30. fejezet

 Sziasztok Manók! ♥
Hát ide is elérkeztem. :D Amióta megnyitottam a blogot azóta várok erre a részre és az ezt követőkre. :) Az ez utáni rész meg aztán még nagyobb buzgóságot vált ki belőlem, hogy megosszam veletek és a véleményetek is érdekel, hiszen abban egy kicsit olvashatunk Zayn gondolataiban is! :) 
Jövőhéten kezdődik a suli. Az órarendemtől függ, hogy milyen sűrűn lesznek részek. :) Kezdek ráébredni, hogy egy kicsit túlvállaltam magam erre a tanévre, de hát ez van. :D Célokért küzdeni kell, elég keményen. :D Na jó. Nem is pofázok fölöslegesen. ;) Jó olvasást és vigyázzatok magatokra! ♥

Nagy pusszantás, Kata

"Szereted őt?"

A következő percek elég kínosan teltek. Annyira szégyeltem magam, hogy ha a föld alatt 20 méterrel lennék, az sem lenne túl mély. Amennyire csak tudtam, kerültem Zayn tekintetét. Még csak az kéne, hogy megismétlődjön a 'majdnem' dolog. Persze nem volt ennyiben hagyva. Hiszen a munka az munka és be kell fejezni. Így a kamera indult és később újra a pulton ültem, Zayn előtt. Nagyon erősen koncentráltam arra, hogy az eszemnél maradjak. Ezért inkább kerültem az egyenes szemkontaktust és az ajkai látványát is. Hál'isten ezt az igen kellemetlen jelenetet hamar letudtuk. Sikerült megmaradnom a szerepnél. Nagy hurrá nekem. Csakhogy itt sem volt vége. Mert nem úszhattam meg egy szó nélkül a dolgot. Hát persze. Miért is lett volna ekkora szerencsém?
Az öltözőből már teljes Selena szerelésben léptem ki. Az öltöző előtt várt rám valaki. És sajnos nem Dylan volt az.
- Eltévedtél? Mert ez az én öltözőm, ha jók az információim - próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, miért van itt. Talán sikerült elterelnem a témát, hogy rá se térjünk arra, amiért igazából itt van. Hát természetesen ez sem vált be.
Lesajnálóan nézett rám.
- Mi volt az a korábbi?
Kifújtam az eddig észrevétlenül bent tartott levegőmet.
- Mi lett volna? Forgattunk egy jelenetet - rántottam meg a vállam.
Közelebb lépett hozzám, és kissé előre is hajolt. Nem. A közelsége semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem!
- Mind a ketten tudjuk, hogy ez több volt annál.
- Hát szerintem meg nem. Csak te hiszed ezt. Ez volt a forgatókönyv, amit sikeresen meg is csináltunk. Ennyi - bizonygattam határozottan. Majdnem én is elhittem magamnak, hogy tényleg ez történt. De igaza van. Tényleg mind a ketten tudjuk, hogy nem csak ennyi volt a dolog.
- Oh. Nem tudtam, hogy Frank változtatott a forgatókönyvön. Én nem kaptam meg az újat.
- Akkor majd szólok neki, hogy adja oda neked is - és ezzel lezártnak akartam tekinteni a beszélgetést. Elléptem mellette, hogy elinduljak a hőn áhított kijárat felé. Csakhogy a már mögém kerülő személy nem hagyta annyiban, és megfogta a kezemet, ami rögtön megfagyasztotta a mozgásomat. Lassan fordultam vissza felé.
- Miért? Miért engedted volna, hogy megcsókoljalak? - Kérdezte jó mélyen a szemembe nézve. A döbbenettől a szavam elakad a feláramló levegőmmel együtt.
- E-ez azt jelenti, hogy meg akartál csókolni? - Amiért dühös lettem magamra az az, hogy a gyenge, kissé remegő hangom és a halk zihálásom elárult. Elárulta, hogy milyen érzést váltott ki belőlem ezzel. Töretlenül a szemembe nézett. Aztán megszólalt a végszó, amire összerezzentem. És nem csak ijedtemben, hanem azért mert most egyáltalán nem akartam hallani ezt a hangot. Lassan és csalódottságot érezve fordultam el Zayn-től, hogy az érkező személy felé fordulhassak.
