32. fejezet

Haligalii! :) ♥ Amint látjátok, a kinézet újra változott, de ez már tényleg végleges marad egy jó ideig! :)) Mivel holnap suli, ezért hozom ma, egy kis szíverősítőnek a részt! :) Köszönöm a véleményeket! Imádlak Titeket ♥♥♥ 

Fullasztó érzések 

- Uram! – Rángatta valaki a vállam, és mivel nem reagáltam egyre, nagyobb erővel tette azt. Nem akartam felnézni kezeim közül. Nem akartam látni. Nem akartam érezni. Semmit sem akartam. Már semmi nem érdekelt. De a rázás még jobban erősödött és az engem rángató személy is kitartó volt, hiszen egyre hangosabban szólított. Kényszerítettem magam arra, hogy felnézzek. A könnyeim homályos fátylat vontak látószervem elé, így nem tudtam, mit kéne látnom. Aztán felfigyeltem egy hangra. Egy ismeretlen hangra, aki az életemet mentette meg.

- Mentőt! Még él! – Két hangosan elkiabált mondat. Az utolsó mondat, ami újra reményt lehelt belém. Szemeimből kitöröltem az utálatos könnyeket és felálltam, hogy teljes testemmel a hang irányába forduljak, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csak a fülem hallott félre valamit és szórakozik velem. Aztán megláttam. Megláttam Őt, ahogy egy tűzoltós tartja a kezében és rohan elernyedt testével a mentősök felé. Nem kellett sok idő, hogy észhez térjek és én is futásnak eredjek. Egészen a mentőig rohantam, ahol már ágyra tették törékeny testét és beemelték az autóba. A mentős már be is csukta volna az ajtót előttem, de megfogtam a kezét.

- A barátja vagyok. Szeretnék vele lenni – mondtam ki határozottan. A férfi bólintott egyet, majd utat engedve tárta ki újra a félig becsukott mentőautó ajtaját. Beugrottam és szembe találtam magam egy ággyal, amin Sel feküdt. Eszméletlenül, de a mentőben vízhangzó csipogás tudatosította bennem, hogy dobog a szíve. Életben van. Az ágy széléhez léptem és leguggoltam, hogy közelebb legyek hozzá. A mentős serényen tevékenykedett valamit, hogy Sel megkapja a tőlük telhető legjobb ellátást a kórházig.

- Jól lesz? – Kérdeztem nagyot nyelve a mentőstől. Egy pillanatra sem vettem le a tekintetem Sel kormos arcáról.

- Sokáig volt bent. Remélhetőleg egy enyhe füstmérgezéssel megússza. – hallottam a mély baritonú hangot. „Remélhetőleg” Erre a szóra összerezzentem. Nem kérdeztem többet. Csak erősen szorítottam füsttől fekete kezét, hiszen mást nem tehettem. Észre sem vettem azt, hogy az arcomat könnyek áztatják, amíg meg nem láttam, hogy egy könnycseppem a kezére csöppen és lefolyik onnan az ágyra, ezzel csíkot húzva a fekete korom közé. Másik kezemet arcára simítottam.

- Minden rendben lesz Sel! Csak ki kell tartanod és küzdened. Átvészeljük ezt. Ketten. Együtt – súgtam, miután az arcához hajoltam, hogy mindezt a fülébe súgjam. Sajnos nem kaptam semmilyen reakciót, nemhogy választ. De törhetetlenül ott ültem mellette, és nem engedtem el a kezét. Még akkor sem, amikor kiemelték az autóból. Még akkor sem, amikor sietősen gurították át az ágy segítségével a kórházon keresztül. Fogtam a kezét, annak ellenére, hogy folyton kaptam az utasításokat, hogy engedjem el. De én nem bírtam megtenni. Attól féltem, hogy legközelebb már nem lesz ilyen meleg és selymes a keze, amikor hozzáérek. De amikor egy műtőszobába vitték, kénytelen voltam elereszteni.

A percek teltek. A fehér műanyag szék egyre kényelmetlenebbé vált. Az idegeim cafatokban lógtak. Hol belemarkoltam a hajamba, hol beleütöttem a mögöttem lévő falba. Arra  vártam, hogy egy orvos kijöjjön és azt mondja, minden rendben. Bemehetek hozzá. De nem jött. A kurva életbe, senki nem jött! Idegességemben felálltam arról a kicseszett székről, és oda-vissza járkáltam. A fejem zakatolt. A kétségbeesés az őrületbe kergetett. Valamit tennem kell. Ott kéne lennem mellette. Fognom kéne a kezét. Mi a francért engedtem el? Miért hajoltam meg a rám parancsoló szavak előtt? Miért hallgattam rájuk? Most bent lehetnék vele. Beszélnék hozzá, nyugtató szavakat. De nem vagyok fent. A francba is! Semmit nem tudok tenni érte! Semmit!

Külső szemlélő*

A folyosón járkáló fiút mindenki megnézte. A nővérek, orvosok és a látogatók is felismerték a híres színészt. De mégsem ment oda hozzá senki sem, pedig messziről látható volt Zayn Malik fájdalma, ami az arcára volt írva. Szenvedett. Az a lány miatt, akit elvittek tőle és akiről nem tud semmit. 

Ám később egy fehér köpenyt viselő férfi lépett ki az egyik szoba ajtaján.  Mintha minden szem rá szegeződött volna, pedig csak egy szempár tette ezt. A férfinek nem kellett sokat lépnie, mert Zayn elé szaladt. 

- Jól van. Selena meg fog gyógyulni - mosolygott rá az előtte álló kétségbeesett személyre, aki megkönnyebbülten fújta ki a bent tartott levegőt. - Amit ez a lány kibírt az a csodával határos. Kerestünk égésnyomokat a testén, mert ilyenkor gyakori sajnos ez a fajta sérülés. De egy-két apróbb helyen kívül sértetlen maradt a bőre. Ez valami csoda - Elmélkedett az orvos hangosan, noha Zayn egyáltalán nem figyelt rá, mert megakadt az első két mondatnál.

- Köszönöm - súgta hálásan az orvosra nézve. Mintha egy apró könnycsepp csillant volna meg étcsokoládé szemében, de úgy tett, mintha ott sem lett volna. 

- Bemehetsz hozzá. Még eszméletlen, de bármikor elmúlhat az altató hatása. 

Zayn bólintott, majd kapkodva megköszönte még egyszer az orvos munkáját, és abba a szobába sietett, ahonnan pár perccel ezelőtt a köpenyes férfi távozott.  

Nagy hévvel nyitotta ki az ajtót, de ott meg is torpant. A keze mintha ráfagyott volna a kilincsre, ahogy a többi testrésze sem mozdult. Pedig annyira szeretett volna odalépni a békésen alvó lány ágyához és megfogni a kezét. De mégsem tette. Hiszen rádöbbent, hogy ez nem az ő feladata. Másnak van itt a helye. Méghozzá annak a fiúnak, akivel a lány együtt töltötte a délutánt. Mérgesen törölte le arcára csorduló könnycseppjét. Ahelyett, hogy hallgatott volna a szívére, elengedte a kilincset és hátrált. A lánytól, az ágytól, a szobától. Egészen addig, amíg az ajtóval szemben lévő falnak csapódott a háta. Egy ideig csak állt, le sem véve a szemét az alvó gyönyörűségről. Aztán belé hasított a fájdalom. A reménytelenség, hogy nem lehet az övé ez a csodálatos teremtés. Hogy a lány gyűlöli őt, mindennél és mindenkinél jobban. A fal mentél, lassan csúszott le a hideg kőre és ott is maradt. 

Tudta, hogy mit kell tennie. De az érzései meggátoltál abban, hogy elővegye a telefont és tárcsázzon. Egy aggodalmas nővér szólította meg. Fel akarta állítani az összetört fiút, de az tudomást sem vett róla. Pár perc könyörgés után a nővér távozott. 

Zayn nem tudni mennyi ideig ült a nyitott ajtó előtt, falnak vetve hátát. De ennyi idő éppen elég volt, hogy észhez térítse magát. Zsebéből elővette a telefonját és kikereste a számot. Azt a számot, amiért kérdezősködött egykoron. Azt a számot, amit soha az életben nem akart tárcsázni. De muszáj volt. Joga volt tudni, hogy mi történt. Így rányomott a zöld ikonra. Nagy levegőt vett. A készülék kicsöngött, de válasz nem érkezett. Már éppen kinyomta volna a telefont, amikor a keserves hang beleszólt. 

- Hello. Dylan vagyok - És itt ennyi volt. Zayn tudta, hogy ez a helyes. Hogy nem szabad kinyomnia a telefont és eldobnia jó messzire. Így megszólalt. Hangja rekedt, de nem érdekelte.  

- Zayn Malik vagyok. 

- Mit akarsz? - A vonal másik végén lévő srác, hallhatóan ideges lett ezt a nevet meghallva. 

- Selena. Kórházban van. 

Amint ezt kimondta, egy pillanatig döbbent csönd lett úrrá kettőjük között, amit felváltott a kapkodásból alakult csapkodások hangja. 

- Mi történt? Hogy van? Melyik kórházban? 

