28.fejezet

 Sziasztok Manókák! ♥ 
Újra és igen csak hosszú résszel érkezem. :D Hogy őszinte legyek, először két fejezetként írtam meg, de végül eggyé tettem őket. Talán amiatt, hogy valami történjen is ebben a részben. :D Köszönöm a két kommentárt, sokat jelent! ♥♥ Remélem jól vagytok! :) Jó olvasást! 

Nagy ölelés, Kata

"Én magam sem tudom" 

Az idő vészesen fogyott, és amennyire próbáltam lassítani az óra járásán, annyival gyorsabban zakatolt körbe-körbe, egészen addig meg nem állva, amíg nem ért a kismutató a 8-hoz és a nagy pedig a 12-es számhoz. De bezzeg innentől kezdve meg csigalassúsággal folytatta tovább útját, mintha az eddigi rohanásban kifáradt volna és most csak pihengetve henyélne.
A gyomromban lévő ideggombóccal szálltam ki Nessa autójának az anyósüléséről egy búcsú puszi után. A hatalmas épület forgóajtós bejáratára néztem és szemem rögtön megakadt egy fiún, aki fekete csőgatyát, fehér, egyszerű pólót és egy fekete bőrkabátot viselt. Gyönyörű barna szemeit napszemüveg takarta a világ elől, merthogy ilyenkor este 8-kor már kevésbé süt a Nap. Az enyémhez képest nagy tenyereit elrejtette nadrágra zsebének mélyében. Nagy levegőt vettem és elindultam abban a reményben, hogy útközben elmúlik a kis gombóc a hasamban, de az makacsul csak ott akart maradni.
Mikor Zayn észrevett, közeledni kezdett felém. Amikor már karnyújtásnyi távolságban voltunk egymástól, megfogta a derekam, hogy közelebb húzzon magához, akaratom ellenére. Arca vészesen közeledett az enyémhez, és ezzel együtt a szívem ritmusa is az eget csapdosta.
- Meg ne merd próbálni! - Szűrtem ajkaim közötti kis résen, amit távolról nem láthatnak. Féloldalasan elmosolyodott - elég hamisan, de csak számomra tűnik annak - majd az arcomra - nem messze ajkaimtól - nyomott egy puszit, amin próbáltam nem elfintorodni. Kezeimet mozgásra parancsoltam és a nyaka köré fűztem őket.
- Igazán levehetnéd ezt a rohadt napszemüveget - mosolyogtam, mint aki annyira nagyon boldog.
- Miért? Zavar? - Nézett, gondolom a szemembe, csakhogy attól a vacaktól nem láttam.
- Nem bazdmeg. Csak azért mondtam, mert jól esik. Szerinted? - hangom dühös, míg arcom töretlenül boldog maszkot viselt.
- Akkor rajta marad.
Megforgattam a szemem, majd észbe kaptam és kissé erőltetett apró kacajjal és egy finomnak LÁTSZÓ ütéssel palástoltam az előbbi fintoromat. Erre ő újra elkapta a derekam és 'nevetve" közelebb vont magához, majd újra kaptam egy puszit az arcomra. Aha! Tehát a büntetésem.
- Nem kell folyton puszilgatnod.
- Azért csináltam, hogy valamit reagáljak az előbbi kis játékodra. Ami elég szörnyű és igazán átlátszó volt - oltott le rögtön. Mosolyogva forgattam meg a szemeim. Pedig legszívesebben megütöttem, vagy megrúgtam volna. De sajnos ezt nyilvánosan nem tehetem meg. Azt hiszem, akkor lebuknánk... Elengedte a derekamat, majd a kezemért nyúlt, hogy összefonja ujjainkat. Próbáltam nem törődni az emberekkel, akik minket néztek meg a kattogó telefonokkal. Hát akkor elkezdődött.
- Most legalább próbálj egy kicsit hihetően játszani. Tudom, hogy nehéz lesz, de azért próbáld meg - súgta fülembe.
- Tudod. Tényleg nehéz, ha ilyen büdös paraszttal kell enyelegnem.
- Ha-ha. Neten beszólásokat olvasol? Hát én más oldalt keresnék a helyedbe, mert ez elég gáz.
A düh fortyogott bennem, de minden erőmet beleadva palástoltam.
- Te miért nem fogadod meg a saját tanácsod? Rád férne - mosolyogtam.
