – vallottam be. Lassan felállt. Rá akartam szólni, hogy feküdjön vissza, de egy intéssel belém fojtotta a szót. Komótosan sétált elém, majd megállt. Fejemet ujjával felbiccentette, hogy ránézzek.

- Sosem engedted el a reményt, igaz? – Óvatosan mosolygott. De nem volt benne őszinteség. Most nem. Kicsit feszült volt. Talán a válaszom miatt?

- Néha közel álltam hozzá. Főleg az elmúlt 1-2 hónapban. Az idő elteltével egyre nehezebben tudtalak felidézni magam mellett. És ez megrémített. Nagyon sokszor álmodtam azt, hogy elveszítelek. Még most is bizonyíték kell hozzá, hogy ez tényleg a valóság-e és nem megint egy hülye álom, amiből zokogva ébredek fel.

Végigsimított arcomon. Letörölte a könnycseppemet. Annyira sokszor folytak végig az arcomon, hogy már észre sem vettem, amikor újra meglátogatott a szememből áradó sós víz.

- Ez valóság, Sel. Itt vagyok – súgta mellkasára vonva. Megkönnyebbülve fogadtam gyengéd ölelését. Amit görcsösen markoló kezem ragaszkodóvá tett.

- Ugye nem fogsz elhagyni újra, Zayn? Ugye mellettem maradsz? – Kértem sírva. Könnyezve válaszolt.

- Mindig. Ígérem. 

Majd csókjával megpecsételte ígéretét. Hálásan viszonoztam a gyönyört adó csókot.

- Várj. Elvontad a figyelmem – korholtam meg mosolyogva. A szekrényem mögé nyúltam. Ujjaim kitapintották a vastag papírt, majd rámarkoltak. Óvatosan emeltem ki a helyéről. Zayn megdöbbenve, majd elállt lélegzettel tanulmányozta a nagy méterű plakátot, amin közös képeink voltak az én hosszabb-rövidebb megjegyzéseimmel. Egy-két szívecskét, pirulós szmájlit is kivágtam és felragasztottam az adott képhez.

- Ez az első ál-randinkon készült – mutatott mosolyogva az egyik képre. 

Bólintottam. Rá sem néztem mire mutat, csak az arcát bámultam. És magamba szívtam a sok érzelmet, amelyek játszottak arcán a képek láttán.

- Ez… Ez honnan…? – Kérdezte elakadt lélegzettel mutatva egy másik képre. Kénytelen voltam tekintetemet levenni róla, hogy tudjak válaszolni kérdésére. Elmosolyodtam a kép láttán, hiszen az az a kép volt, amin Zayn térdelve zokog az égett házam előtt.

- Az újságból vágtam ki, amit még Coldwaterben egy újságárusnál vettem.

-  „E képet meglátva jöttem rá, hogy azt érzed irántam, amit én irántad.” – Olvasta fel, amit a kép aljára írtam. Csillogó szemei megtalálták az enyémet.

- Ez igaz?

Bólintottam.

- Addig nem is sejtetted, hogy szeretlek? – Teljesen le volt döbbenve. Felkuncogtam.

- Miért olyan fura ez? – Kérdeztem, tényleg nem értve a döbbenetét.

- Hát, mert előtte már kétszer csókolóztunk. És megtörtént már a majdnem csók is forgatás közben. Azt hittem, hogy számodra már a pultos dolog napján világossá vált, hogy mit érzek irántad.

Megráztam a fejem.

- Nem. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni rajtad. Egyszer rendes voltál velem, őszintén mosolyogtál rám és néha nevettél is rajtam vagy velem. Olykor pedig hideg voltál, ahogy a szemeid is keményen néztek az enyéimbe. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érzel. És azt sem tudtam sokáig, hogy én mit érzek, hiszen erősen tagadtam magam előtt is.

Lefektettem az asztalra a plakátot, hogy elé léphessek. Nagyon közel. Ő csak mélyen szemembe nézett.

- Tudod mikor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléd? – Kérdeztem mosolyogva végigsimítva borostás arcán. Érintésemre egy pillanatra becsukta szemeit.

- Amikor eljöttél Nessa lakásába. Az első csókunk után és én kiabálva mondtam neked, hogy gyűlöllek.

Megrázkódott az emlékkép visszaidézésére.

- Amikor elmentél. Zokogva rogytam le a földre. És Nessa volt az, aki rávezetett arra, hogy mit is érzek irántad valójában. Akkor este még a lakásodra is elmentem, hogy bocsánatot kérjek tőled és elmondjam mit érzek. De nem vetted fel a telefont és nem voltál otthon.

- Emlékszem – lehajtotta a fejét.

      Nem szólt, csak az asztalhoz lépett, hogy tovább nézze a képeket. Egy-kettőn nevetett. Például azon a képen, amin a Batmenes pólójában feszítek. Még mielőtt visszaadtam volna neki, megkértem Nessát, hogy fényképezzen le benne. Oh és milyen jól tettem. Az a kép az első együtt töltött esténk emléke. Amikor elhitette velem, hogy be van rúgva és másnap semmire nem emlékszik.