Zayn elmondta a címet és a történteket is. Dylan letette a telefont. Zayn egy ideig még füléhez fogta a készüléket, majd dühösen dobta félre. Noha már tudta, hogy elkésett. Dylan ide tart, és neki itt már nincs helye. Nem is volt. Sohasem. Felállt a már általa felmelegített kőröl. Elindult, hogy elhagyja a kórházat, de pár lépés után visszafordult. 

- A francba is - mondta, majd a szobába sietett. Most nem cövekelt le az ajtóban. Csak a lány ágya mellett állt meg. Megfogta az angyal kezét, ami már nem volt kormos. Az ő nagy és érdes tenyerében eltűnt a kicsi, puha kéz. Egy ideig csak állt és küzdött a szavakkal. Annyi mindent szeretett volna mondani, de egy szó sem hagyta el ajkait. Lassan hajolt le a lányhoz. Nézte a gyönyörű arcot, hogy mikor borul fintorba. Noha tudta, hogy ez most nem történhet meg, mégis tartott tőle. Ajkait a lány homlokára simította, és ott tartotta hosszú pillanatokig. Majd homlokát óvatosan Selena homlokára döntötte. 

- Szeretlek Sel - súgta alig hallhatóan a fiú, aki el sem hitte, hogy kimondta. Majd amikor ráeszmélt, hogy mit mondott, és hogy ez mit jelent, elengedte a lányt és kirohant a szobából.  

Kétségbeesetten vágyott arra, hogy kijusson a bejáraton és elmenekülhessen innen jó messzire. A fullasztó érzései elől. Ám egy hang megállította ebben. 

- Zayn. Kérem várjon! - Csapta meg a fülét egy mély, férfi hang. Nem akart hátranézni. De a közeledő léptek nem hagyták, hogy elfusson. Így kénytelen volt az őt szólítgató felé fordulni egész testével. Döbbentem vette észre, hogy a férfi rendőri egyenruhát viselt. Megijedt. Sejtette, hogy lesznek rendőrök, de nem gondolta volna, hogy itt a kórházban már felkeresik. 

- Lenne egy perce? - Kérdezte elé érve a kissé őszülő, 40-es éveiben járó férfi. Zayn tiltakozni akart, amit a rendőr is észrevehetett, mert folytatta. - Fontos.

Zayn kis gondolkozás után rábólintott a dologra és követte a rendőrt, aki egy szobába vezette őt. Senki nem volt a helyiségben kettejükön kívül. 

- Andrew Willkinson vagyok - nyújtott kezet az előtt álló fiúnak, aki próbálta erősnek mutatni magát. De bármilyen nagyszerű színész is, ez nem teljesen sikerült neki. A rendőr előtt nem. Elfogadta a felé nyújtott jobbot, de ő nem szólt egy szót sem.

- Az áldozat önt hívta, ugye? 

- Selena! - Javította ki a rendőrt a méregtől sziszegve. 

- Értem. Elnézést - szabadkozott rögtön a rendőr. Zayn továbbra is megfeszült állal és testtartással várta a fejleményeket, hogy minél előbb elhagyhassa ezt az átkozott helyet. - És mit mondott a telefonba a hölgy? 

- Segítségre van szüksége. Elmondta, hogy ég a háza. 

- Többet nem?

- Nem, mert megszakadt a vonal - Zayn nem akarta közölni a rendőrrel, hogy Sel mennyire félt, és hogy hangja könyörgött a segítségéért. Tudja, hogy a lány utálja, ha valaki gyengének látja. Ezért ezt megtartotta magának. Noha ő tudja már nagyon rég óta, hogy az erős felszín mögött egy törött kislány van, elveszve, aki nem találja meg a hőn áhított boldogságot. Bármennyire is erősnek és sziklának érezte magát a lány, tudta, hogy nem az. Mint ahogy ő is nap mint nap egy álcát vesz fel reggelenként a ruhájával együtt. Amit egyre többször vesz le Sel jelenlétében. 

- Értem - bólintott a rendőr és a kis fekete noteszébe lefirkantotta a semmit. Zayn el akart indulni, de megint meggátolták ebben. Kezdett mérges lenni, de próbálta nem a rendőrön kitölteni érzéseit.

- Megeshet, hogy ez a tűzeset nem volt baleset - hagyta el a rendőr száját ez a mondat, amire a fiú még jobban megfeszült.

- Ezt miből gondolják? - Préselte ki magából nehezen a szavakat a fiú. 

- Selenának a fejét egy tompa trauma érte. Ami lehet, hogy esés közben történt, de az is megeshet, hogy valaki leütötte és ezért ragadt bent az égő házban. És a megmaradt nyomokból látszik, hogy egyik gép sem károsodott meg, ami kigyulladhatott volna. 

- Szóval... - Nagyot nyelt, hogy folytatni tudja. - Valaki direkt tette ezt vele? 

- Igen. Minden jel erre utal - bólintott a férfi. Látszott rajta, hogy tényleg sajnálja az előtte éppen összetörni készülő fiút. A vállára tette a kezét, hogy kis megnyugvást nyújtson Zayn-nek, de az lerázta kezét. Egy szó nélkül tántorgott ki az ajtón. Bizonytalan lépésekkel tette meg a kivezető utat. Kiérve a parkolóba, ahelyett, hogy beült volna a kocsijába, a járda szegélyére ült le. Fogta a fejét és próbálta kizárni a gondolatait. Reménykedett benne, hogy a rendőrök tévednek. Hogy a nyomok is hazudnak. De tudta, hogy ez a remény elveszett, már akkor, amikor még meg sem érkezett. Próbált tiszta fejjel gondolkodni. Hogy düllőre jusson. Később tudta mit kell tennie. Felugrott a hideg aszfaltról és visszafutott a kórházba, abban bízva, hogy a rendőrt még ott találja. Most az egyszer szerencséje volt. Odaszaladt a döbbent rendőr elé.

- Kérem ne mondja el neki. Senkinek sem! Csak aggódna, és még jobban kikészülne tőle - hadarta a férfinak. 

- Sajnálom fiam, de ezt nem tehetem. Rendőri kötelezettségem, hogy értesítsem a hozzátartozókat.

- Kérem szépen. Csak amíg teljesen felépül. Amíg feldolgozza a vele történteket. A barátja vagyok. Én szeretném neki ezt elmondani. Később.

A rendőr sokáig gondolkozott. Majd végül győzött felette az érzelem. 

- Rendben. De majd be kell jönnötök az őrsre. Ott engem keressetek meg! - Nyomta a fiú kezébe telefonszámát és nevét, amit gyorsan egy kis fecnire firkantott. 

- Mielőtt bejöttök, hívj fel ezen a számon. Ez a magán telefonom. Itt bármikor elérhetsz. 

- Köszönöm szépen - mondta hálásan a fiú, majd fáradtan indult el újra a kijárat felé. 

Nem mert ilyen állapotban a volán mögé ülni, így fogott egy taxit, ami a házáig furikázta.

31. fejezet

 Sziasztok Manók! ♥
Bőven érkeztek kommentek az előző részhez! Annyira jól. Imádlak Titeket ♥♥
Még régebben a facebook-csoportba megosztottam veletek egy kis szösszenetet. Hát most itt van a teljes rész, ami nem hosszú. Sőt. Nagyon rövid, talán a legrövidebb a történetben. De annál fontosabb. Legalábbis nekem. Mert a történet átmegy más szemszögbe, ami miatt ennyire buzgó vagyok, és kíváncsi a véleményetekre. Már alig vártam, hogy eljussunk ide, mert ezt a részt már nagyon régen megírtam. :) Na de. Jó olvasást! ♥♥

"Feladtam."

Ki tudja mennyi idő után tértem magamhoz. A levegő nehéz volt, amit belélegeztem és semmit nem láttam a füsttől és a körülöttem egyre terjedő lángoktól sem. Nagy nehezen lábra küzdöttem magam. Kétségbeesetten kerestem kiutat. Egy apró ösvényt, melyet még nem borítanak lángok. De nem volt. Körbezártak és nincs kiút. Bármennyire is próbáltam talpon maradni, nem tudtam. Visszaestem arra a helyre, ahonnan felálltam. Aztán megláttam az utolsó reményem a földön heverni. Minden erőmet beleadva kúsztam a telefonomért.

Fulladoztam. A füst egyre jobban nehezedett a mellkasomra és akadályozott meg abban, hogy levegőt tudjak venni. Remegő ujjaimmal nyitottam fel a telefonomat és indítottam el a hívást.

- Mit akarsz? – hallottam meg az ismerős hangot, aminek most örültem, már amennyire ez sikerült ilyen helyzetben.
- She-Segíts – nyögtem ki nehezen ezt az egy szót.

- Mi történt? Jól vagy? – Hangján hallottam az aggodalmat és az idegességet. Küzdöttem a füst és minden ellen, ami bármiben is korlátozott a beszédet illetően.

