6. fejezet

Sziasztok drágák! :) <3 
Egy kicsit lesérültem a napokban így volt időm megírni egy szintén hosszú részt. :D Köszönöm a 13 rendszeres olvasót és az oldalmegjelenítések száma is sokat jelent :)) Na meg persze a kommentek is *-* <3  A jelenetek oldalt rendszeresen frissítem úgy ahogy a történetben veszik fel a jeleneteket :)) Remélem jól telt a hetetek és a félévivel is megvagytok elégedve ;) :D 

Nagy szeretés, Kata

Reggel a telefonom csörgésére keltem. Bosszúsan túrtam ki a párnám alól, majd meg sem nézve, hogy ki hív felvettem.
- Igen? - kérdeztem morgó, kómás reggeli hangon.
- Szia Selena. Frank vagyok. Az a változás van, hogy reggel 7-kor nem a stúdióban, hanem a suliban találkozunk. Kicsit előbb kezdünk, hogy elkerüljük a diákokat. És azzal, hogy egyenként megyünk be, a figyelmet sem hívjuk fel annyira - hadarta gyorsan. Felültem az ágyban.
- Miért? - bár sejtettem, hogy ki miatt.
- Zayn nem szeretné, ha megismétlődne a tegnapi.
- Értem. Akkor ott leszek - köszöntem el, majd bontottam a vonalat. Most kiakadhatnék emiatt, de nem teszem. Tegnap tényleg nagyon mérges volt a sikítozó lányok miatt... Talán nem is szereti ezt a felhajtást, vagy már idegesíti ennyi év után. Az órára néztem. Kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy másfél órám van odaérni a sulihoz. Gyorsan neten megnéztem, hogy az iskola pontosan melyik utcában van. Gyorsan egy cetlire ráfirkantottam a címet, majd a fürdőbe siettem. Elvégeztem a megszokott dolgokat, majd a szekrényemhez rohantam. Kikaptam egy rövid farmergatyát és egy amerikai zászlós fehér lógós toppot. Egy egyszerű kontyba kötöttem a hajam a fejem búbjára. A rövidebb tincseim - anya szerint babahajak -, rögtön kicsúsztak a kontyból, de most nem tudtam ezzel foglalkozni. Gyorsan felvettem a fehér magasszárú tornacipőmet. A fejem búbjára toltam a napszemüvegem elköszöntem Marthatól, aki a konyhában volt és már kint is voltam a bejárati ajtó előtt. Bezártam magam után az ajtót. Aztán leesett, hogy nem hoztam a táskám, mivel nem tudom hova tenni a kulcsomat. Mérgesen fújtattam egyet, miközben kinyitottam a zárat és a szobámba szaladtam. Az ágyamról felkaptam az odadobott táskát a vállamra tettem és másodjára, de most már tényleg elindultam. Emlékeztem, hogy két utcával arrébb van egy Starbucks kávézó. Bementem a bejáraton és meglepődtem. Elég kevés ember volt, ahhoz képest, hogy mennyire híres ez a kávézó. Aztán ránéztem az órámra, ami 6 órát mutatott. Már értettem, hogy miért vannak kevesen. Az emberek még csak most ébredeznek. 7-re kell a suliba beérnem ezért eldöntöttem, hogy inkább sétálok. Nem költök taxira, amikor sétálva gyönyörködhetek a napfelkeltében. Sorra kerültem. Egy csokis cappuccinót kértem. Amikor fordultam hátra, hogy félre álljak, valakibe elég erősen beleütköztem. Ha nincs a pult mellettem, biztos seggre esek. De igazából nem is a pultnak köszönhetem azt, hogy épségben megúsztam az ütközést. Két kar fogta meg a derekam és állított megint egyenesbe. Döbbenten néztem fel. Egy barna hajú, barna szemű srác állt előttem, aki még mindig fogta a derekam, noha már rég függőlegesben voltam. Felnéztem rá. Sötétbarna szemeiben elvesztem. Egyszerűen magába szippantott. Aztán rájöttem - kitudja mennyi idő után -, hogy meg kéne szólalnom.