- M-megyek - hebegtem. Nem vagyok normális. Miért haragszom Dylan-re, hogy betoppant? És miért akarok visszafordulni Zayn-hez, Dylan jelenlétével mit sem törődve? Most temessen el valaki valahova, de jó mélyre! Ásson el!
Oldalra fordítva a fejem, Zayn felé sandítottam. Jobb ha nem fordulok vissza teljes testtel.
- Holnap találkozunk - mondtam halkan. Csak remélni mertem, hogy senki nem hallja ki a csalódottságomat a hangomban. Elindultam, mosolyt erőltetve arcomra, hogy Dylan mellé álljak, ahova tartozom. Csakhogy Zayn újra megfogta a karom. Lesokkolódtam.
- Mit művelsz? - Szűrtem fogam között visszafordulva. Istenem, megint itt vagyunk. Megint a gyönyörű csokoládébarna szemekbe nézek.
- Nem mehetsz el vele! Most nem! - Súgta halkan, de mégis parancsolóan.
- Miért? Miért ne tehetném?
- Mert... - Látszólag nagyon kereste a szavakat. - Meg kell beszélnünk a történteket!
Egy kis hang a fejemben az ordítozta, hogy menjek oda Dylan-hez és mondjam le a ma estét. Egy másik kis hangocska pedig azt, hogy pofozzam fel az előttem álló személyt, és szaladjak Dylan ölelő karjaiba. Nem tudom, hogy ezek a hangok hova tartoznak, de az őrületbe kergetnek. Talán az egyik a szívem a másik meg az eszem. De melyik mondja melyiket? És melyikre kéne hallgatnom?
- Nem. Nem kell. Mert most Dylan-nel megyek. Mert ő a barátom - ejtettem ki a helyes szavakat. De mégis keserű ízt éreztem a számban.
- Szereted őt?
Na erre aztán végképp nem számítottam. Úgy gondolom, hogy ma túl sok meglepetés ért. Ha ez így folytatódik egy diliházban fogok kikötni.
- Viszlát Zayn - mondtam, majd véglegesen elfordultam tőle. Most nem fogta meg a kezem. Nem tartott vissza, én pedig nem néztem hátra, csak egyenesen siettem Dylan felé, aki mosollyal az arcán várta megérkezésem. Engedtem, hogy egy rövid csókkal üdvözöljön. Egy pillanatra összefűzte ujjainkat, de el is engedte, mert átléptük a bejárat/kijárat ajtaját és minket ugye nem láthatnak együtt. Beültem a kocsijába és vártam, hogy elinduljunk.
Görccsel a hasamban ültem Dylan kanapéján arra várva, hogy hozza a megígért teát. Idegesen tördeltem a kezem, ma már másodjára. Csak most nem Zayn miatt. Francba! Miért jutott eszembe pont ő?? Pont most? Mielőtt mély veszekedésbe kezdtem volna magammal, Dylan megérkezett kezében két csésze teával. Leült mellém, miközben a kezembe adta a nekem szánt bögrét.
- Milyen volt a forgatás? - Kérdezte kíváncsian. Csak ezt ne tette volna...
- Nem volt vészes. Szerencsére, most nem szakadt be alattam a pult - mosolyodtam el.
- Még szerencse. Képzeld. Ma mi is újra elkezdtünk forgatni. Kicsit megcsúsztunk, ezért féltem is, hogy nem érek a stúdióba idejében - rázta a fejét.
- De ideértél - tettem kezem az övére. Nagy mosolyt villantott rám. Letette az előttünk lévő kis asztalra a még teli poharát, majd az én kezemből is kivette az enyémet és a sajátja mellé tette. Tiltakozni akartam, hiszen még bele sem kóstoltam az édes italba, de esélyem sem volt rá.