- A házam. Kigyulladt. Nem tudok ki menni – Többet nem tudtam mondani. Képtelen voltam arra, hogy beszéljek. Kezdtem elveszteni tudatomat és a reményemet is. De legalább az ő hangját hallhatom utoljára. Érzékeltem, hogy a telefonból kiabálva és kétségbeesetten mondják a nevem. De nem tudtam megnyugtatni. Helyette a maradandó erőmet is elveszítve hagytam, hogy kiessen a készülék a kezemből és valahol a földön landoljon. Mellettem.  Már nem fulladoztam köhögve a füsttől. Csak annyit éreztem, hogy az erőm elhagyja a testemet, én pedig rongybabaként hullok véglegesen a forró padlóra. Már nem érdekelt az sem, ha lángok vesznek körbe és a gomolygó szürke füst iszonyatos fájdalmat okozva csípi a szemem. Csak engedtem, hogy az elmém és a lelkem végleg elszálljon. Még egy pillanatra magam elé képzeltem az arcát. A gyönyörű és hibátlan vonásait, amiket beleégettem az elmémbe és a szívembe is, és amik most sem hagynak el. Az ő arcát látva utoljára csuktam le szemeimet és halvány mosollyal az arcomon tűrtem, hogy a sötétség magával ragadjon és jobb helyre vigyen.

Zayn szemszöge:

Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! Ilyen nem történhet meg! A kezeim egyre nagyobb remegésbe kezdtek, a mellkasom annyira összeszorult, hogy nehezen áramoltatta a levegőt a testemben. Kétségbeesetten szólítgattam Selt, de nem szólt vissza. A vonal megszakadt. A pánik kezdett úrrá lenni rajtam. Rögtön kirohantam a házból, miközben tárcsáztam a tűzoltókat. Idegesen mondtam el a történteket és konkrétan könyörögtem nekik, hogy minél előbb menjenek ki, hiszen a barátnőm beszorult egy égő házba. Próbáltam úrrá lenni a kezeim remegésén, hogy sikerüljön kinyitnom azt a kibaszott ajtót az autómon, hogy minél előbb a háznál lehessek. A motor hangosan bőgött fel alattam és már el is hagytam a házam előtti parkolót. Az idegeim cafatokban lógtak, és másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy elkések és elveszítem Őt. Ezért egyre gyorsabban és gyorsabban mentem, egyáltalán nem törődve a sebességkorlátozással. Csak pár perc telt el, amíg nagy fékkel álltam meg a ház előtt, de nekem évekig tűnt ez az idő. A messziről látott füst még az eddiginél is jobban megrémisztett. Kipattantam az autóból. Láttam, hogy a ház körül már több tűzoltós dolgozik, hogy az eget csapdosó lángok alábbhagyjanak. Mentősök is voltak a helyszínen, de a mentőautónál nem láttam Selt. Nem volt ott! Odarohantam az egyik férfihoz.

 - Hol van a barátnőm? – kérdeztem lihegve.

 - Még nem sikerült kimentenünk – nézett rám sajnálkozva a férfi, aki továbbra is oltotta a felhőket nyaldosó lángokat. A szívembe mintha egy kést döftek volna. Az nem lehet! Mi az, hogy nem sikerült? Mert mi történt? Menthetetlen? Nem. Ez képtelenség. Nem gondolkozva, nagy lendülettel indultam el a még mindig lángoló ház felé, hogy kimenthessem. De valaki lefogott. Ordítoztam és eszetlenül csapkodtam, hogy engedjen el. De az erős kéz kegyetlen vasmarokként nem engedte, hogy bemenjek hozzá és kimentsem. Ha meg nem sikerül, akkor ott haljak meg vele. Ketten, együtt. Hiszen a telefonba gyönyörű hangja félelemtől remegett. És köhögött is a füst miatt. Talán… Talán ő már… Nem! Ez csak egy rossz poén, amit ellenem eszelt ki, hogy megleckéztessen, amiért nap, mint nap úgy viselkedek vele. Mindjárt elém áll és rajtam röhögve fogja csapkodni a térdét. De ez nem történt meg.

Tehetetlenül vergődtem az engem visszatartó kezek alatt, miközben Ő bent küzd az életéért. Másodpercek, percek talán órák teltek el, de nem történt semmi. A ház továbbra is megállíthatatlanul égett, Sel pedig benne. Nem érdekeltek az utcában álló kíváncsi emberek. Hangosan zokogtam fel. A lábaim nem bírták a rájuk ólomsúlyként nehezedett terhet és összecsuklottak alattam, engem térdre kényszerítve. A kezek elengedtek és hagyták, hogy arcomat tenyerembe temessem. Feladtam. Mindent feladtam. A reményt is. Semmim nem maradt. Elvesztettem. Elvesztettem Őt.

 

30. fejezet

 Sziasztok Manók! ♥
Hát ide is elérkeztem. :D Amióta megnyitottam a blogot azóta várok erre a részre és az ezt követőkre. :) Az ez utáni rész meg aztán még nagyobb buzgóságot vált ki belőlem, hogy megosszam veletek és a véleményetek is érdekel, hiszen abban egy kicsit olvashatunk Zayn gondolataiban is! :) 
Jövőhéten kezdődik a suli. Az órarendemtől függ, hogy milyen sűrűn lesznek részek. :) Kezdek ráébredni, hogy egy kicsit túlvállaltam magam erre a tanévre, de hát ez van. :D Célokért küzdeni kell, elég keményen. :D Na jó. Nem is pofázok fölöslegesen. ;) Jó olvasást és vigyázzatok magatokra! ♥

Nagy pusszantás, Kata

"Szereted őt?"

