60. fejezet

Szenteste

- Zayn, kérlek. Gondold meg magad! - Mondtam, amint egyedül maradtunk a szobában.
- Miért nem szeretnéd, hogy veletek töltsem a Szentestét? - Láthatólag elvesztette a türelmét. De hogy hiheti ezt??!
- Zayn! Kérlek ne feltételezz mindig rosszat! - Csattantam ki én is. - Nem is tudod elképzelni, hogy min mentem keresztül az elmúlt fél évben. Fél év, Zayn! Tudod mennyi idő az, amikor tudatlan vagy?! Amikor nem tudod, hogy a szerelmed életben marad-e vagy nem? Amikor minden este úgy  alszol el, hogy sírsz és imádkozol, hogy holnap felkeljen és rád nézzen? És ezután pedig mindig csalódsz, hiszen mindez nem történik meg. Minden nap meghalt bennem valami. Egyre jobban emésztett fel a hiányod és az, hogy nem tudtam, hogy vagy. Csak feküdtél és lélegeztél. A szíved vert, szuszogtál, de nem válaszoltál. Nem néztél rám egyszer sem. Nem mondtad, hogy szeretsz. Nem tudtam, hogy felébredsz-e. Az orvos mondta, hogy ennyi kóma után már kevés az esély az ébredésre. Szerinted mit éreztem akkor? Minden egyes átkozott nap, melyet végig vánszorogtam, imádkoztam, hogy felébredj. Hogy velünk, velem töltsd a Szentestét, mert számomra ez a legfontosabb ünnep. Szerinted nem adtam volna meg mindent ezért a lehetőségért cserébe?! Mindenemet odaadtam volna érte. Gondolkodás nélkül. És most felébredtél és szinte könyörögsz azért, hogy mindez megtörténjen. És hidd el! Hidd el nekem, Zayn, hogy minden vágyam az, hogy ott ülj mellettem a kanapén és kezünkben a forró csokival nézzük a szépen feldíszített fát. De, ahogy az orvos mondta, kockázatos. Nem ér annyit, hogy újra elveszítselek - ráztam a fejem. 

Zayn arcomra csúsztatta kezét. Rá néztem. 

- Tévedsz! - Szemeiben harag lobbant. De tudtam, hogy nem nekem szól.

- Amikor Melanie – szinte köpte a nevet – elrabolt. Ugyan ezeket éltem át, amiket most te. Nem tudtam, hogy időben odaérek-e. És ha időben rád találok, nem tudtam, hogy fogsz rám nézni. De egy valamit tudtam. Tudtam, ha elkésem, akkor én is követlek téged.

Nem tudtam megszólalni. Még a lélegzetem is elakadt a vallomástól. Sosem beszéltünk erről. Próbáltuk elfelejteni. De rögtön magamhoz tértem Zayn kissé kapkodó levegővétele láttán. Megijedtem. Keze ökölbe szorult.  Kezemet vállaira tettem.

- Zayn. Nyugodj le, kérlek! Ha megint rosszul leszel, biztos nem engedem meg, hogy elhagyd a kórházat! – Fenyegettem. Megkönnyebbülésemre elmosolyodott.

- Nem packáznál velem – nézett szemembe a féloldalas mosolyát megmutatva. Szívem gyors vágtába kezdett. A pillangók pedig újra életre keltek a hasamban. Úgy, ahogy én is életre keltem.

Felnevettem.

- Te csak azt hiszed, Malik! Megtenném és még győznék is! – Húztam ki magam büszkén. Halkan elnevette magát. A szívem beleremegett ebbe a hangba. Lassan hajolt közelebb hozzám. Majd arcomtól 1 milliméterre állt meg. Orrunk már összeért. A gyors lélegzetvételem versenyt futott a szívem gyors ütemével. Lehelete felforrósította amúgy is kipirult arcom.

- Biztos vagy abban, hogy le tudnál győzni? – Súgta halkan szinte a számba, míg tekintete sakkban tartotta az enyémet. Remegő sóhajtás hagyta el ajkaim.

- I-Igen – válaszoltam nagy nehezen. – Vannak módszereim – mosolyodtam el. Zayn pedig ajkaimra tette az övét. Rég nem érzett mámorító sóhajjal nyugtáztam a vágyat felkeltő puha ajkakat az enyémeken.

