12. fejezet

Sziasztok Drágáim! <3 Bocsánat a késői hozatalért, de csak most este tudtam írni... :) Ide is kiírom: A gépem megjavítása több tízezer forint, amit most nem tudunk bevállalni. Ezért a részek tesómtól függnek, hogy mikor nem kell neki a laptopja... Nem tudom meddig lesz ez így, de szerintem még egy jó darabig marad ez a felállás... :/ Tényleg nagyon nagyon sajnálom, nekem is nagyon rossz így, de nem tudok mit csinálni. Ezért a részek majd jönnek valamikor... Tudom ez elég rosszul hangzik, de tényleg próbálok minden lehetőséget megragadni az írásra, hogy minél előbb tudjak nektek szolgálni frissekkel. Remélem jól vagytok és minden rendben veletek! Kitartást a hétre, már nemsokára hétvége! *-* :DD 

Nagy szeretés, Kata

Ma milyen front van, hogy mindenki megbolondult körülöttem? Még én is?!

- Mit csinálsz itt? - kérdeztem meglepetten, de annál bosszúsabban. Leráztam magamról karjait. 

- Mert nem bulizhatok? - kérdezte pimasz mosollyal. Szemei furán csillogtak és az állása sem volt stabilnak mondható. 

- Nagyon szexy vagy ma este - közeledett felém és újra megfogta a derekam. 

- Hát nem miattad öltöztem ki ennyire - hangomban hallatszódott az él. - És engedj már el! - taszítottam el megint kezeit magamtól. 

- Na baba... Most miért vagy ilyen elutasító? 

- Mert utállak és nem akarom, hogy a közelemben legyél - egyre mérgesebb lettem. Elszúrja az estémet. 

- Nagyon kívánlak - súgta fülembe, miközben hozzám préselte magát. 

- Elég legyen Zayn! - löktem el magamtól. - Részeg vagy. 

- Ez a ruha... Egyszerűen beindító. Beindítottál. Teljesen - búgta mély hangján a fülembe. Most nem ért hozzám, csak lehelletét éreztem a fülemnél és a nyakamnál egyaránt. Kirázott a hideg. Egy pillanatra becsuktam a szemem, majd észbe kaptam. Lekevertem neki egy pofont, hátha kijózanodik. De ehelyett nagy mosolyra húzta száját. 

- Gyere el velem valahova! - szavai a hallójáratomat találta el. 

- Tessék? - kérdeztem döbbenten és a meglepődés el is felejtette felem azt az aprónak nem mondható tényt, hogy teste újra hozzám préselődik. 

- Szökjél meg velem. Oda ahol nincs kamera. Ahol nincs semmi és senki rajtunk kívül - hangja soha nem hallott gyengédséggel csengett. 

- Zayn! Te miről beszélsz? - döbbenetem nem is lehetett volna ennél nagyobb. 

- Igazat beszélek. Veled szeretnék lenni. Csak veled, úgy hogy nem veszekszünk és nem bántjuk a másikat. 

- Nem szokott bántani, amiket a fejemhez vágsz. - vágtam rá kapásból. 

- De engem igen. Rossz hallani azokat a dolgokat a te szádból - hajtotta le a fejét szomorúan? 

- Zayn. Neked agyadra ment az alkohol, ezért hülyeségeket beszélsz - ráztam a fejem hitetlenül. 

- Sel. Miért nem hiszel nekem? Miért nem hiszed el, hogy veled akarok lenni? Hogy fájnak a szavak, amik mindig a veszekedéseink miatt mondasz nekem? Mert így van. Veled szeretnék lenni. Igazából - nézett mélyen szemembe. A lélegzetem elakadt, de ezt a döbbenet jeleként fogtam fel. 

- Zayn! Be vagy rúgva. Menj haza és feküdj le! - hangom próbálom kedvessé varázsolni, hogy hatásosabb legyek. 

- De nem tudok. Egyedül vagyok - hajtotta le megint a fejét. 

- És egyedül nem tudsz hazamenni? 

- Hívsz nekem egy taxit? - nézett rám kérlelően. Sóhajtottam egyet. Kis oldaltáskámból elővettem a telefonom és  hívtam a taxi cég számát. Gyorsan elhadartam - kiabálva, mivel a zene hangos volt -, hogy hova kérem a fuvart, majd letettem, a készüléket pedig visszacsúsztattam a táskám biztonságos mélyébe. 

- Mindjárt itt a taxi - mondtam és készültem távozni, mondván innen már elboldogul. De megfogta a kezem és nem engedett. Visszafordultam irányába. 

- Kérlek kísérj ki - könyörgött. Zayn könyörög? Nekem?? Hm. Érdekes. Már éppen visszautasítottam volna, amikor tekintetem találkozott az övével. Kár volt. Olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy nem bírtam volna egyedül hagyni. 