A következő percek elég kínosan teltek. Annyira szégyeltem magam, hogy ha a föld alatt 20 méterrel lennék, az sem lenne túl mély. Amennyire csak tudtam, kerültem Zayn tekintetét. Még csak az kéne, hogy megismétlődjön a 'majdnem' dolog. Persze nem volt ennyiben hagyva. Hiszen a munka az munka és be kell fejezni. Így a kamera indult és később újra a pulton ültem, Zayn előtt. Nagyon erősen koncentráltam arra, hogy az eszemnél maradjak. Ezért inkább kerültem az egyenes szemkontaktust és az ajkai látványát is. Hál'isten ezt az igen kellemetlen jelenetet hamar letudtuk. Sikerült megmaradnom a szerepnél. Nagy hurrá nekem. Csakhogy itt sem volt vége. Mert nem úszhattam meg egy szó nélkül a dolgot. Hát persze. Miért is lett volna ekkora szerencsém?
Az öltözőből már teljes Selena szerelésben léptem ki. Az öltöző előtt várt rám valaki. És sajnos nem Dylan volt az.
- Eltévedtél? Mert ez az én öltözőm, ha jók az információim - próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, miért van itt. Talán sikerült elterelnem a témát, hogy rá se térjünk arra, amiért igazából itt van. Hát természetesen ez sem vált be.
Lesajnálóan nézett rám.
- Mi volt az a korábbi?
Kifújtam az eddig észrevétlenül bent tartott levegőmet.
- Mi lett volna? Forgattunk egy jelenetet - rántottam meg a vállam.
Közelebb lépett hozzám, és kissé előre is hajolt. Nem. A közelsége semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem!
- Mind a ketten tudjuk, hogy ez több volt annál.
- Hát szerintem meg nem. Csak te hiszed ezt. Ez volt a forgatókönyv, amit sikeresen meg is csináltunk. Ennyi - bizonygattam határozottan. Majdnem én is elhittem magamnak, hogy tényleg ez történt. De igaza van. Tényleg mind a ketten tudjuk, hogy nem csak ennyi volt a dolog.
- Oh. Nem tudtam, hogy Frank változtatott a forgatókönyvön. Én nem kaptam meg az újat.
- Akkor majd szólok neki, hogy adja oda neked is - és ezzel lezártnak akartam tekinteni a beszélgetést. Elléptem mellette, hogy elinduljak a hőn áhított kijárat felé. Csakhogy a már mögém kerülő személy nem hagyta annyiban, és megfogta a kezemet, ami rögtön megfagyasztotta a mozgásomat. Lassan fordultam vissza felé.
- Miért? Miért engedted volna, hogy megcsókoljalak? - Kérdezte jó mélyen a szemembe nézve. A döbbenettől a szavam elakad a feláramló levegőmmel együtt.
- E-ez azt jelenti, hogy meg akartál csókolni? - Amiért dühös lettem magamra az az, hogy a gyenge, kissé remegő hangom és a halk zihálásom elárult. Elárulta, hogy milyen érzést váltott ki belőlem ezzel. Töretlenül a szemembe nézett. Aztán megszólalt a végszó, amire összerezzentem. És nem csak ijedtemben, hanem azért mert most egyáltalán nem akartam hallani ezt a hangot. Lassan és csalódottságot érezve fordultam el Zayn-től, hogy az érkező személy felé fordulhassak.
- M-megyek - hebegtem. Nem vagyok normális. Miért haragszom Dylan-re, hogy betoppant? És miért akarok visszafordulni Zayn-hez, Dylan jelenlétével mit sem törődve? Most temessen el valaki valahova, de jó mélyre! Ásson el!
Oldalra fordítva a fejem, Zayn felé sandítottam. Jobb ha nem fordulok vissza teljes testtel.
- Holnap találkozunk - mondtam halkan. Csak remélni mertem, hogy senki nem hallja ki a csalódottságomat a hangomban. Elindultam, mosolyt erőltetve arcomra, hogy Dylan mellé álljak, ahova tartozom. Csakhogy Zayn újra megfogta a karom. Lesokkolódtam.
- Mit művelsz? - Szűrtem fogam között visszafordulva. Istenem, megint itt vagyunk. Megint a gyönyörű csokoládébarna szemekbe nézek.
- Nem mehetsz el vele! Most nem! - Súgta halkan, de mégis parancsolóan.
- Miért? Miért ne tehetném?
- Mert... - Látszólag nagyon kereste a szavakat. - Meg kell beszélnünk a történteket!
Egy kis hang a fejemben az ordítozta, hogy menjek oda Dylan-hez és mondjam le a ma estét. Egy másik kis hangocska pedig azt, hogy pofozzam fel az előttem álló személyt, és szaladjak Dylan ölelő karjaiba. Nem tudom, hogy ezek a hangok hova tartoznak, de az őrületbe kergetnek. Talán az egyik a szívem a másik meg az eszem. De melyik mondja melyiket? És melyikre kéne hallgatnom?
- Nem. Nem kell. Mert most Dylan-nel megyek. Mert ő a barátom - ejtettem ki a helyes szavakat. De mégis keserű ízt éreztem a számban.
- Szereted őt?
Na erre aztán végképp nem számítottam. Úgy gondolom, hogy ma túl sok meglepetés ért. Ha ez így folytatódik egy diliházban fogok kikötni.
- Viszlát Zayn - mondtam, majd véglegesen elfordultam tőle. Most nem fogta meg a kezem. Nem tartott vissza, én pedig nem néztem hátra, csak egyenesen siettem Dylan felé, aki mosollyal az arcán várta megérkezésem. Engedtem, hogy egy rövid csókkal üdvözöljön. Egy pillanatra összefűzte ujjainkat, de el is engedte, mert átléptük a bejárat/kijárat ajtaját és minket ugye nem láthatnak együtt. Beültem a kocsijába és vártam, hogy elinduljunk.
Görccsel a hasamban ültem Dylan kanapéján arra várva, hogy hozza a megígért teát. Idegesen tördeltem a kezem, ma már másodjára. Csak most nem Zayn miatt. Francba! Miért jutott eszembe pont ő?? Pont most? Mielőtt mély veszekedésbe kezdtem volna magammal, Dylan megérkezett kezében két csésze teával. Leült mellém, miközben a kezembe adta a nekem szánt bögrét.
- Milyen volt a forgatás? - Kérdezte kíváncsian. Csak ezt ne tette volna...
- Nem volt vészes. Szerencsére, most nem szakadt be alattam a pult - mosolyodtam el.
- Még szerencse. Képzeld. Ma mi is újra elkezdtünk forgatni. Kicsit megcsúsztunk, ezért féltem is, hogy nem érek a stúdióba idejében - rázta a fejét.
- De ideértél - tettem kezem az övére. Nagy mosolyt villantott rám. Letette az előttünk lévő kis asztalra a még teli poharát, majd az én kezemből is kivette az enyémet és a sajátja mellé tette. Tiltakozni akartam, hiszen még bele sem kóstoltam az édes italba, de esélyem sem volt rá.
- Egész nap erre vártam - súgta két csók között. Mindent kivertem a fejemből és csak elmosolyodtam, majd újra megcsókoltam. Kezeit csípőmre tette. Közelebb húzott magához, amit én szó nélkül engedtem. Kezeimet nyaka köré fontam, ezzel még közelebb vonva magamhoz. Egy pillanatra sem szakítottuk meg a csókot. Akkor sem, amikor felemelt és az ölébe ültetett. Lábam két oldala mellett pihent. Majd kis idő után megint változtatott helyzetünkön. Óvatosan fektetett le a kanapéra, miközben ő fölém támaszkodott egyik kezével. Eddig arcomat simogató kezét, lassan csúsztatta le orcámról, egészen az ingem legfelső gombjáig. Ujjai gyakorlott mozdulattal bújtatták ki a helyéről a gombot, ezzel felfedve kulcscsontomat. És ez így ment, egészen a harmadik gombig. Merthogy itt már nem tudtam folytatni. Képtelen voltam rá. Megállítottam a kezét az enyémmel. A csókunkat megszakította, hogy döbbenten és összezavarodva nézzen rám.
- Ne-nekem ez nem megy. Most még nem állok erre készen - súgtam. Nagyon sok erőbe telt, hogy ne sírjam el magam ott helyben. Kicsúsztam alóla. Gyorsan, kissé remegő kezekkel gomboltam be az ingem, majd a telefonomat és a kulcsomat felkaptam az asztalról és a nadrágom zsebébe rejtettem őket.
- Sajnálom. Tényleg - néztem még rá, majd elfordítottam a fejem és kisiettem a nappaliból. A bejárati ajtó szerencsére nem volt bezárva, így könnyedén jutottam ki a nyomasztó lakásból. Magam mögött hagyva az összezavarodott és csalódott Dylan-t. Nem tudom mi ütött belém. Talán az, hogy Zayn arca villant fel lelki szemeim előtt. Eszembe jutottak a délelőtt történtek, és nem bírtam megtenni. Nem. Dylan-nel nem.
Könnyekben úszva intettem le egy taxit és mondtam el annak a háznak címét, amit nemrég vásároltam meg magamnak. Egyszerű, kicsi és otthonos. Hiányoznak Nessáék, de sokszor eszek ott náluk -szinte mindig - és van olyan, hogy ők is átjönnek hozzám. Nem sok időt töltök abban a házban, de most egyedül akartam lenni. A taxis nem kérdezett semmit, noha látta a visszapillantóban a csordogáló könnyeimet.
Egész úton törölgettem az arcom, de nem lett száraz. Megköszönve és a fuvart kifizetve szálltam ki az autóból. Berohantam a bejáraton. Meg sem álltam a szobámig. Az ágyamra vetettem magam és csak sírtam. Sírtam, de magam sem tudom min. Talán most örökre elveszítettem Dylan-t. Talán az ijedségem miatt, amit a helyzet hozott ki belőlem. A fel-feltörő múlt képei miatt. És Zayn miatt, amiért ilyeneket hoz ki belőlem. Utálnom kéne, de mégsem tudom. Eszembe jutott egy dolog. Talán egy kicsit segíteni fog lenyugodni. Senki másra nem vágytam, csak egy emberre volt most szükségem. Kapkodva nyúltam a telefonomért, és a gyorshívón a 2-es szám megnyomása után emeltem fülemhez a készüléket. Imádkoztam, hogy felvegye. 4 csörgés után, meg is tette. Boldogan szólt bele. De amikor meghallotta szipogásom, hangja komorrá változott és aggódva kérdezgetett. Nem tudtam válaszolni, csak sírtam.
- Selena. Mi történt? Beszélj, vagy most rögtön repülőre ülök! - Mondta idegesen. Hát ezzel nem fenyegetett meg, mert ennek örülnék a legjobban. De nem lehetek önző. Iskola van. Nem hagyhat ott csapot-papot azért, hogy idejöjjön.
- Lola... Én... - Kezdtem. Majd mindent elmondtam. A mozis randinkat Zayn-nel. A kórházban történteket. A mai forgatás jelenetét. Majd azt is, ami az öltöző előtt állva történt. És utána az elrohanásom Dylan-től.
- Szivi, szivi. Várj egy pillanatot légyszi! - Akasztotta meg a hadarásomat Lola.
- Mit érzel?
- Ki iránt? - Kérdeztem, noha tudtam, hogy kire gondol.
- Zayn iránt.
- É-én nem tudom - szólaltam meg sok gondolkodás után. - Utálnom kéne őt... Teljes szívemből gyűlölnöm...
- De nem tudod ezt érezni. Mert ennek az ellentetjét érzed - fejezte be a mondatomat Lola.
- Nem. Én nem szeretem őt! - Csattantam fel! - Nem szerethetem őt! - Súgtam erőtlenül.
- Szívem. Nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz. De gyengéd érzéseket táplálsz iránta. Ezen nincs mit tagadni.
- Mit tegyek? Mégis mit kéne tennem? - Kezdtem el megint sírni kétségbeesetten.
- Nem tudom csajszi. A legjobb barátnőd vagyok és fáj, de ebben nem tudok segíteni. Nincs tapasztalatom ezen a téren. Sajnálom.
- Így is sokat segítettél Lola. Meghallgattál. Nagyon szeretlek és hiányzol. Remélem tudod - mondtam könnyek között.
- Már hogy ne tudnám? Hiszen Lola vagyok! Nem ám csak valaki! - Kiáltott fel. Halkan nevettem fel viselkedésén. Kicsit megnyugtatott. A beszélgetésünk sokáig folytatódott, de többet nem jött szóba Zayn. Kérdezgettem, hogy mi van otthon és ő is Nessáék után érdeklődött. Nagyon jót beszéltünk, és végszóként közöltem vele, hogy ezt a beszélgetést én fogom kifizetni. Hiszen több mint fél óráig csacsogtunk és a távolság miatt elég drága. Nem csak nekem, de neki is. Természetesen rögtön lehurrogott, de úgyis ki fogom fizetni. Mosolyogva tettem le a telefont.
A fürdőben megmostam az arcom, hogy kicsit lehiggadjak és eltüntessem a könnyeim nyomát. Noha egyedül vagyok itthon és ma Nessa sem jön át, így nincs aki láthatna így, de nekem ez így mégis jobb. A kis garzonomhoz, kis konyha társul, ahova lassú léptekkel léptem be. A nappalinak és egyben előszobának titulált helyiségtől csak egy pult választotta el a konyhát. A falak bézs színben pompáztak mindenhol. A bútorok átlagosak és egyszerűek, de színben a festékhez illenek. Szerettem ezt a lakást, hiszen a saját pénzemen vettem, amiért megdolgoztam. És büszke voltam erre a lakásra. A szekrény előtt állva próbáltam magasabb lenni, hogy elérjem a bögrémet, amit még otthonról hoztam. Mickey egér van rajta, ahogy a kedvenc pizsimen is. Amikor sikerült letornáznom a magasan feltett szekrényről a bögrét a pultra tettem. Akkor szemem megakadt egy oda nem illő papíron. A kezeimbe vettem. 3 szó állt rajta, jó nagy nyomtatott lóbetűkkel.
"VIGYÁZZ! KÉSZ! TŰŰZ!" Nem értettem, ahogy azt sem, hogy hogy került ez ide. A telefonomért nyúltam, hogy tárcsázzam a számot. De már késő volt. A fejemet tompa, de annál erősebb csapás érte, ami következtében a világ elsötétült körülöttem. Még érzékeltem, hogy a földre esek.
- Megérdemled te szajha! Ő az enyém! Senki másé! - A felém intézett kegyetlen szavak összemosódva jutottak el fülemig. Talán csak képzeltem az egészet. Küzdöttem, hogy kinyissam a szemem, de a fejem egyre jobban fájt, és küzdelmem ellenére elvesztettem a tudatom.