Megfeledkezve mindenről karjaim felcsúsztak mellkasán. Egészen addig, amíg körbe nem fontam azokat nyakán. Zayn finoman belemart az oldalamba. A már elfeledettnek hitt tűz felforrósította minden egyes porcikámat. Óvatosan közelebb húztam magamhoz. Zayn késéggel engedelmeskedett és egyre vadabban tépte ajkaimat. De aztán az agyam mégiscsak kapcsolt. Habár szó szerint fájdalmat okozott a mozdulat, elszakadtam ajkaitól és távolabb hajoltam arcától.

- Ne-nem lehet, Zayn – nyögtem hangos zihálás közepette. Zayn is gyorsan vette a levegőt. Bólintott, bár szemei még mindig elsötétedve néztek rám. Végigsimítottam arcán.

- Lesz még időnk bepótolni mindent – mosolyogtam, miközben kezemmel végigsimítottam arcán és ott is tartottam tenyerem. Felsóhajtott, majd újra kinyitotta szemeit, hogy belemélyessze az enyémbe.

- Megígérem – súgta. Még szélesebb mosoly kúszott arcomra, miközben szívem nagyot dobbant. Röviden csókoltam meg. Hálásan.

Köszönöm. Köszönöm Istenem, hogy visszaadtad Őt nekem!  Zayn puha keze simított végig arcomon. Észre sem vettem, hogy kicsordult a könnyem addig, amíg le nem törölte azt. Zayn szeme fáradtságról árulkodott. Hiszen túl gyenge még. Pihenésre van szüksége.

- Aludj, Szerelmem – túrtam hajába.

- Csak egy keveset – motyogta Zayn, de már feküdt is és szemei is már lecsukódtak.

- Aludj, Szerelmem! Itt leszek, mikor felébredsz – ígértem suttogva. Egy halk sóhaj. Zayn már aludt is. Mosolyogva simogattam arcát.

- Nagyon szeretlek – súgtam halkan a vallomást, töretlenül nézve álomtól nyugodt gyönyörű arcát. – Életem végéig szeretni foglak, Zayn Malik!

Elsuttogott szavaim válaszolatlanul lengtek a levegőben kettőnk között. De most tudtam, hogy nem azért nem válaszol, mert nem tud. Hanem azért, mert gyönyörű álomvilágba kalauzolta az álommanó. Tudtam, hogy pár óra múlva felébred hozzám. Ahogy ezentúl mindig.

Zaynnek szüksége volt egy kis támaszra a járáshoz. Én boldogan töltöttem be ezt a szerepet. Bár utálta ezt a felállást, de egyenlőre meg kellett barátkoznia ezzel. Így Zayn belém karolva és anyukája kezét fogva hagyta el a kórházat, hogy hazajöjjön. Hogy együtt töltsük a Szentestét.

      

Zayn kimerült volt indulásunk előtt, hiszen Frank, Dylan és Tom is meglátogatta. Meghatódva néztem, ahogy Frank könnyezve ölelte magához szinte már fiának tekintett Zaynt. És ha szemem nem csalt, láttam, hogy Tom is titokban letörölt egy könnycseppet az arcáról. Zayn kissé meglepődött, amikor Dylan lépett be az ajtón. Láttam a zavart és az ijedelmet is az arcán, amikor köztem és Dylan között járt a tekintete. De odaléptem az ágyához és kezemet beletettem az övébe.

- Dylan volt az, aki tartotta bennem a lelket. Ő vigasztalt engem és Patriciát is – vallottam be mosolyogva. Zayn arcán düh látszódott és talán némi csalódottság.

- Zayn. Barátnőm van már 8 hónapja – mosolygott Dylan. Zayn szemei kutakodtak arcán, hogy biztos igazat mond-e. Aztán megnyugodott.

- Örülök, hogy jól vagy, Zayn. Őszintén – mondta mosolyogva Dylan. Zayn bólintott.

- Köszönöm – nézett Dylan szemébe. Éreztem, hogy a két tekintet többet is beszélt ennél. De nem tartozott rám.

Amikor odaértünk, hogy induljunk, Zayn kimerült volt a látogatások miatt. De erősködött, hogy menni akar. Megígérte, hogy majd otthon pihen.