- Várj itt. Maradj itt! El ne mozdulj egy tapodtat sem! - mondtam el háromszor, hogy biztos eljusson az alkoholtól homályosan gondolkodó - ha gondolkodó - agyához. A bulizó társasághoz mentem, akik kitűnően érezték magukat. Dylanhez léptem, aki kezében valami kék löttyel hangosan nevetve beszélgetett az idősebbik Tylerrel.

- Dylan – fogtam meg felkarját, hogy rám figyeljen. Kíváncsian és egy kissé homályos tekintettel nézett rám.

- Most elmegyek – kiabáltam a füléhez hajolva, hiszen itt a „helyünkön” rohadtul hangos a zene. Mondjuk nem csoda, mert egy hangfal melletti helyet választottunk ki a fix ivós helynek.

- Miért? – nézett rám döbbenten.

- Összefutottam Zaynnel. Kikísérem a taxihoz, majd én is elmegyek. Fáradt vagyok – mondtam. Ami nem volt hazugság, hiszen tényleg kezdek álmos lenni.

- Zayn? Minek kísérgeted? – kérdezte bunkón, ami eléggé meglepett. Olyannyira, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam.

- Mert nem akarom, hogy baja essen – mondom végül.

- Aham. Értem – bólintott Dylan egy grimasszal az arcán.

- Na jó. Nem tudom, hogy mi bajod van! Vagy hogy most milyen front van ezen az estén. Leléptem és kész. Csak szólni akartam, hogy tudjatok róla – mondtam dühösen. Dylan nem szólt semmit, csak nézett. Mintha várt volna valamire. Nem. Nem is. Az arcomat fürkészte. Azon keresett valamire választ. Ha arra kíváncsi, hogy most hogy érzek iránta, akkor tisztán láthatja az érzelmemet. Megunva szótlanságát – kicsit idegesített a lelkembe látó nézése is – otthagytam és elköszöntem a többiektől. Szomorúan vették tudomásul, hogy elmegyek. Az ikrek és Tyler marasztaltak, de kedvesen leállítottam őket.

- Szia – szóltam még oda félvárról Dylannek és elhagytam a helyünk területét. Újra átverekedtem magam a táncoló és izzadó tömegen. Igen. Khm… Nem élveztem. Mindegy. Zayn szerencsére ugyan ott áltt, ahol hagytam. Megtorpantam. Zayn ott volt, de mégsem. Mármint. Mintha nem is Zayn Malik lett volna. Megszeppenve, kezeit tördelve és görnyedten állt, miközben a tömeget vizslatta, gondolom engem keresve. Az a Zayn Malik, akit én ismerek, sosem engedné, hogy ilyen esetlennek látszódjon. Főleg nem előttem. Nem is gondoltam volna, hogy van ilyen énje is. Vagy ez csak az alkohol hatása, ami kihozza belőle az esetlen kisfiút? Mert most úgy néz ki. Ez a látvány megmosolyogtatott. Aztán elindult bennem valami. A rádöbbenés érzése. Méghozzá arról világosodtam meg, hogy Zayn talán nem az akinek mutatja magát. Igen, biztos erős és nagyképű is. De van egy ilyen oldala is, amit rejteget. Lehet, hogy nem csak előlem, de talán a világ előtt is. Aztán ezt a gondolatot el is hessegettem elmém felhőiről. Csak áltatom magam. Mert még mindig naiv vagyok. Odaléptem hozzá. Arcán feltűnően látszott a megkönnyebbülés, amikor meglátott.

- Menjünk! – mondtam és azzal el is mentem mellette. De egy kezet éreztem az enyémen. A puha ujjak az enyémekkel összefonódtak és rásimultak kézfejemre. Megtorpantam. Ma már sokadszorra.

- Mit művelsz? – kérdezem teljesen hitetlenül. Ez kész. Nem hiszem el. Ma minden körülöttem srác meghülyült… Kiakartam csúsztatni kezemet az ő ujjai öleléséből, de nem engedte.

- Kérlek. Csak egy kicsit – nézett szemembe. A lélegzetem elakadt és hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

- Miért?

- Mert ez így jó. Mert szeretném – súgta, mintha egy nagyon féltett titkát árulta volna el nekem. Éppen rávágtam volna, hogy én is sok mindent szeretnék és ez nincs közte, de nem tettem. Valahogy ajkam nem ejtette ki ezeket a szavakat. A nyelőcsövemen ragadtak és ott is maradnak. Nem szóltam semmit, hanem hagytam, hogy nagy mancsa bebarikádozza az én hozzá képest kis kezemet. Hüvelykujja megsimította kezem fejét, mire az érintés helyétől egészen a lábam ujjáig, minden érzékszervemen bizsergés futott végig.