29. fejezet

"Mi a frászkarikát csináltok?"

- Na, milyen volt a randi? - Kérdezte kedves hangon Dylan. Az ujjaim még szorosabban fonódtak a fülemhez tartott telefonom köré.

 - Túléltem - nem akartam hazudni, így ez nem is az. És reménykedtem abban, hogy Dylan ennyiben hagyja a dolgot.

 - Ez a lényeg - mondta, miután halkan nevetett rajtam.

Még beszéltünk pár szót, majd jó éjt kívánva bontottuk a vonalat. Egy utolsó dögnek éreztem magam. Egy rohadéknak, aki meg sem érdemli Dylant. Dylan rendes srác és a barátom. Mégis ezt csináltam vele. Na jó. Nem történt semmi köztem és Zayn között. Semmi! De mégis azt érzem, mintha átverném Dylant. Pedig erről szó sincs. Hiszen mivel tenném ezt? Tudja, hogy Zayn az ál-és hivatalos barátom. Azt is tudta, hogy randiznom kellett vele. Mint ahogy ezek után is erre kényszerítenek. De nem! Nem verem át, hiszen nagyon jól érzem magam vele, és már kezdek többet érezni. Sokszor eszembe jut, vajon most mit csinálhat? Ő gondol-e rám? És ehhez hasonlók is. Szóval ez nem jelenthet rosszat.

A napok szuper gyorsasággal teltek. Ezeket pedig követték a lepörgött hetek. Már a bokámról is levehettem véglegesen a rögzítőt. Minden olyan jelenetet felvettünk, amihez nem kellett annyit rohangálnom és állnom. Nem mondom azt, hogy a bokám már teljesen egészséges, de nem is számítok arra, hogy ezek után az lesz. Ha túlzottan megerőltetem, egy kicsit fáj, de nem vészes. Zayn-nel a „randink” óta semmi nem változott, sőt rosszabb lett. Nem beszélünk, még a szükséges dolgokat is szűkszavúan és lényegre törően közöljük a másikkal, majd elfordulunk és elmegyünk. 

Bármennyire is nem azt mutatják a tények, mégis kezdek afelé hajlani, hogy a „kis” balesetem, tényleg az volt és nem szándékos. Hiszen azóta nem történt velem semmi baj, de még egy zaklató üzenetet sem kaptam. És ez igazán megbékített ezzel a dologgal kapcsolatban. 

Dylan-nel minden tökéletesen alakul. Boldog vagyok vele. Nagyon romantikus, de mégis tudunk hülyéskedni. Mintha a barátom és a legjobb barátom is lenne. Egy kicsit ideges vagyok, amiért a ma estét együtt töltjük. Mármint együtt-együtt. Egy estét. És nem tudom, hogy szeretném-e egyáltalán.

De viszont ezen ráérek később is aggódni. Mert ma vesszük fel azt a jelenetet, amit eddig hanyagoltunk. Talán azért, mert én nem mertem volna még újra felülni a pultra, vagy Frank nem akarta, hogy történtek újra megismétlődjenek. Szóval most a forgatás előtt, mindent átnéznek, hogy a csavarok a helyükön legyenek, jó erősen becsavarva a nekik kifúrt lyukba. Így nem aggódom. Inkább a jelenet miatt stresszelek, mivel eddig minden intimebb és forróbb perceket még nem vettünk fel. És most ezek következnek, aminek egyáltalán nem örülök. És ezt a gombócként összezsugorodott gyomrom is jelzi. A spéci „konyha” előtt állva tördeltem a kezem idegességemben. A tenyerem izzadt, amit nem győztem a nadrágomba törölni. Hiába töröltem szárazra, mert utána újra benedvesedett. Ennyire még sosem voltam ideges, maximum az első forgatási napomon.

Pár perc elteltével, megjelent Zayn is. Talpig feketében, a kék elnyűttnek kinéző baseball-sapkával a fején. Barna szemei, most feketeként csillogtak a kontaktlencse miatt. Az enyém szürke volt. Már kezdtem hozzászokni, hogy a szemembe van ez az izé.

-         Most jön a legrosszabb – sóhajtottam fel fájdalmasan. Meglepetésemre Zayn reagált.

-         Nem. Majd a csókjelenetek lesznek azok – és ezzel abba is hagytuk a beszélgetést.

Az intimebb rész előtt lezajló párbeszéddel nem volt semmi gond. Egyszer elpróbáltuk, másodjára már fel is vettük. Csakhogy most jön a neheze. Kicsit még mindig tartok a pulttól, de Zayn-től jobban. A mozis randink óta elmentünk kétszer együtt, de akkor alig beszéltünk. Azon kívül pedig szinte semmilyen fajta kommunikáció nem volt köztünk. Mély levegőt vettem, és egy korty víz után beálltam a helyemre Zayn mellé. Először ezt is el fogjuk próbálni, majd utána felvesszük. Legalábbis remélhetőleg elég lesz egyszer elpróbálni. De úgy gondolom, hogy már nem a forgatás elején vagyunk, szóval egy kis összesimulást még zökkenő mentesen megcsinálhatunk. Legalábbis remélem.

-          Próba. És kezdhetitek! – Ez volt a végszó.

Mikor Zayn mögém állt, és a hátamhoz simult, a pulzusom felszaladt, de próbáltam elrejteni a bennem lévő érzéseket, amiket nem tudtam mire vélni. Egész jól ment, annak ellenére, hogy nagy küzdelmembe került, hogy ne remegjen meg a hangom a szövegem mondása közben. Aztán jött a fekete leves. Ahogy a könyvbe is meg van írva. Zayn a pulcsim ujjának segítségével érte el kezeim mozdulatlanságát. Majd közelebb húzott magához, mígnem mellkasunk összesimult. Éreztem, hogy elindul a testemben egyfajta bizsergés. Csak néztem Zaynt. Tekintetünk összeakadt. Tenyerei szépen lassan letévedtek a csípőmre, majd felemelt és a pultra ültetett. Elfeledkeztem mindenről. Hogy hol vagyunk, mit kéne mondanom. Csak őt láttam. Ketten voltunk. Tenyerei szétterültek a csípőm két oldalán.Tudtam, hogy most én jövök. De a betanult szövegem elillant a fejemből, ahogy minden más is. Majd eszembe jutott az, amit most én is szeretnék mondani. És nem csak a forgatókönyv miatt.

-          Vedd le a sapkád! – Leheltem halkan. Zayn megfordította, hogy az ellenző része hátul legyen, ezzel felfedve előttem teljes arcát. Kissé oldalra billentve fejét hajolt arcomhoz közelebb. Lassan már ziháltam, annyira vert a pulzusom.

-         Menned kellene. Határozottan menned kellene – nyögtem rezignáltan a szavakat. Ő válaszolt, úgy ahogy meg van írva, csak éppen azt nem tudom, hogy mit, mert telt ajkai először vállamat, majd egészen a nyakamig súrolt, néhol egy kicsit megszívva puha bőrömet. A lélegzetem akadozott, a testem alatt elveszítettem az uralmat. Már nem csak a testem, de szó szerint minden egyes porcikám zsivajgott és többért kiáltozott. Mikor barangolását tovább fojtatta és az állkapcsomon állt meg, éreztem, hogy végleg minden ellenérvem elszállt. Nem tudtam magam kontrolálni. Kezeit csípőmre tette. Itt megszólalt a telefonom, ahogy az kell, csakhogy egyikünk sem távolodott el, ahogy azt kellett volna. Mind a kettőnk tekintete cikázott. Hol a másik ajkát, hol a szemeit néztük. Majd végül közelebb hajolt. Kezeim elindultak, hogy nyaka köré fonjam őket és még közelebb húzzam magamhoz. Szemeit lecsukta, ahogy én is. Leheletünk összekeveredett, ezzel még nagyobb vágyat keltve bennem. Érezni akartam csókjának édes, mámorító ízét. Csalogatott, és én boldogan hajoltam közelebb, hogy vágyam beteljesüljön. Ajkaink között már csak pár milliméter távolság lehetett, amikor egy hang pukkasztotta ki a magunk köré eszkábált kis burkunkat.