- Öhm... Sajnálom. Nem figyeltem - mondtam zavartan, az idegen szemétől még mindig nem szabadulva.
- Semmi gond - hangja mély volt, de mégis lágy. Zene füleimnek. Aztán éreztem, hogy derekamat továbbra is fogja. Na, nem mintha bántam volna. Aztán egy köhögés hallatszódott mögöttünk. Mérgesen néztem hátra az illetőre, aki megtörte a pillanatomat, amit az idegen sráccal élvezhettem.
- Inkább kint folytassátok az enyelgést. Sokat várunk a kávénkra - dünnyögte egy pasas. Kijelentésétől zavarba jöttem. Elmakogtam egy bocsánatot, majd kiléptem a sorból és a másik pultnál vártam, hogy meghalljam a nevem. Pár perccel később a srác mosolyogva állt meg mellettem. Ő is az italára várt. Nyeltem egyet, majd megszólaltam.
- Köszönöm, hogy megfogtál. Ha te nem vagy biztos elesek - mosolyogtam zavartan.
- Semmi gond. Szívesen tettem - legyintett.
- Figyelj. Lehet, hogy fura lesz amit most kérdezni fogok. De nem ismerlek valahonnan? Mert nagyon ismerős vagy, csak hirtelen nem tudlak hova tenni - húztam el végére a számat. Felnevetett zavarodottságomon. Amikor már válaszolt volna, meghallottam a nevem. Elfordultam a sráctól és átvettem a forró csokis csodámat. Arcomhoz emeltem a poharat, hogy bele tudjak szippantani a finom illatba, mert még olyan meleg, hogy ha meg is kóstolnám a nyelvem leégetném.
- Selena - hallottam meg ismét a nevem, csakhogy ez nem monoton hang volt. Hanem egy gyönyörű, mély baritonú dallam. A srác felé fordultam. - Nagyon szép neved van - mondta kedvesen, mire én lehajtottam a fejem lányos zavaromban. A srác is megkapta a kávéját, így megtudtam a nevét. Dylan.
- Jössz? - biccentett fejével a kijárat felé. Bólintottam egyet és elindultam. A kávézóban egyre többen voltak, de még most sem nevezhető tömegnek a bent lévő emberek száma. Amikor kiléptünk a friss meleg levegőre, szippantottam egy nagyot, hogy tüdőm megteljen a kellemesen meleg levegővel.
- Merre mész? - kérdezte Dylan.
- Az iskolába - mondtam. Nem akartam neki elmondani, hogy éppen forgatni megyek. Nem tudhat róla.
- Értem. Én dolgozni megyek - húzta el egy kicsit a száját. Mintha tartana valamitől.
- Értem - bólintottam. És akkor beugrott, hogy honnan ismerős.
- Jahj istenem, csak ne kezd egy sikítani, légyszi - nézett rám könyörgően és a hatás kedvéért még az ujjait is imára fűzte. Kétségbeesésén felnevettem.
- Nem fogok sikítani. Pedig szeretem a sorozatot amiben játszol - mosolyodtam el kedvesen. Belül majd megőrültem. Hiszen imádom a Teen Wolf című sorozatot. És ő benne a kedvencem. Hogy a fenébe lehet, hogy nem ugrott be először, hogy honnan ismerem? Jesszus Selena... Ásd el magad...
- Huh köszi - fújta ki a bent tartott levegőt megkönnyebbülten. - Tehát, akkor szereted a Teen Wolf-ot? - húzogatta "csábosan" szemöldökeit. Elnevettem magam.
- Igen - válaszoltam még mindig nevetve, mert szüntelenül húzogatta a szemöldökét. Én pedig bandzsítottam és kinyújtottam a nyelvem, hogy ne csak ő nézzen ki nemnormálisnak. Ő is felnevetett az én hülyeségemen. Aztán eszembe jutott valami. Az órámra néztem. Fél 7-et mutatott.
- Basszus elkések - mondtam ki hangosan.