- Egész nap erre vártam - súgta két csók között. Mindent kivertem a fejemből és csak elmosolyodtam, majd újra megcsókoltam. Kezeit csípőmre tette. Közelebb húzott magához, amit én szó nélkül engedtem. Kezeimet nyaka köré fontam, ezzel még közelebb vonva magamhoz. Egy pillanatra sem szakítottuk meg a csókot. Akkor sem, amikor felemelt és az ölébe ültetett. Lábam két oldala mellett pihent. Majd kis idő után megint változtatott helyzetünkön. Óvatosan fektetett le a kanapéra, miközben ő fölém támaszkodott egyik kezével. Eddig arcomat simogató kezét, lassan csúsztatta le orcámról, egészen az ingem legfelső gombjáig. Ujjai gyakorlott mozdulattal bújtatták ki a helyéről a gombot, ezzel felfedve kulcscsontomat. És ez így ment, egészen a harmadik gombig. Merthogy itt már nem tudtam folytatni. Képtelen voltam rá. Megállítottam a kezét az enyémmel. A csókunkat megszakította, hogy döbbenten és összezavarodva nézzen rám.
- Ne-nekem ez nem megy. Most még nem állok erre készen - súgtam. Nagyon sok erőbe telt, hogy ne sírjam el magam ott helyben. Kicsúsztam alóla. Gyorsan, kissé remegő kezekkel gomboltam be az ingem, majd a telefonomat és a kulcsomat felkaptam az asztalról és a nadrágom zsebébe rejtettem őket.
- Sajnálom. Tényleg - néztem még rá, majd elfordítottam a fejem és kisiettem a nappaliból. A bejárati ajtó szerencsére nem volt bezárva, így könnyedén jutottam ki a nyomasztó lakásból. Magam mögött hagyva az összezavarodott és csalódott Dylan-t. Nem tudom mi ütött belém. Talán az, hogy Zayn arca villant fel lelki szemeim előtt. Eszembe jutottak a délelőtt történtek, és nem bírtam megtenni. Nem. Dylan-nel nem.
Könnyekben úszva intettem le egy taxit és mondtam el annak a háznak címét, amit nemrég vásároltam meg magamnak. Egyszerű, kicsi és otthonos. Hiányoznak Nessáék, de sokszor eszek ott náluk -szinte mindig - és van olyan, hogy ők is átjönnek hozzám. Nem sok időt töltök abban a házban, de most egyedül akartam lenni. A taxis nem kérdezett semmit, noha látta a visszapillantóban a csordogáló könnyeimet.
Egész úton törölgettem az arcom, de nem lett száraz. Megköszönve és a fuvart kifizetve szálltam ki az autóból. Berohantam a bejáraton. Meg sem álltam a szobámig. Az ágyamra vetettem magam és csak sírtam. Sírtam, de magam sem tudom min. Talán most örökre elveszítettem Dylan-t. Talán az ijedségem miatt, amit a helyzet hozott ki belőlem. A fel-feltörő múlt képei miatt. És Zayn miatt, amiért ilyeneket hoz ki belőlem. Utálnom kéne, de mégsem tudom. Eszembe jutott egy dolog. Talán egy kicsit segíteni fog lenyugodni. Senki másra nem vágytam, csak egy emberre volt most szükségem. Kapkodva nyúltam a telefonomért, és a gyorshívón a 2-es szám megnyomása után emeltem fülemhez a készüléket. Imádkoztam, hogy felvegye. 4 csörgés után, meg is tette. Boldogan szólt bele. De amikor meghallotta szipogásom, hangja komorrá változott és aggódva kérdezgetett. Nem tudtam válaszolni, csak sírtam.
- Selena. Mi történt? Beszélj, vagy most rögtön repülőre ülök! - Mondta idegesen. Hát ezzel nem fenyegetett meg, mert ennek örülnék a legjobban. De nem lehetek önző. Iskola van. Nem hagyhat ott csapot-papot azért, hogy idejöjjön.