-        -  Mi a frászkarikát csináltok? – Kérdezte Frank. Egyszerre és amilyen gyorsan csak lehet, elengedtük egymást. Zayn két lépéssel hátrébb lépett. Én nem ugrottam le a pultról, csak döbbentem néztem hol a földet, hol az engem vizslató fekete szemeket. Nem tudtam mi történt. Csak azt, ha Frank nem állít le minket, akkor megtörtént volna. Megcsókoltam volna Zayn-t. Úgy, hogy én akartam. Mert égető vágyat éreztem azért, hogy megcsókoljon. Érezni akartam, hogy ajka édesgetve kényezteti az enyémet. Érezni akartam testét az enyémnek simulva. És az a legrémisztőbb, hogy most is ezt érzem.

 
Sziasztook! ♥ Most ide írok, mert egy fontos dolgot szeretnék Tőletek kérdezni. A facebook-csoporttal kapcsolatban. Elég kevésnek (szánalmasnak is) tartom, hogy kb semmit nem írok oda. Még sosem volt ilyesfajta csoportom, és nagyon egy ilyennek sem vagyok a tagja. Szóval. Szerintetek mivel kéne egy kicsit feldobni, hogy értelme is legyen? Legyenek egy-két előre megírt jelenetből apróbb szösszenetek? Esetleg véleménynyilvánítások az adott részről? Talán egy-két film&könyv ajánló, vagy kritika? Vagy ötletbörze szerűség, ami segítségével együtt összeteszünk egy novella félét? Mi legyen? Mit szeretnétek? Ezek körül valamelyik jó egyáltalán? Annyit gondolkoztam ezen, de egyszerűen képtelen vagyok dönteni vagy valami normális dolgot kitalálni. Kérlek segítsetek. :) Nagyon köszönöm a kommenteket és a plusz olvasóknak nagyok örülök és üdvözöllek Titeket! ♥♥

28.fejezet

 Sziasztok Manókák! ♥ 
Újra és igen csak hosszú résszel érkezem. :D Hogy őszinte legyek, először két fejezetként írtam meg, de végül eggyé tettem őket. Talán amiatt, hogy valami történjen is ebben a részben. :D Köszönöm a két kommentárt, sokat jelent! ♥♥ Remélem jól vagytok! :) Jó olvasást! 

Nagy ölelés, Kata

"Én magam sem tudom" 