- Még csak fél 7. Mikor kezdődik neked a tanítás? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Öhm - sosem voltam jó a hazugságban, de az improvizáció jól megy. - Az osztályfőnököm behívott, mert azt mondta, hogy nagy szüksége van rám. Gondolom megint valami osztályi marhaságot kell megcsinálni - forgattam meg a szemeim.
- Elvigyelek? - kérdezte kedvesen és a háta mögötti autóra pillantott. Követtem a tekintetét és egy egyszerű fekete nemtudommilyenmárkájú autó állt a parkolóban, ezek szerint rá várva.
- Nem. Nem kell köszönöm- utasítottam el kedvesen. - A séta híve vagyok.
Ránézett az órájára, majd elmosolyodott.
- Ha nem bánod, akkor veled mennék. Rám is rám férne egy kis mozgás.
- Kétlem - csúszott ki a számon. Furcsán nézett rám.
- Mármint. Nem arra értettem, hogy nem jöhetsz velem. Vagyis. Csak... Szóval arra céloztam, hogy gondolom mozogsz így is eleget. Mert nem vagy nyurga. Úgy értem... Mármint nem beszólni akarok csak.. Fúh. Szóval érted. Ugye? - néztem rá teljesen zavarban. Gratulálok Selena! Ennél idiótább már nem is lehetnél. Gagyogásomon felnevetett. Remek. Ha lehetséges, akkor még jobban elpirultam. De ez a nevetés nem volt lenéző. Kedves volt. És nevetése dallamára én is elmosolyodtam. Olyan aranyos nevetése van. És a kis nevető ráncok a szájánál és a szeménél. Elképesztő mennyire kisfiúsan aranyossá varázsolja az arcát.
- Értem. Na gyere - mondta még mindig halkan nevetve és elindult. Pillanatok alatt összekaptam magam és mellé léptem.
- Szavad megkérdeznem, hogy milyen Selena vagy?
- Underwood. Selena Underwood - mutatkoztam be hivatalosan is.
- Én pedig Dylan O'brien. És hova valósi vagy? Mert érződik a beszédeden, hogy brit vagy - nézett rám kíváncsian, miközben mentünk előre és néha-néha belekortyolunk az italunkba.
- Bradfordi vagyok. Egy munka miatt jöttem ide.
- Milyen munka? Nem suliba jársz?
- Igazából magán tanár fog tanítani. A munkám pedig... Szóval nem hiszem, hogy még beszélhetek róla bárkinek is - mondtam félénken.
- Jesszus? Ugye nem bankrabló vagy? Vagy a maffiának dolgozol? - kérdezte, noha látszódott az arcán és a hangsúlyán is érződött, hogy nem nagyon tudja ezeket elképzelni rólam.
- Hát ha már így is kitaláltad... A városi maffia fejének vagyok a lánya. Azért éltem Bradfordban, hogy ne tudódjon ki a kilétem. De kitudódott, mert majdnem elkaptak a zsaruk egy-két dolog miatt. Ezért jöttem vissza ide apámhoz. Itt vigyáznak rám az emberei - mondtam természetes hangon. Dylan pedig megtorpant és megütközve nézett rám.
- Tessék?
- Például - néztem körbe - Látod azt az alakot, aki ott a padon olvas? Vagy a hajléktalant az út másik oldalán, aki pénzt kér? És azt a hapsit, aki 2 kutyát sétáltat? - kérdeztem. Ő körbenézett és szemei kiszúrták az általam kiválasztott embereket. Bólintott. - Ők a testőreim. Valahol a ruhájuk alatt elrejtve legalább 3 pisztoly lapul - rántottam meg a vállam. Dylan nyelt egy nagyot. - De ne aggódj. Kétlem, hogy megölnének. Mondjuk, ha hallják, amit beszélünk, akkor lehetséges - "gondolkoztam el". Dylan arckifejezését nem lehet leírni. És nem is lehetett kibírni röhögés nélkül. Hangosan nevettem fel. A könnyeim hulltak és a térdemet csapkodtam. Aztán leeshetett neki, hogy szívattam, mert keresztbe tette a kezeit mellkasa előtt és felhúzta az orrát.
