31. fejezet

 Sziasztok Manók! ♥
Bőven érkeztek kommentek az előző részhez! Annyira jól. Imádlak Titeket ♥♥
Még régebben a facebook-csoportba megosztottam veletek egy kis szösszenetet. Hát most itt van a teljes rész, ami nem hosszú. Sőt. Nagyon rövid, talán a legrövidebb a történetben. De annál fontosabb. Legalábbis nekem. Mert a történet átmegy más szemszögbe, ami miatt ennyire buzgó vagyok, és kíváncsi a véleményetekre. Már alig vártam, hogy eljussunk ide, mert ezt a részt már nagyon régen megírtam. :) Na de. Jó olvasást! ♥♥

"Feladtam."

Ki tudja mennyi idő után tértem magamhoz. A levegő nehéz volt, amit belélegeztem és semmit nem láttam a füsttől és a körülöttem egyre terjedő lángoktól sem. Nagy nehezen lábra küzdöttem magam. Kétségbeesetten kerestem kiutat. Egy apró ösvényt, melyet még nem borítanak lángok. De nem volt. Körbezártak és nincs kiút. Bármennyire is próbáltam talpon maradni, nem tudtam. Visszaestem arra a helyre, ahonnan felálltam. Aztán megláttam az utolsó reményem a földön heverni. Minden erőmet beleadva kúsztam a telefonomért.

Fulladoztam. A füst egyre jobban nehezedett a mellkasomra és akadályozott meg abban, hogy levegőt tudjak venni. Remegő ujjaimmal nyitottam fel a telefonomat és indítottam el a hívást.

- Mit akarsz? – hallottam meg az ismerős hangot, aminek most örültem, már amennyire ez sikerült ilyen helyzetben.
- She-Segíts – nyögtem ki nehezen ezt az egy szót.

- Mi történt? Jól vagy? – Hangján hallottam az aggodalmat és az idegességet. Küzdöttem a füst és minden ellen, ami bármiben is korlátozott a beszédet illetően.

- A házam. Kigyulladt. Nem tudok ki menni – Többet nem tudtam mondani. Képtelen voltam arra, hogy beszéljek. Kezdtem elveszteni tudatomat és a reményemet is. De legalább az ő hangját hallhatom utoljára. Érzékeltem, hogy a telefonból kiabálva és kétségbeesetten mondják a nevem. De nem tudtam megnyugtatni. Helyette a maradandó erőmet is elveszítve hagytam, hogy kiessen a készülék a kezemből és valahol a földön landoljon. Mellettem.  Már nem fulladoztam köhögve a füsttől. Csak annyit éreztem, hogy az erőm elhagyja a testemet, én pedig rongybabaként hullok véglegesen a forró padlóra. Már nem érdekelt az sem, ha lángok vesznek körbe és a gomolygó szürke füst iszonyatos fájdalmat okozva csípi a szemem. Csak engedtem, hogy az elmém és a lelkem végleg elszálljon. Még egy pillanatra magam elé képzeltem az arcát. A gyönyörű és hibátlan vonásait, amiket beleégettem az elmémbe és a szívembe is, és amik most sem hagynak el. Az ő arcát látva utoljára csuktam le szemeimet és halvány mosollyal az arcomon tűrtem, hogy a sötétség magával ragadjon és jobb helyre vigyen.

Zayn szemszöge:

Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! Ilyen nem történhet meg! A kezeim egyre nagyobb remegésbe kezdtek, a mellkasom annyira összeszorult, hogy nehezen áramoltatta a levegőt a testemben. Kétségbeesetten szólítgattam Selt, de nem szólt vissza. A vonal megszakadt. A pánik kezdett úrrá lenni rajtam. Rögtön kirohantam a házból, miközben tárcsáztam a tűzoltókat. Idegesen mondtam el a történteket és konkrétan könyörögtem nekik, hogy minél előbb menjenek ki, hiszen a barátnőm beszorult egy égő házba. Próbáltam úrrá lenni a kezeim remegésén, hogy sikerüljön kinyitnom azt a kibaszott ajtót az autómon, hogy minél előbb a háznál lehessek. A motor hangosan bőgött fel alattam és már el is hagytam a házam előtti parkolót. Az idegeim cafatokban lógtak, és másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy elkések és elveszítem Őt. Ezért egyre gyorsabban és gyorsabban mentem, egyáltalán nem törődve a sebességkorlátozással. Csak pár perc telt el, amíg nagy fékkel álltam meg a ház előtt, de nekem évekig tűnt ez az idő. A messziről látott füst még az eddiginél is jobban megrémisztett. Kipattantam az autóból. Láttam, hogy a ház körül már több tűzoltós dolgozik, hogy az eget csapdosó lángok alábbhagyjanak. Mentősök is voltak a helyszínen, de a mentőautónál nem láttam Selt. Nem volt ott! Odarohantam az egyik férfihoz.

 - Hol van a barátnőm? – kérdeztem lihegve.

 - Még nem sikerült kimentenünk – nézett rám sajnálkozva a férfi, aki továbbra is oltotta a felhőket nyaldosó lángokat. A szívembe mintha egy kést döftek volna. Az nem lehet! Mi az, hogy nem sikerült? Mert mi történt? Menthetetlen? Nem. Ez képtelenség. Nem gondolkozva, nagy lendülettel indultam el a még mindig lángoló ház felé, hogy kimenthessem. De valaki lefogott. Ordítoztam és eszetlenül csapkodtam, hogy engedjen el. De az erős kéz kegyetlen vasmarokként nem engedte, hogy bemenjek hozzá és kimentsem. Ha meg nem sikerül, akkor ott haljak meg vele. Ketten, együtt. Hiszen a telefonba gyönyörű hangja félelemtől remegett. És köhögött is a füst miatt. Talán… Talán ő már… Nem! Ez csak egy rossz poén, amit ellenem eszelt ki, hogy megleckéztessen, amiért nap, mint nap úgy viselkedek vele. Mindjárt elém áll és rajtam röhögve fogja csapkodni a térdét. De ez nem történt meg.

Tehetetlenül vergődtem az engem visszatartó kezek alatt, miközben Ő bent küzd az életéért. Másodpercek, percek talán órák teltek el, de nem történt semmi. A ház továbbra is megállíthatatlanul égett, Sel pedig benne. Nem érdekeltek az utcában álló kíváncsi emberek. Hangosan zokogtam fel. A lábaim nem bírták a rájuk ólomsúlyként nehezedett terhet és összecsuklottak alattam, engem térdre kényszerítve. A kezek elengedtek és hagyták, hogy arcomat tenyerembe temessem. Feladtam. Mindent feladtam. A reményt is. Semmim nem maradt. Elvesztettem. Elvesztettem Őt.