 Hárman álltunk a liftben. Patricia a táskát hozta, amiben Zayn dolgai voltak. Én pedig Zaynt „hoztam”. Amikor besétáltunk a bejárati ajtón és néztem, hogy Zayn boldogan néz körbe, miközben leveti a cipőjét, sírva fakadtam. Istenem. Hogy mennyit imádkoztam azért, hogy ezt újra láthassam. Zayn rám nézett szipogásomat meghallva. Akkor láttam, hogy az ő szemei is könnyektől csillogtak. Felnevettem és óvatosan simultam oldalához. Ő pedig arcát hajamba fúrta. Szuszogása csikizte a nyakam. Én pedig ettől ki nem mondható boldogságot és megkönnyebbültséget éreztem.

- Gyönyörűen feldíszítettétek – nézte Zayn a karácsonyfát, melynek fénye beragyogta a sötét nappalit. Felnéztem arcára.

- Tudod miért ez a legszebb karácsonyfa? – Néztem rá suttogva. Kissé elmosolyodott. Sejtette a válaszom, de azért nemet intett fejével.

- Mert életem egyik legszebb ajándékát tartogatta a számomra – néztem mélyen szemébe.

- Tehát kaptál egy gyönyörű karkötőt? – Színlelt ártatlan megdöbbenést. Felnevettem, majd finoman vállára csaptam.

- Téged, te hülye – motyogtam.

Féloldalasan elmosolyodott.

- Tudom. Csak hallani akartam a szádból – rántotta meg alig láthatóan vállát. Óvatos volt. Tudtam, hogy fáj a lövés helye, de nem mutatta.

Eltávolodva a kanapétól, közelebb hajoltam hozzá.

-Te vagy életem legszebb karácsonyi ajándéka, Zayn. És mindig is az leszel. Akár megunsz majd, akár nem – mosolyogtam. Megforgatta szemeit.

- Azt várhatod.

Megrántottam vállaim.

- Ki mondta, hogy várom? – Súgtam, majd megcsókoltam. Lassan, szerelmesen. Kezeit arcomra tette. Én pedig nyakát fontam körbe. Éreztem szíve erős dobogását. Fürdése következtében pedig újra az az illata volt, amibe beleszerettem. Most már csak a vastagon bekötött lőtt seb emlékeztetett minket az elmúlt fél évre. Hiszen az eddig bennem tátongó űr megszűnt. Helyette megtelt a régebbinél is erősebb és intenzívebb szerelemmel. Tudatosult bennem, hogy visszakaptam Őt. És hogy jobban szeretem, mint eddig bármikor.

-  Ajándékozás, fiatalok! – Kiáltott mosolyogva Patricia, ezzel szétrebbentve minket. Zayn halkan felnevetett ijedtségemen, majd melegen anyjára nézett. Sosem láttam ezt a tekintetet azelőtt. És ez csak is az anyukájának szólhat. Csodálat, büszkeség, tisztelet és mérhetetlen szeretet. Ezek keveréke csillogott Zayn szemében akárhányszor édesanyjára nézett.

- Rendben – dörzsöltem össze boldogan kezeimet én is.

Tudtam, az én ajándékom mellettem csücsül. De izgultam, hogy szeretteim mit szólnak a nekik választott ajándékomnak. Körbeültük a fát. Patricia, Zayn, Anyu, Lola és én. Mi öten, boldogan a meghitt szeretetben.

- Akkor kezdjük – mondta anyu, majd az ő neki címzett ajándékokat kereste. Lola és Patricia is így tett. Én nem mozdultam, ahogy a mellettem ülő Zayn sem tette. Összenéztünk. Elmosolyodtunk mindketten. Hiszen tudtuk, éreztük mindketten, hogy az ajándékunk az újra és még ezerszer beteljesedhető szerelmünk volt. Nyálas nem? Rettentően az volt, ahogy felébredése után minden egyes gondolatom. De azt hiszem, hogy ez normális így. Hiszen fél évig éheztem az ilyen gondolatokra. Azt hiszem, hogy ez elég erős érv.

Zayn ujjait összefonta enyémmel, majd ölébe tette egymásba tökéletesen illő kezeinket. Boldogan néztük szeretteink boldogságát és csodálkozását minden egyes ajándék kibontását követően. Lola a tőlem kapott ajándékért nyúlt. Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját. Kibontotta és kezébe vette a kis papírlapot. Ami kis semmiségnek tűnik, de mégis rettentő nagy dologgal bírt. Láttam, hogy szemei hitetlenkedve olvassák újra a papírra írt információt. Majd halkan is kimondta az ott olvasott szavakat.