Az idő vészesen fogyott, és amennyire próbáltam lassítani az óra járásán, annyival gyorsabban zakatolt körbe-körbe, egészen addig meg nem állva, amíg nem ért a kismutató a 8-hoz és a nagy pedig a 12-es számhoz. De bezzeg innentől kezdve meg csigalassúsággal folytatta tovább útját, mintha az eddigi rohanásban kifáradt volna és most csak pihengetve henyélne.
A gyomromban lévő ideggombóccal szálltam ki Nessa autójának az anyósüléséről egy búcsú puszi után. A hatalmas épület forgóajtós bejáratára néztem és szemem rögtön megakadt egy fiún, aki fekete csőgatyát, fehér, egyszerű pólót és egy fekete bőrkabátot viselt. Gyönyörű barna szemeit napszemüveg takarta a világ elől, merthogy ilyenkor este 8-kor már kevésbé süt a Nap. Az enyémhez képest nagy tenyereit elrejtette nadrágra zsebének mélyében. Nagy levegőt vettem és elindultam abban a reményben, hogy útközben elmúlik a kis gombóc a hasamban, de az makacsul csak ott akart maradni.
Mikor Zayn észrevett, közeledni kezdett felém. Amikor már karnyújtásnyi távolságban voltunk egymástól, megfogta a derekam, hogy közelebb húzzon magához, akaratom ellenére. Arca vészesen közeledett az enyémhez, és ezzel együtt a szívem ritmusa is az eget csapdosta.
- Meg ne merd próbálni! - Szűrtem ajkaim közötti kis résen, amit távolról nem láthatnak. Féloldalasan elmosolyodott - elég hamisan, de csak számomra tűnik annak - majd az arcomra - nem messze ajkaimtól - nyomott egy puszit, amin próbáltam nem elfintorodni. Kezeimet mozgásra parancsoltam és a nyaka köré fűztem őket.
- Igazán levehetnéd ezt a rohadt napszemüveget - mosolyogtam, mint aki annyira nagyon boldog.
- Miért? Zavar? - Nézett, gondolom a szemembe, csakhogy attól a vacaktól nem láttam.
- Nem bazdmeg. Csak azért mondtam, mert jól esik. Szerinted? - hangom dühös, míg arcom töretlenül boldog maszkot viselt.
- Akkor rajta marad.
Megforgattam a szemem, majd észbe kaptam és kissé erőltetett apró kacajjal és egy finomnak LÁTSZÓ ütéssel palástoltam az előbbi fintoromat. Erre ő újra elkapta a derekam és 'nevetve" közelebb vont magához, majd újra kaptam egy puszit az arcomra. Aha! Tehát a büntetésem.
- Nem kell folyton puszilgatnod.
- Azért csináltam, hogy valamit reagáljak az előbbi kis játékodra. Ami elég szörnyű és igazán átlátszó volt - oltott le rögtön. Mosolyogva forgattam meg a szemeim. Pedig legszívesebben megütöttem, vagy megrúgtam volna. De sajnos ezt nyilvánosan nem tehetem meg. Azt hiszem, akkor lebuknánk... Elengedte a derekamat, majd a kezemért nyúlt, hogy összefonja ujjainkat. Próbáltam nem törődni az emberekkel, akik minket néztek meg a kattogó telefonokkal. Hát akkor elkezdődött.
- Most legalább próbálj egy kicsit hihetően játszani. Tudom, hogy nehéz lesz, de azért próbáld meg - súgta fülembe.
- Tudod. Tényleg nehéz, ha ilyen büdös paraszttal kell enyelegnem.
- Ha-ha. Neten beszólásokat olvasol? Hát én más oldalt keresnék a helyedbe, mert ez elég gáz.
A düh fortyogott bennem, de minden erőmet beleadva palástoltam.
- Te miért nem fogadod meg a saját tanácsod? Rád férne - mosolyogtam.
- Idegesítő vagy.
- Ez rólad is elmondható Zaynie.
- Ne Zayniezz!
- Nem tetszik? 
- Nem szeretem és kész! Már nem vagyok kisfiú, hogy így hívj - Förmedt rám, ami eléggé meglepett, hiszen kiesett a szerepéből. Pillanatokkal később kapcsolt, és felém hajolva megint kaptam egy puszit.
A moziba érve Zayn megvette a jegyünket - természetesen az ott dolgozó lány bepróbálkozott, de Zaynt nem nagyon érdekelte - valami romantikus filmre. Remek. Már csak a csordultig nyálas filmek hiányoztak az életemből...
- Én nem kérek popcort, köszönöm - szóltam, mielőtt nekem is vett volna egyet. Furán nézett rám.
- És valami mást?
- Öhm -néztem végig a választékon. - Uh. Azt a gumicukorot! - Mutattam rá olyan buzgósággal, mintha egy kislány lennék, majd türtőztettem magam. - Azt a gumicukrot szeretném - váltottam a koromhoz illő stílusra. Zayn elmosolyodott - ami meglepett -, majd megvette a Colákat, magának egy popcort, nekem pedig a kincset érő gumicukrot. Oh hogy én milyen jóízűn fogom befalni ezeket a focilabda szerűségeket. Legalábbis gondolom olyasmi, mert egy focizó kisfiú van a zacskón. Leült az egyik puha és igen kényelmesnek kinéző fotelba. Csakhogy mellette nem volt üres hely. Ezt most komolyan gondolta?! Letette a kezéből a cuccokat, majd megfogta a kezem és egy egyszerű mozdulattal ültetett az ölébe. Nekem pedig a levegőm is elállt döbbenetemben.
- Mi a francot csinálsz? - Suttogtam.
- Ültesselek a földre? Bár mondjuk felőlem oda is ülhetsz. Úgyis odavaló vagy! - Nem kommentáltam ezt a megjegyzését, inkább keresztbe ülve helyezkedtem el rajta. A lábaimat pedig lelógattam a karfán. Egy kicsit megugrottam az ölében, mire felnyögött.
- Upsz. Direkt volt - mosolyogtam.
- Legszívesebben lelöknélek innen.
- Legszívesebben tökön rúgnálak és elmennék, de sajnos egyikünk sem teheti meg, amit szeretne.
Erre nem válaszolt csak elkomorodott arccal nézte a bokámon a rögzítőt, melyet még ő vett nekem. 
- Fáj? - Nézett szemembe. Nyeltem egyet.
- Nem.
- Akkor most lehetőleg ne hazudj a szemembe.
Kifújtam a levegőt.
- Egy kicsit.
- Értem.
- Miért érdekel? - Kérdeztem félénken.
- Nem érdekel - rántotta meg a vállát. Halvány mosoly kúszott a számra.
- Most lehetőleg te ne hazudj a szemembe.
Meglepetten nézett rám.
- Én magam sem tudom - súgta alig hallhatóan.
- Miért? - Nagy levegőt vettem mielőtt folytattam volna. - Miért nem szereted, ha Zaynie-nek hívnak? Miért dühödtél fel annyira, amikor így neveztelek?
Tekintetét, ahogy fejét is elkapta a másik irányba, hogy még csak az arcát se lássam. Éreztem, hogy fáj neki. Hogy tombol benne valami olyan érzelem, amit nem gondoltam volna, hogy tud érezni. Óvatosan tenyeremmel körbefogtam arcát és magam felé fordítottam. Éreztem, hogy teste megfeszült.
- Zayn - súgtam a nevét, miközben ujjammal simogattam arcát, hogy lenyugodjon. Érzékeltem, hogy teste enged a feszült görcsből és lassan elernyed. - Nekem elmondhatod.
- Bemehetünk a filmre - mondta, majd kiemelt az öléből és a földre tett. Nem szóltam, csak engedtem, hogy megfogja a kezem és fellépjünk a mozgólépcsőre, ami a mozitermek felé visz. 
A film alatt Zayn egyszer sem nézett rám. Én rá annál többször. A film egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Jobban foglalkoztattak a gondolataim, amik megállíthatatlan vihart kevertek a fejemben. Miért nem válaszolt? Miért lett megint hirtelen rendes? Miért érdekel engem? Vajon tényleg érdekelte a hogylétem? Hogy értette azt, hogy ő maga sem tudja a választ?
Ezen és ehhez hasonló kérdéseimben elmerülve csücsültem végig a filmet. Mondjuk azért a gumicukor nagyon finom volt.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen volt a film, nem tudnék rá semmit válaszolni. Egy-két jeleneten kívül nem láttam belőle semmit. Még a film címére sem emlékszem.
De ha azt a kérdést tennék fel, hogy miért nem figyeltem, akkor a válaszom viszont egyszerű lenne: Mert a gondolataim kis világában voltam elveszve, egészen addig, amíg Zayn fel nem állt a kényelmes székből.
A kifelé vezető úton Zayn továbbra sem szólt hozzám, csak összefűzte ujjainkat. Így én is csöndben baktattam mellette és azon gondolkoztam mit kéne mondanom, mert konkrétan meg akar fojtani ez a csend és távolság, ami köztünk van, noha mellettem áll és ujjaink össze vannak fűzve.
Nem vittük túlzásba a vacsorázást. Fényűző étterem helyett a plázában lévő pizzásnál vettünk egy pizzát, amelyiknek az egyik fele Hawaii, míg a másik sonkás-gombás feltétet kapott.  Leültünk egy asztalhoz egymással szemben, majd hozzáfogtunk a finomság elfogyasztásához.
- Zayn. Lehet, hogy valaki valami miatt ártani akar nekem - böktem ki azt, ami már azóta nyomaszt, mióta Tom mondta. Csak eddig nem beszéltem senkivel erről. Hiszen kivel tudtam volna? Nessa biztos szét aggódná magát, ahogy anyu és Lola is tenné. Victortól nem kérhetek olyat, hogy tartsa titokban Nessa előtt ezt a dolgot. Frank a főnököm, Tom pedig... Ő Tom.
- Tessék? - Állt meg a keze, a benne tartott pizzaszelettel együtt.
- A pult. Amikor beszakadt és a szekrények majdnem rám estek.
- Igen. Emlékszem - morogta mérgesen.
- Tom másnap mondta, hogy a jelek szerint ez nem véletlen baleset volt.
- És ezt Tom honnan veszi?
- Ezt én is megkérdeztem és elmagyarázta. Valami olyasmi, hogy a csavarok nem voltak elhajolva, ami arra utal, hogy valaki az összes csavart meglazította, hogy ne tartsa sokáig fent a szekrényt. És a pulttal is ez lehet. Talán valaki megbütykölte, hogy a súlyom alatt beszakadjon. Vagy az lehet, hogy pont rossz időben történő véletlen volt.
Zayn sokáig nem mondott semmit és a pizzát is letette a kezéből. Csak nézett előre, és látszott rajta, hogy teste meg van feszülve. Talán az idegességtől? De miért ideges emiatt? Hiszen nem őt akarta bántani valaki, hanem engem.
- És semmi ötleted, hogy ki lehet az?
- Nem. Nincs - ráztam a fejem. Annyiszor leforgattam a szemem előtt minden embert, akivel egy kicsit is beszéltem vagy találkoztam. Minden egyes vele töltött jelenetet végiggondoltam és kerestem olyat, amivel megbánthattam valakit. Legyen az valamilyen tett vagy egy mondat, akár egy szó. De semmi. Semmi ötletem nincsen. Soha, senkinek nem okoztam fájdalmat. Sem szándékosan sem akaratlanul. Legalábbis nem tudok róla.
- Talán valamilyen rajongó - gondolkoztam tovább.
- Nem. Egy rajongó és semmilyen külsős nem léphet be a stúdióba. Egész éjszaka biztonsági őrök és kamerák veszik körbe az egész területet.
- Akkor... Azt akarod mondani, hogy valaki belsősről van szó? - Nyeltem nagyon. Ez eszembe sem jutott. A torkom elszorult, már csak arra a gondolatra, hogy olyan emberről van szó, akivel nap mint nap együtt dolgozom. De kinek árthattam ott bármivel is? Vajon ennyivel megelégedett az illető, vagy tovább fojtatja? És ha igen, akkor meddig fog elmenni? Ha a stúdióban nem vagyok biztonságban, akkor otthon meg végképp nem.
- Hé nyugi - jött a hang mellőlem. Oda kaptam a fejem és szembe találtam magam a guggoló Zayn-nel, aki tenyerét a térdemre tette. Egészen eddig észre sem vettem, hogy felállt az asztaltól és azt sem, hogy az egész testem remeg, és levegőért kapkodok. Kérte, ujjai simogatták a térdem, de nem bírtam lenyugodni. Képtelen voltam rá. Egyre több rémkép villant át az agyamon, még nagyon félelmet és pánikot keltve bennem.Talán most fogtam fel igazán, ennek az egésznek a súlyát.
- Hé Sel. Figyelj rám! - Fogta közre arcom Zayn nagy tenyereivel. Szemébe néztem és próbáltam arra koncentrálni, nem pedig a szüntelenül előjövő képekre a fejemben. Aprót bólintottam, hogy jelezzem: figyelek.
- Nyugodj le rendben? Kitalálunk valamit. Nem eshet semmi bajon, oké? Én nem fogom engedni - nézett szemembe. Bólintottam egyet, majd engedtem, hogy felálljon engem is magával húzva. Rögtön a karjaiba bújtam menedékért könyörögve. Ő szorosan ölelt magához és simogatta a hátam, egészen addig, amíg meg nem nyugodtam.
- Köszönöm - súgtam fülébe, majd egy puszit leheltem kissé borostás arcára. Nem mondott semmit, csak eltávolodott tőlem és kézen fogott, majd itt hagyva az ételt elindultunk, hogy elhagyjuk a plázát.
A pláza bejárata előtt rengeteg fotós volt és megállíthatatlanul kattogtatták a fényképezőgépüket és kérdéseket kiabáltak. Semmi erőm és kedvem sem volt velük beszélgetni és válaszolni a hülye kérdéseikre. Zayn átkarolta a vállam és próbált takarni a fotósok elől. Én úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne az egyetlen, aki kimenthet ebből a kétségbeesésből és félelemből, amibe belecsöppentem.
Zayn utat tört az emberek között és gyorsan egy taxihoz futott. Kinyitotta a hátsó ajtót, majd utánam ő is beszállt a járműbe és elindultunk az ő lakása felé. Nem ellenkeztem vele, csak oldalához bújtam és mélyeket lélegeztem. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, amik nagy erővel próbáltak kicsordulni szememből. Zayn nem nyugtatott szavakkal. Szótlanul vigasztalt.
A házához érve szálltunk ki a kocsiból. Zayn továbbra is a kezemet fogva fizette ki a fuvarunkat és vezetett a házig, ahol kulcsával gyorsan a lépcsőházba voltunk. Itt már senki nem láthatott minket, főleg nem fotósok, mégsem engedte el a kezemet. 
A bejárat zárjával babrált, amikor utolért a valóság. Megszólalt a telefonom, amit kapkodva vettem ki a zsebemből. A nevet meglátva jöttem rá, hogy mit csinálom. Istenem! Mi ütött belém?
- Tessék? - Fordult hátra Zayn. Ezek szerint hangosan gondolkoztam.
- Zayn. Én. Nekem. Most el kell mennem - nyökögtem, mint egy hülye. A telefonom továbbra is zenélt arra várva, hogy végighúzzam az ujjam a zöld ikonon. Nem tettem.
- Nem értelek - nézett furán Zayn, a zár helyett már teljesen rám összpontosítva.
- Ez nem megy. Köszönöm, hogy mellettem voltál és megvigasztaltál. De én most megyek - mondtam, de nem mozdultam. A telefonom elcsöndesedett a szorongatástól elfehéredett kezembe. Vártam. Én magam sem tudom mire, de vártam. Képtelen voltam elrohanni, pedig az agyam hangosan üvöltözött velem és a lábaimmal, hogy mozduljanak meg, de nem tették, ahogy én sem.
- Persze. Nem is tudom mit gondoltam. Hiszen itt már nem kell megjátszani magunkat. Itt már nincsenek újságírók.
 Oké ez... most nem is tudom. Mintha oldalba rúgtak volna.
- Igen. Itt már nem - súgtam, majd elfordultam és elindultam. Minél messzebb, annál jobb. De mégsem tudom, miért állok itt, Zayn háza előtt, a könnyeimet törölgetve, miközben várok arra a hülye taxira. Fájtak a szavai, méghozzá kegyetlenül.