- Kérdezhetek valamit? – Kérdeztem a képet nézve. Tekintete követte az enyémet és újra megállapodott azon a képen.

Bólintott.

- Miért játszottad el, hogy be vagy rúgva?

Rám nézett.

- Mert tudtam, csak így jössz velem. Nagy szíved van, Sel. És én mocsok módjára kihasználtam ezt. Eljátszottam a részeget, hogy megsajnálj és velem gyere.

- Bármilyen furcsa, ha nem játszottad volna el, talán akkor is veled mentem volna – gondoltam vissza. Hiszen nem a sajnálat vezérelt már akkor sem. Csak akkor erősen tagadtam és próbáltam nem tudomást venni a nyilvánvalóról.

- Ezt akkor nem tudhattam, hiszen gyűlöltél.

- Igen – bólintottam. – Mind a ketten próbáltuk ezt beadni egymásnak és önmagunknak is – mosolyogtam. Ő is elmosolyodott.

- És másnap… Reggel miért voltál velem újra olyan? Ha mindenre emlékeztél és önszántadból engedted, hogy lássam a valódi oldaladat is?

- Én magam sem tudom – rántotta meg a vállát finoman. – Csak féltem, ha ébredésünk után is látod a valós énemet, akkor még jobban gyűlölni fogsz. Nem is értem az akkori magamat – mosolyodott el miközben újra elém lépett. Kezét arcomra tette.

- Aznap éjjel szinte semmit nem aludtam. Helyette néztem, ahogy alszol. Olykor-olykor megengedtem magamnak azt is, hogy végigsimítsak arcodon. Nem ébredtél fel rá, de egy halk sóhaj hagyta el az ajkaidat minden egyes érintésem után – mosolygott szemembe nézve. Meglepődtem ezen.

- Nem is éreztem – motyogtam.

- Hát persze, hogy nem – nevetett.

- Szerintem akkor tisztázódott bennem, hogy nem gyűlöllek. Talán ezért is ijedtem meg és ezért viselkedtem úgy reggel. Sajnálom – mosolygott.

- Ne tedd – legyintettem. – Bizonyos mértékben be kell vallanom, élveztem az értelmetlen, hülye vitáinkat. Olyan gyerekesen viselkedtünk mindketten – nevettem.

- De azért az a kulcsötleted. Amikor előálltál vele majdnem elnevettem magam megkockáztatva a lelepleződésem.

- Tényleg - emlékeztem vissza leleményességemre.

Együtt nevettünk.

- Képtelen dolgokat műveltünk egymással – rázta a fejét mosolyogva.

- De jó volt így – mosolyogtam én is.

- A lehető legjobb – súgta, majd megcsókolt.

Rövidebb csók után el akartam válni, de erősebben szorított magához. Csókja vadabb lett. Követelőző. A vérem ismerős barátként felforrósodott. Porcikáim nem észlelhető remegésbe kezdtek, ezzel bizsergést elindítva testem minden egyes pontján.

Nagyon nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy a helyes mozdulatot tegyem. Megszakítottam vágytól szomjas csókunkat és távolabb léptem tőle.

- Nem lehet, Zayn – nyögtem kapkodva a levegőt. Zayn közelebb lépett. Újra pár milliméter választott el minket egymástól. Ez túl kevés volt ahhoz, hogy észnél maradjak. De minden erőmmel kapaszkodtam az egyetlen vékony kis szálba, amit az aggodalom keltett bennem. Megfogta a kezem. Kissé közénk emelte. Hüvelykujjával finoman simogatta kézfejemet. Be kellett  csuknom a szemem és nagyon erősen koncentrálnom, hogy ne vessem rá magam.

- Zayn.. – nyögtem gyérül tiltakozva. – Még… Még nem épültél fel teljesen. Nem viselném el, ha valami bajod esne újra – ráztam a fejem könnyeimmel küszködve.

- Kérlek, Sel. Nem lesz baj, megígérem – nézett szemembe mélyen, könyörgőn. Tudtam, hogy az akaraterőm egyre fogy.  Újra megráztam a fejem.

- Nem, Zayn. Ne kényszeríts! Belehalnék, ha valami… - de csókja nem engedte, hogy folytassam. Nagy nehezen rávettem kezeimet, hogy ellökjem magamtól. Istenem. Mennyire nehéz ez.

- Zayn… Nem – súgtam erőtlenül.

- Nem szeretnéd? – Nézett szemembe. Mind a ketten tudtuk a választ. Felnevettem volna ezen a buta elképzelésen, de helyette testemet újra égetni kezdte keze, amiért oldalamon csúsztatta végig ujjait. Nyeltem egyet. Mozdulatlanul és csukott szemmel álltam.

- Fél éve vágyom rá – vallottam meg halkan. Tudtam, hogy vesztettem. Hogy még egy vágytól éhes csók és a megmaradt csöppnyi kis akaraterőm is megsemmisült.