- Henrietta Lola Smith stylist. És a telefonszámom. És egy nagyon szép kép.

Rám nézett. Szemei kérdőn néztek rám. Elmosolyodtam.

- Két év múlva végzel és igazi stylist válik belőled. És arra gondoltam, hogy én lehetnék az első kliensed, akit gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákba öltöztetsz. Még az előtt is, mielőtt hivatásos stylist lennél – vallottam be tervemet. Pár másodperc csönd. Majd hangos visításban tört ki helyéről felpattanva. Nevettem és elengedve Zayn kezét engedtem, hogy boldogságtól sírva és ujjongva a nyakamba vesse magát.

- Istenem, Selena! Ezt el sem hiszem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm – mondta hangosan fülembe, még mindig el nem engedve. Kissé eltoltam magamtól.

- Ne örülj annyira. Rám nézve elég sok munkád lesz. De be kell vallanom önző is vagyok, hiszen azt szeretném, hogy ezentúl mellettem legyél mindig – néztem szemébe kissé könnyezve. Nagyon-nagyon hiányzott nekem mindig, amikor távol volt tőlem. Ő volt a legelső barátnőm és az egyetlen legjobb barátnőm is. És életem végéig az is marad.

Nevetve borult még egyszer karjaimba.

- Nagyon hiányoztál. És boldogan fogok strázsálni melletted minden egyes nap – nevetett. Hiszen jól tudja, hogy milyen nehéz lesz velem a dolga. Nem vagyok könnyű eset, főleg a ruhák terén nem. De majd megküzdünk egymással.

Lolával való pillanatomat Patricia szipogása szakította félbe. Rögtön tudtam, hogy a tőlem kapott ajándékot tartja a kezében. Egy nagy képkeret volt az, benne egy olyan képpel, amit elég nehezen tudtam megszerezni.

- E-ezt hogyan szerezted meg, Selena? – Nézett rám könnyes szemmel. Elengedtem  Lolát, hogy Patriciára nézhessek.

- Kicsit féltem ettől az ötlettől, hiszen nem tudtam, hogy alakul a Szenteste – vallottam be. Hiszen nem tudtam, hogy Zaynnel mi lesz. De a szívem azt súgja, bárhogy is alakult volna ennél szebb ajándékot nem adhatnék Patriciának.

Zaynre néztünk mindketten, aki értetlenül nézett hol rám, hol édesanyjára. Patricia könnyezve, mégis boldogságtól nevetve simított végig a képen.

 - Istenem, már kicsiként is milyen gyönyörű voltál, fiam – súgta Zaynre nézve, aki még mindig nem értett semmit. Patricia kifordította a képet. Zayn meglepődve nézte azt. Zayn körülbelül 4 éves lehet a képen. Boldogan nevetett átkarolva vele szemben guggoló édesanyja nyakát. A boldogság és a szeretet tökéletesen látható volt a tökéletesen elkapott pillanatképen. Patricia arcát büszke mosoly tette még szebbé, miközben fia arcán simított végig, hogy letörölje a fagyit fia arcáról.

Gyönyörű és őszinte kép volt ez. Szemem sarkából láttam, hogy Zayn megmozdul. Lassan felállt. Majd Patricia felé nyújtott karjába vetette magát.

- Szeretlek anyu – súgta könnyektől fojtott hangon Zayn. Senki nem halhatta a halk szavakat, csak én, hiszen ott álltam mellettük.

 - Mindig is szerettelek, ugye elhiszed? – Kérdezte Zayn.

Patricia sírva ölelte még erősebben magához fiát. De óvatos volt, hogy ne okozzon neki fájdalmat. Meghatottan néztem a képet. Letöröltem könnyemet, amikor anya és fia elváltak egymástól, hogy rám nézhessenek. Mind a ketten kinyújtották kezüket felém. Boldogan bújtam az ölelő karokba. Éreztem, hogy anyu és Lola és csatlakozik a körhöz. Mindannyian felnevettünk. Egy család vagyunk. Most már véglegesen egy családot alkottunk, mi öten. De titokban reménykedtem abban, hogy Zayn többi családtagja is majd csatlakozik a mi kis körünkhöz.