- Idegesítő vagy.
- Ez rólad is elmondható Zaynie.
- Ne Zayniezz!
- Nem tetszik? 
- Nem szeretem és kész! Már nem vagyok kisfiú, hogy így hívj - Förmedt rám, ami eléggé meglepett, hiszen kiesett a szerepéből. Pillanatokkal később kapcsolt, és felém hajolva megint kaptam egy puszit.
A moziba érve Zayn megvette a jegyünket - természetesen az ott dolgozó lány bepróbálkozott, de Zaynt nem nagyon érdekelte - valami romantikus filmre. Remek. Már csak a csordultig nyálas filmek hiányoztak az életemből...
- Én nem kérek popcort, köszönöm - szóltam, mielőtt nekem is vett volna egyet. Furán nézett rám.
- És valami mást?
- Öhm -néztem végig a választékon. - Uh. Azt a gumicukorot! - Mutattam rá olyan buzgósággal, mintha egy kislány lennék, majd türtőztettem magam. - Azt a gumicukrot szeretném - váltottam a koromhoz illő stílusra. Zayn elmosolyodott - ami meglepett -, majd megvette a Colákat, magának egy popcort, nekem pedig a kincset érő gumicukrot. Oh hogy én milyen jóízűn fogom befalni ezeket a focilabda szerűségeket. Legalábbis gondolom olyasmi, mert egy focizó kisfiú van a zacskón. Leült az egyik puha és igen kényelmesnek kinéző fotelba. Csakhogy mellette nem volt üres hely. Ezt most komolyan gondolta?! Letette a kezéből a cuccokat, majd megfogta a kezem és egy egyszerű mozdulattal ültetett az ölébe. Nekem pedig a levegőm is elállt döbbenetemben.
- Mi a francot csinálsz? - Suttogtam.
- Ültesselek a földre? Bár mondjuk felőlem oda is ülhetsz. Úgyis odavaló vagy! - Nem kommentáltam ezt a megjegyzését, inkább keresztbe ülve helyezkedtem el rajta. A lábaimat pedig lelógattam a karfán. Egy kicsit megugrottam az ölében, mire felnyögött.
- Upsz. Direkt volt - mosolyogtam.
- Legszívesebben lelöknélek innen.
- Legszívesebben tökön rúgnálak és elmennék, de sajnos egyikünk sem teheti meg, amit szeretne.
Erre nem válaszolt csak elkomorodott arccal nézte a bokámon a rögzítőt, melyet még ő vett nekem. 
- Fáj? - Nézett szemembe. Nyeltem egyet.
- Nem.
- Akkor most lehetőleg ne hazudj a szemembe.
Kifújtam a levegőt.
- Egy kicsit.
- Értem.
- Miért érdekel? - Kérdeztem félénken.
- Nem érdekel - rántotta meg a vállát. Halvány mosoly kúszott a számra.
- Most lehetőleg te ne hazudj a szemembe.
Meglepetten nézett rám.
- Én magam sem tudom - súgta alig hallhatóan.
- Miért? - Nagy levegőt vettem mielőtt folytattam volna. - Miért nem szereted, ha Zaynie-nek hívnak? Miért dühödtél fel annyira, amikor így neveztelek?
Tekintetét, ahogy fejét is elkapta a másik irányba, hogy még csak az arcát se lássam. Éreztem, hogy fáj neki. Hogy tombol benne valami olyan érzelem, amit nem gondoltam volna, hogy tud érezni. Óvatosan tenyeremmel körbefogtam arcát és magam felé fordítottam. Éreztem, hogy teste megfeszült.
- Zayn - súgtam a nevét, miközben ujjammal simogattam arcát, hogy lenyugodjon. Érzékeltem, hogy teste enged a feszült görcsből és lassan elernyed. - Nekem elmondhatod.
- Bemehetünk a filmre - mondta, majd kiemelt az öléből és a földre tett. Nem szóltam, csak engedtem, hogy megfogja a kezem és fellépjünk a mozgólépcsőre, ami a mozitermek felé visz. 
A film alatt Zayn egyszer sem nézett rám. Én rá annál többször. A film egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Jobban foglalkoztattak a gondolataim, amik megállíthatatlan vihart kevertek a fejemben. Miért nem válaszolt? Miért lett megint hirtelen rendes? Miért érdekel engem? Vajon tényleg érdekelte a hogylétem? Hogy értette azt, hogy ő maga sem tudja a választ?