- Ez nem volt vicces - mondta sértődötten.
- Jó ne haragudj. De nem hagyhattam ki - mondtam még mindig fulladozva a nevetéstől, amit próbáltam elfojtani, természetesen sikertelenül. Ő sem bírta sokáig. Elmosolyodott.
- Akkor is szemét volt tőled - mondta, majd elnevette magát és velem együtt nevetett.
- Tudom. De látnod kellett volna az arcod. Körülbelül ilyen lehetett - mondtam és próbáltam olyan arckifejezést mutatni, amit ő is csinált. Erre még jobban nevettünk.
- Nem fényképezted le ugye? - kérdezte mikor már lenyugodtunk és tovább tudtunk indulni.
- Sajnos nem. Életem végéig bánni fogom - húztam el színpadiasan a szám.
- Na jó. Akkor így - mondta, majd hirtelen elém lépett. Átkarolta a térdemet, majd lendített rajtam egyet és a vállára kerültem. Hangosan nevettem.
- Tegyél le te hülye! - könyörögtem, miközben finomat ütöttem hátát. Aztán elkezdett forogni. - Kihányom a kávémat! - most már sírtam a nevetéstől.
- Kérj bocsánatot! - kiabálta és még most sem állt meg.
- Soha! - nevettem.
- Te akartad! - válaszolt, majd gyorsabb tempóra váltott.
- Jó, jó! Sajnálom - nyögtem.
- Nem hallom jól. A szél a fülembe csap. Hangosabban kérlek!
- Sajnálom, hogy megszívattalak! - kiabáltam torkom szakadtából. A körforgás megállt körülöttem. Óvatosan a betonra állított. A világ újra megfordult velem és bele kellett kapaszkodnom. Ő csak nevetett rajtam. Amikor visszanyertem az egyensúlyom a vállába öklöztem.
- Idióta! - forgattam meg a szemem mosolyogva. Ő finoman meglökte a vállával a vállamat. Én visszalöktem, ezért kialakult köztünk egy kis csata, amit a telefonom hangja tört meg. Frank neve villogott a képernyőn. Gyorsan az órára néztem.
- Igen? - szóltam bele a készülékbe.
- Hol a fenében vagy? - kérdezte ideges hangon.
- Háromnegyed 7. És 7-re kell bent lennem. Odaérek - mondtam nyugodt hangon.
- Úgy is legyen Selena. De siess! - ezzel kinyomta. Fújtattam egyet. Ez is mind Zayn és a hisztijének a hibája.
- Ne haragudj Dylan, de én szerintem most futok. Örülök a találkozásnak - hadartam, majd már készültem elsietni. Csakhogy egy kéz megállított.
- Legalább a telefonszámodat add meg! - nézett szemeimbe.
- Ha a sors azt akarja, hogy még összefussunk, akkor összefogunk. És majd akkor a telefonszámom és a lakcímem is megkapod - mosolyogtam. Döbbenten nézett rám, de nem engedtem szóhoz jutni. Nyomtam egy puszit az arcára, majd elszaladtam.
7 óra előtt 6 perccel értem a sulihoz. Természetesen mindenki ott volt. Egy valakit kivéve. A sztárocska hiányzott. Miközben vártunk rá, ráültem az egyik pad tetejére és Stellával beszélgettem. Zayn 7 után pár perccel jelent meg. Amikor át is öltöztették - én már hál' isten kész voltam -, akkor odalépett mellém.
- Na mi van sztárocska? Derogált hamarabb felkelni? Pedig mindenki miattad kelt fel előbb - mondtam gúnyosan.
- Na mi van csúnyácska? A szép külsődet otthon hagytad? Ja várj. Neked nincs is olyan - kacsintott rám egyet, majd lazán elsétált mellőlem.
- Ez most vicces volt! - kiabáltam utána. - Faszkalap - dörmögtem az orrom alatt. Még Melanie javított a sminkemen, Andy igazított a hajamon, aztán kezdődhetett is a forgatás.