- Kérlek, Sel – súgta nyakamba. Forró leheletét követte puha ajka, mely végigsimult nyakamon. Lélegzetem akadozott. – Szerelmem – súgta már arcélemnél barangolva. Ennyi. Kész. Vége. Legyőzve intettem búcsút a józan észnek.

Óvatosak voltunk. Semmi hirtelen mozdulat, semmi komolyabb megerőltetés Zayn számára. Minden idegzetemmel ezen voltam. Noha Zayn egyszer sem adta csöppnyi jelét sem fájdalomnak szeretkezésünk során. Bár más érzelmek igencsak jelen voltak arcán. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy én is felszabaduljak és ugyan úgy élvezhessem a fél éve áhított pillanatokat. Úgy éreztem, mintha most szerelmeskedtünk volna először. És talán ez így is volt. Most már tudtam, hogy mennyire hálásnak kell lennem az ilyen pillanatokért. És tudtam, hogy életem árán sem engedném el ezeket az érzéseket. Boldog voltam. Rettentően boldog, hogy végre újra az Övé voltam. Senki másé. És tudtam, hogy ezzel az éjszakával és az előtte lévő beszélgetéssel és meghitt pillanatokkal pecsételtük meg új fogadalmunkat: Harcolunk ezért a szerelemért, amíg csak lehet.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy a világ egyik legboldogabb emberének érezzem magam Szerelmem mellett feküdve. Szeretkezésünk után belebújtam a pólójába és a bugyimba. Ő pedig visszavette az alsónadrágját.

- Nem fáj? – Kérdeztem félve a választól.

Kinyitotta fáradt szemeit.

- Nem annyira, amennyire talán kellene – mosolygott.

- Újrakötöm, rendben? – Mondtam. Bólintott. Egy rövid csókot hintettem ajkára, majd felkeltem, hogy kivegyem a táskából a kórházban kapott eszközöket. 

Visszaültem a helyemre. Ujjamat a ragasztóhoz emeltem. Próbáltam a lehető legóvatosabban leszedni a régi kötést. Zayn felszisszent, amikor a kötszer levált már jóval kisebb sebéről.

- Sajnálom – súgtam látva fájdalmát. Nem szólt, csak rám nézett és rázott egyet a fején.

Folytattam tovább. Amikor a ragasztó is levált bőréről, a seb teljes valójában tárult a szemem elé, most először. A seb már lassan beforrt, de a körülötte lévő nyomok mutatják, hogy mekkora is volt a seb átmérője valójában. A varratokat még akkor kiszedték, amikor kómában volt.

Ujjamat óvatosan a már begyógyult részre érintettem. Majd lassan, éppen hogy hozzáérve simítottam körbe a sebet.

- Ez már örökre itt marad – súgtam halkan, leginkább csak magamnak.

Sóhajtott egyet.

- Zavar? – Kérdezte félénken.

Megráztam a fejem elvéve tekintetem a sebtől, hogy szemébe nézhessek.

- Inkább emlékeztetni fog arra a bizonyos fél évre, amikor minden nap attól féltem, hogy elveszítelek. - Ez a seb – tettem újra ujjam hegyét a sebre – életünk végéig emlékeztetni fog arra minket, hogy az élet mennyire törékeny és hogy minden egyes együtt töltött pillanat felbecsülhetetlen – mosolyodtam el a végére újra ránézve.

- És keményebbnek is tűnök tőle – húzogatta szemöldökét. Felnevettem.

- Igen. Egy igazi csodának – simítottam végig arcán. Felkönyökölt az ágyon. Halkan felszisszent, de nem foglalkozott ijedelmemmel.

- Szeretlek – súgta mélyen szemembe nézve. Nyeltem egyet.

- Én is nagyon szeretlek, Zayn.

 Mosolyogva csókolt meg. Gyengéden. Szerelemmel teli. Csókunk után finoman visszalöktem az ágyra, majd újra sebével foglalatoskodtam. Először óvatosan letöröltem a seb körüli gennyet. Később lefertőtlenítettem. Ez kevésbé tetszett neki, de kénytelen volt elviselni. Majd nagyobb négyzet alakú gézt tettem sebére. Ez után már csak a ragasztás maradt, hogy a géz fent is maradjon.

 Amikor kész lettem visszafeküdtem mellé.

- Köszönöm – súgta már félig aludva. Nem válaszoltam csak apró puszit nyomtam arcára, amin elmosolyodott. Nem kellett 5 perc, már aludt is.

 Én még nem tudtam aludni. Helyette simogattam. Úgy, ahogy mindig tettem a kórházban. De tudtam, amikor reggel felébredek az étcsokoládé boldogan fogja fogadni ébrenlétemet.

Ezekkel a gondolatokkal sikerült elaludnom. Nyugodt éjszaka elé néztem. Amiben már rég nem volt részem. De illata, bőrének meleg valósága biztosította a nyugodt éjszakát. Tudtam, hogy reggel nem fogok izzadtságban úszva felriadni. Ezekkel a gondolatokkal és Zaynt tudva magam mellett köszöntöttem az álmokat.

-