Ezen és ehhez hasonló kérdéseimben elmerülve csücsültem végig a filmet. Mondjuk azért a gumicukor nagyon finom volt.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen volt a film, nem tudnék rá semmit válaszolni. Egy-két jeleneten kívül nem láttam belőle semmit. Még a film címére sem emlékszem.
De ha azt a kérdést tennék fel, hogy miért nem figyeltem, akkor a válaszom viszont egyszerű lenne: Mert a gondolataim kis világában voltam elveszve, egészen addig, amíg Zayn fel nem állt a kényelmes székből.
A kifelé vezető úton Zayn továbbra sem szólt hozzám, csak összefűzte ujjainkat. Így én is csöndben baktattam mellette és azon gondolkoztam mit kéne mondanom, mert konkrétan meg akar fojtani ez a csend és távolság, ami köztünk van, noha mellettem áll és ujjaink össze vannak fűzve.
Nem vittük túlzásba a vacsorázást. Fényűző étterem helyett a plázában lévő pizzásnál vettünk egy pizzát, amelyiknek az egyik fele Hawaii, míg a másik sonkás-gombás feltétet kapott.  Leültünk egy asztalhoz egymással szemben, majd hozzáfogtunk a finomság elfogyasztásához.
- Zayn. Lehet, hogy valaki valami miatt ártani akar nekem - böktem ki azt, ami már azóta nyomaszt, mióta Tom mondta. Csak eddig nem beszéltem senkivel erről. Hiszen kivel tudtam volna? Nessa biztos szét aggódná magát, ahogy anyu és Lola is tenné. Victortól nem kérhetek olyat, hogy tartsa titokban Nessa előtt ezt a dolgot. Frank a főnököm, Tom pedig... Ő Tom.
- Tessék? - Állt meg a keze, a benne tartott pizzaszelettel együtt.
- A pult. Amikor beszakadt és a szekrények majdnem rám estek.
- Igen. Emlékszem - morogta mérgesen.
- Tom másnap mondta, hogy a jelek szerint ez nem véletlen baleset volt.
- És ezt Tom honnan veszi?
- Ezt én is megkérdeztem és elmagyarázta. Valami olyasmi, hogy a csavarok nem voltak elhajolva, ami arra utal, hogy valaki az összes csavart meglazította, hogy ne tartsa sokáig fent a szekrényt. És a pulttal is ez lehet. Talán valaki megbütykölte, hogy a súlyom alatt beszakadjon. Vagy az lehet, hogy pont rossz időben történő véletlen volt.
Zayn sokáig nem mondott semmit és a pizzát is letette a kezéből. Csak nézett előre, és látszott rajta, hogy teste meg van feszülve. Talán az idegességtől? De miért ideges emiatt? Hiszen nem őt akarta bántani valaki, hanem engem.
- És semmi ötleted, hogy ki lehet az?
- Nem. Nincs - ráztam a fejem. Annyiszor leforgattam a szemem előtt minden embert, akivel egy kicsit is beszéltem vagy találkoztam. Minden egyes vele töltött jelenetet végiggondoltam és kerestem olyat, amivel megbánthattam valakit. Legyen az valamilyen tett vagy egy mondat, akár egy szó. De semmi. Semmi ötletem nincsen. Soha, senkinek nem okoztam fájdalmat. Sem szándékosan sem akaratlanul. Legalábbis nem tudok róla.
- Talán valamilyen rajongó - gondolkoztam tovább.
- Nem. Egy rajongó és semmilyen külsős nem léphet be a stúdióba. Egész éjszaka biztonsági őrök és kamerák veszik körbe az egész területet.
- Akkor... Azt akarod mondani, hogy valaki belsősről van szó? - Nyeltem nagyon. Ez eszembe sem jutott. A torkom elszorult, már csak arra a gondolatra, hogy olyan emberről van szó, akivel nap mint nap együtt dolgozom. De kinek árthattam ott bármivel is? Vajon ennyivel megelégedett az illető, vagy tovább fojtatja? És ha igen, akkor meddig fog elmenni? Ha a stúdióban nem vagyok biztonságban, akkor otthon meg végképp nem.