- Lola... Én... - Kezdtem. Majd mindent elmondtam. A mozis randinkat Zayn-nel. A kórházban történteket. A mai forgatás jelenetét. Majd azt is, ami az öltöző előtt állva történt. És utána az elrohanásom Dylan-től.
- Szivi, szivi. Várj egy pillanatot légyszi! - Akasztotta meg a hadarásomat Lola.
- Mit érzel?
- Ki iránt? - Kérdeztem, noha tudtam, hogy kire gondol.
- Zayn iránt.
- É-én nem tudom - szólaltam meg sok gondolkodás után. - Utálnom kéne őt... Teljes szívemből gyűlölnöm...
- De nem tudod ezt érezni. Mert ennek az ellentetjét érzed - fejezte be a mondatomat Lola.
- Nem. Én nem szeretem őt! - Csattantam fel! - Nem szerethetem őt! - Súgtam erőtlenül.
- Szívem. Nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz. De gyengéd érzéseket táplálsz iránta. Ezen nincs mit tagadni.
- Mit tegyek? Mégis mit kéne tennem? - Kezdtem el megint sírni kétségbeesetten.
- Nem tudom csajszi. A legjobb barátnőd vagyok és fáj, de ebben nem tudok segíteni. Nincs tapasztalatom ezen a téren. Sajnálom.
- Így is sokat segítettél Lola. Meghallgattál. Nagyon szeretlek és hiányzol. Remélem tudod - mondtam könnyek között.
- Már hogy ne tudnám? Hiszen Lola vagyok! Nem ám csak valaki! - Kiáltott fel. Halkan nevettem fel viselkedésén. Kicsit megnyugtatott. A beszélgetésünk sokáig folytatódott, de többet nem jött szóba Zayn. Kérdezgettem, hogy mi van otthon és ő is Nessáék után érdeklődött. Nagyon jót beszéltünk, és végszóként közöltem vele, hogy ezt a beszélgetést én fogom kifizetni. Hiszen több mint fél óráig csacsogtunk és a távolság miatt elég drága. Nem csak nekem, de neki is. Természetesen rögtön lehurrogott, de úgyis ki fogom fizetni. Mosolyogva tettem le a telefont.
A fürdőben megmostam az arcom, hogy kicsit lehiggadjak és eltüntessem a könnyeim nyomát. Noha egyedül vagyok itthon és ma Nessa sem jön át, így nincs aki láthatna így, de nekem ez így mégis jobb. A kis garzonomhoz, kis konyha társul, ahova lassú léptekkel léptem be. A nappalinak és egyben előszobának titulált helyiségtől csak egy pult választotta el a konyhát. A falak bézs színben pompáztak mindenhol. A bútorok átlagosak és egyszerűek, de színben a festékhez illenek. Szerettem ezt a lakást, hiszen a saját pénzemen vettem, amiért megdolgoztam. És büszke voltam erre a lakásra. A szekrény előtt állva próbáltam magasabb lenni, hogy elérjem a bögrémet, amit még otthonról hoztam. Mickey egér van rajta, ahogy a kedvenc pizsimen is. Amikor sikerült letornáznom a magasan feltett szekrényről a bögrét a pultra tettem. Akkor szemem megakadt egy oda nem illő papíron. A kezeimbe vettem. 3 szó állt rajta, jó nagy nyomtatott lóbetűkkel.
"VIGYÁZZ! KÉSZ! TŰŰZ!" Nem értettem, ahogy azt sem, hogy hogy került ez ide. A telefonomért nyúltam, hogy tárcsázzam a számot. De már késő volt. A fejemet tompa, de annál erősebb csapás érte, ami következtében a világ elsötétült körülöttem. Még érzékeltem, hogy a földre esek.
- Megérdemled te szajha! Ő az enyém! Senki másé! - A felém intézett kegyetlen szavak összemosódva jutottak el fülemig. Talán csak képzeltem az egészet. Küzdöttem, hogy kinyissam a szemem, de a fejem egyre jobban fájt, és küzdelmem ellenére elvesztettem a tudatom.