27.fejezet

 Sziasztook! ♥ Ahogy tegnap megígértem, ma itt is a következő rész, ami rövid de ezt ennyinek is szántam. :) Köszönöm a kommenteket az előző részhez! :) Imádlak Titeket! ♥♥ 

Nagy ölelés, Kata

 "Hiperszuper randi?"

Ahogy a mondás tartja: Nem minden úgy végződik és alakul, ahogy te azt eltervezted. És ez mennyire igaz. Elterveztem és megálmodtam a jövőmet. Hogy színésznő válik belőlem, akit bőszen keresnek a különböző filmesek. Hogy vörös szőnyegen fogok bevonulni és izgulni, hogy a filmem megkapja-e az Oscar díjat vagy nem. Annyira tökéletesre terveztem mindent és már tényleg kezdtem elhinni, hogy ez mind valósággá válhat, amikor megkaptam a főszerepet ebben a filmben. Csakhogy az élet pofon vágott és az Universum önelégülten mosolygott rám, amikor hagyta, hogy álmaim küszöbét átlépje Zayn Malik azzal a megszokott laza és rosszfiús stílusával. Onnantól kezdve minden felfordult. A bennem eltitkolt és elrejtett érzések felkavarodtak. Gondosan bekötözött és összeforrt sebeim újra nyílni látszanak. És mindez azért, mert az Universum úgy döntött, hogy eddig nem kaptam elég szart az életben. És nehogy felhőtlenül boldog legyek. Az meg csak hab az igen rossz és savanyú ízű tortán, hogy nem csak a stúdión belül kell eljátszanunk a boldog szerelmes párt. A világ előtt kell megjátszanom azt, hogy fülig szerelmes vagyok abba a srácba, aki annyi fájdalmat és szenvedést okozott a múltban. És még csak nem is tud róla, mert nem emlékszik.
Na de visszatérve a bölcs megállapításomra. Úgy terveztem, hogy várok Dylan-re körülbelül 5 percet, amíg ő is végez és egymás mellett sétálva - szigorú 1 méter távolságban - elindulunk haza, ahol a sajgó bokámat felpolcolva, kicsit oldala mellé bújva néznénk valamilyen filmet. Csakhogy az Universum, aki most Frank testébe bújt, meggátolta ezt az igen megnyugtató tervet. És most itt ülök feszengve ezen a kényelmes székben, Zayn oldalán és a főnökömmel szemben arra várva, hogy mi az a nagy és fontos dolog amiért behívatott ide minket.
- Szóval. Arról van szó, hogy az elmúlt pár napban nem mutatkoztatok a kamerák előtt. Ezért ideje lenne elmenni valahova kettesben. Nem gondoljátok? - Mosolygott ránk.
- Nem! - Vágtuk rá egyszerre Zayn-nel, melyet egy "gyűlölekésmenjafrancba" pillantás követett, melyet természetesen mi váltottunk.
- Pedig szerintem nagyon elszeretnétek menni valahova. Mondjuk egy moziba. Ott még beszélnetek sem kell, sőt még egymásra sem kell néznetek. Utána elmentek vacsorázni majd vége is lesz a randinak. Na látjátok! Nem lesz ez olyan vészes nem igaz? - Csapta össze a tenyereit Frank, amit egy nagy mosollyal kísért. Úgy tűnik nagyon boldoggá tette a randi terve. Minket már kevésbé, de ez nem tartozott ide.
- És mikor legyen ez a hiperszuper randi?  - Hangom szarkasztikusan csengett és egyáltalán nem volt lelkes, ahogy én sem. Zayn cöccögött egyet mellettem és oldalra nézve láttam, hogy száját szólásra nyitotta, majd be is csukta. Jófiú!
- Ma este! - Mondta nemes egyszerűséggel Frank. Kikerekedett a szemem.
- De ma nekem terveim voltak! - Próbáltam menteni a helyzetet, de tisztában voltam vele, hogy ezt a csatát elvesztettem, mielőtt belekezdtünk volna.
- Mint ahogy nekem is! - Ült fel egyenesbe hevesen Zayn.
- Srácok. Ezt már több soron átbeszéltük. Most nincs se kedvem se erőm veletek vitatkozni. Elmentek, végigcsináljátok vagy végigszenveditek. Nem tudom és nem is érdekel. Ez a munkátokkal jár.
- Ja. Csakhogy ezt elfelejtették megemlíteni a szerződésben - morogta Zayn. Összerezzenve húztam be fülem farkam, amikor Frank felpattanva a kényelmesnek kinéző bőrszékéről az asztalra csapott.
- Na ide figyelj Zayn! Te velem nem fogsz kötekedni megértetted? Vállaltad ezt a filmet és tisztában vagy azzal, hogy a filmiparban sokszor van ilyen a reklám miatt. Ha valami nem tetszik, akkor fogd magad, állj fel a székből és lépj ki azon az ajtón! De most mondom Zayn Malik! Ha megteszed, akkor több filmed már nem lesz és erről én gondoskodom!
Konkrétan megijedtem Frank-től. Még soha nem láttam ilyennek. Volt már dühös ránk, kiabált is velünk. Még hányszor... De ilyennek még nem láttam. És nem is akarom ezek után sem. Nagy meglepetésemre Zayn felállt a székből. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mit fog lépni.
- Tudod, hogy úgy sem teszem meg - nézett Frank szemébe, melyet Frank mélyen viszonzott is. Majd pár pillanat elteltével bólintott egyet. Mintha így beszéltek volna meg valamit. De vajon mit? Mi az ok, amiért Zayn nem lép ki? A szerződés? Vagy más okból kifolyólag marad? Fenébe azzal, hogy nem értek fiú szemkontaktus nyelven...
- Jól van. És most menjetek! És kérlek. Próbáljatok igazi párként viselkedni! - Tette imádkozó pózba kezeit Frank, ami megmosolyogtatott.
- Nehéz lesz - mondta Zayn. Szúrósan néztem rá, de nem nagyon érdekelte.
- De menni fog - mosolyogtam hamisan Frank-re, majd Zayn előtt kiléptem az ajtón.
- Hol laksz? - Kérdezte nem túl kedves hangon.
- Miért mondanám el? Neked ahhoz semmi közöd! - Sziszegtem, hiszen már nem kell nyugodtságot varázsolnom a külsőmre, annak ellenére, hogy belül tombolok. Francba már Zayn-nel meg Frank hülye randijaival!!
- Isten nem mindenkinek adhatott észt - forgatta meg szemeit, én meg már azt fontolgattam, hogy hogy tudnék úgy elhelyezkedni, hogy a bokám se fájjon annyira és az összes erőmet beleadva pofán töröljem. - Ha nem tudom, hogy hol laksz, azt sem tudom hova menjek érted, te igen okos.
- Megoldom nélküled is.
- Hogy? Besétálsz? - Mosolygott gúnyosan.
- Ott leszek! Nem mindegy, hogy hogy? - Csattantam fel, amivel még nagyobb önelégült mosolyt csaltam ki belőle. Úh hogy én mennyire leszeretném azt törölni az öklömmel...
- Nekem 8. Leszarom - rántotta meg a vállát. Labilis idegállapotban forgattam meg a szemeimet, és éppen mondtam volna valamit, csakhogy a nevem megakadályozott ebben, amit a felénk lépkedő Dylan ejtett ki száján, félhangosan.
- Oh. Tehát egy randi lett volna a terv? - Húzta fel a szemöldökét Zayn. De gunyorossága eltűnt és helyét a komolyság vette át.
- Igen, ha ennek tudatával tudsz aludni az éjjel.
Nem nézett rám. Töretlenül a hátam mögé nézett, feltételezem Dylan-t. Két kezet éreztem meg a derekamon, ami enyhe mosolygásra késztetett.
- Micsoda idill - dünnyögte szem forgatva Zayn, majd el is lépett mellettünk, hogy távozzon.
- 8-kor a pláza bejáratánál - dobta még oda félvállról, majd végleg távozott.
- Tessék? - Fordított maga felé Dylan és kérdőn nézett rám, várva a magyarázatom. Kifújtam a levegőt. Magyarul dühösen fújtattam egyet.
- Frank ránk parancsolt, hogy menjünk el "randizni" - mutattam macskakörmöket -, mert már régebb óta nem mutatkoztunk a média előtt.
- Tehát akkor a mi randink fújva az állranditok miatt - arra számítottam, hogy mérges lesz, de inkább a szomorú felé hajazott. 
- Sajnálom Dylan. Én sem így terveztem. De most jöttünk ki Frank irodájából és ezt most közölte velünk. De majd holnap bepótoljuk. Megígérem - fogtam közre arcát két kezemmel. Halványan elmosolyodott és viszonozta tekintetem.
- De akkor holnap az enyém vagy!
- Csakis a tiéd - súgtam, majd vártam, hogy gyengéden megcsókoljon.