- Hé nyugi - jött a hang mellőlem. Oda kaptam a fejem és szembe találtam magam a guggoló Zayn-nel, aki tenyerét a térdemre tette. Egészen eddig észre sem vettem, hogy felállt az asztaltól és azt sem, hogy az egész testem remeg, és levegőért kapkodok. Kérte, ujjai simogatták a térdem, de nem bírtam lenyugodni. Képtelen voltam rá. Egyre több rémkép villant át az agyamon, még nagyon félelmet és pánikot keltve bennem.Talán most fogtam fel igazán, ennek az egésznek a súlyát.
- Hé Sel. Figyelj rám! - Fogta közre arcom Zayn nagy tenyereivel. Szemébe néztem és próbáltam arra koncentrálni, nem pedig a szüntelenül előjövő képekre a fejemben. Aprót bólintottam, hogy jelezzem: figyelek.
- Nyugodj le rendben? Kitalálunk valamit. Nem eshet semmi bajon, oké? Én nem fogom engedni - nézett szemembe. Bólintottam egyet, majd engedtem, hogy felálljon engem is magával húzva. Rögtön a karjaiba bújtam menedékért könyörögve. Ő szorosan ölelt magához és simogatta a hátam, egészen addig, amíg meg nem nyugodtam.
- Köszönöm - súgtam fülébe, majd egy puszit leheltem kissé borostás arcára. Nem mondott semmit, csak eltávolodott tőlem és kézen fogott, majd itt hagyva az ételt elindultunk, hogy elhagyjuk a plázát.
A pláza bejárata előtt rengeteg fotós volt és megállíthatatlanul kattogtatták a fényképezőgépüket és kérdéseket kiabáltak. Semmi erőm és kedvem sem volt velük beszélgetni és válaszolni a hülye kérdéseikre. Zayn átkarolta a vállam és próbált takarni a fotósok elől. Én úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne az egyetlen, aki kimenthet ebből a kétségbeesésből és félelemből, amibe belecsöppentem.
Zayn utat tört az emberek között és gyorsan egy taxihoz futott. Kinyitotta a hátsó ajtót, majd utánam ő is beszállt a járműbe és elindultunk az ő lakása felé. Nem ellenkeztem vele, csak oldalához bújtam és mélyeket lélegeztem. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, amik nagy erővel próbáltak kicsordulni szememből. Zayn nem nyugtatott szavakkal. Szótlanul vigasztalt.
A házához érve szálltunk ki a kocsiból. Zayn továbbra is a kezemet fogva fizette ki a fuvarunkat és vezetett a házig, ahol kulcsával gyorsan a lépcsőházba voltunk. Itt már senki nem láthatott minket, főleg nem fotósok, mégsem engedte el a kezemet. 
A bejárat zárjával babrált, amikor utolért a valóság. Megszólalt a telefonom, amit kapkodva vettem ki a zsebemből. A nevet meglátva jöttem rá, hogy mit csinálom. Istenem! Mi ütött belém?
- Tessék? - Fordult hátra Zayn. Ezek szerint hangosan gondolkoztam.
- Zayn. Én. Nekem. Most el kell mennem - nyökögtem, mint egy hülye. A telefonom továbbra is zenélt arra várva, hogy végighúzzam az ujjam a zöld ikonon. Nem tettem.
- Nem értelek - nézett furán Zayn, a zár helyett már teljesen rám összpontosítva.
- Ez nem megy. Köszönöm, hogy mellettem voltál és megvigasztaltál. De én most megyek - mondtam, de nem mozdultam. A telefonom elcsöndesedett a szorongatástól elfehéredett kezembe. Vártam. Én magam sem tudom mire, de vártam. Képtelen voltam elrohanni, pedig az agyam hangosan üvöltözött velem és a lábaimmal, hogy mozduljanak meg, de nem tették, ahogy én sem.
- Persze. Nem is tudom mit gondoltam. Hiszen itt már nem kell megjátszani magunkat. Itt már nincsenek újságírók.
 Oké ez... most nem is tudom. Mintha oldalba rúgtak volna.
- Igen. Itt már nem - súgtam, majd elfordultam és elindultam. Minél messzebb, annál jobb. De mégsem tudom, miért állok itt, Zayn háza előtt, a könnyeimet törölgetve, miközben várok arra a hülye taxira. Fájtak a szavai, méghozzá kegyetlenül.