- Ezt többet ne csináld! – szóltam rá erélyesebben, mint kellett volna. Nem szólt, de tudomásul vette, hiszen többet nem ismételte meg ezt a tevékenységet. Amivel kétes érzéseim voltak. Örültem, de furcsa mód zavart és bántott is, hiszen iszonyatosan jó érzést váltott ki belőlem. Hé! Várjunk csak!! Én hogy gondolhatok ilyeneket? Hogy érezhetek ilyet? Jesszus Úr Isten! Ma este már én is megbolondultam. És még én szóltam le a két srácot… Erre én sem vagyok különb. Jobb is, ha hazamegyek. Határoztam el magamban, miközben lépéseimmel gyorsan átszeltem a buli helyszínét és kiértem a hűvös levegőre. Jó érzés volt, ahogy a friss oxigén szétáradt bennem. Rá kellett jönnöm, hogy bent füllesztőbb és nyomottabb volt a levegő, mint azt gondoltam volna. Zayn nem szólt semmit, csak csöndben állt mellettem és nézett maga elé, miközben egy pillanatra sem engedett ujjai szorításán. Mintha attól tartana, hogy megint megpróbálkozok azzal, hogy kikapom kezemet az övé közül. De nem tettem. Lehet, hogy kellett volna. Sőt. Biztosan kellett volna, de nem tettem. Akartam, de nem szerettem volna erre a tevékenységre vetemedni. Kitudja mennyi ideje álltunk néma csöndben a sötét és kellemesen hűvös éjszaka leple alatt, ahol lehetett hallani a mögöttünk dübörgő buli hangjait. Jó buli volt és mindenkit rögtön megkedveltem a kis csapatból, de mégsem bántam, hogy eljöttem onnan. Talán azért, mert nem vagyok az a bulizós fajta. Igen. Biztos ez van benne a kusza pakliban. Semmi másról nem lehet szó. Aztán megállt egy sárga, fekete csíkokkal ellátott és egy TAXY feliratú táblával világító autó mellettünk.

- Ti kérdtetek Taxyt? – kérdezte a mogorva sofőr.

- Igen – bólintottam.

- Akkor szálljatok be! – mondta. Megint bólintottam – úgy nézhettem ki, mint egy félőrült -, majd a továbbra is a kezemet szorongató Zaynt elkezdtem tuszkolni a hátsó ülésre. Nagy nehezen sikerült elérnem, hogy épségben beüljön a járműbe, de a kezemet továbbra sem engedte el. Kérdőn néztem rá.

- Zayn engedj el! Haza mész! És nélkülem! – hangom parancsolóan csengett, mire kissé összerezzent, de nem túl feltűnően.

- Nem! Gyere velem!

Komolyan mondom, mint egy 5 éves.

- Nem. Én haza megyek, ahogy te is! – kezdtem már elveszteni az amúgy is kevés türelmemet.

- Azt szeretném, hogy gyere velem. Nem akarok megint egyedül lenni – hangja kétségbeesett volt, szemei pedig könyörgően néztek rám. Mindig egyedül? De hát nem értem. Hiszen ő ezt választotta. Magának köszönheti, hogy egyedül van. De mégsem tudtam nemet mondani. Megsajnáltam. Én is sokszor éreztem már egyedül magam. Nagyon sokszor. És nekem is jól esett, hogy Lola mellettem maradt és ott volt velem. Nem hagyta, hogy magányos legyek.

- Rendben – fújtattam egyet és arrébb tolva Zaynt, beültem mellé.

- Köszönöm Sel – súgta a fülembe. Nem szóltam semmit. Mit mondhattam volna erre? Hogy szívesen? Mert ebben nem vagyok teljesen biztos. Vagy azt, hogy nincs mit? Mert van mit. Hiszen hazakísérem úgy, hogy hulla fáradt vagyok. Oké ez nem nagy teher, de meg sem érdemli. Ami meg a pláne, hogy reggelre úgyis elfelejti az egészet, ezáltal azt is, hogy segítettem neki. Ez nem azt jelenti, hogy elvárom a viszonzását, de ugyan úgy fog velem viselkedni, mint szokott. Ezért inkább nem szóltam egy árva mukkot sem. Inkább beletörődve hagytam, hogy fejét vállamra támassza. Érzem előre, hogy jó lesz ez az éjszaka is. Már csak az kéne, hogy azt akarja, hogy aludjak nála… És később kiderül, hogy talán meg kéne próbálkoznom egy lottóval. Hátha bejön…

Nagyon nagyon szépen köszönöm a 15 feliratkozót és a komikat is! :D El nem tudjátok hinni, hogy ez mennyit jelent nekem. Attól, hogy nem válaszolok a komikra az nem azért van, mert nem akarok, hanem azért mert a telómon valamiért nem tudok bejelentkezni a fiókomba... :O De mindig megpróbálok hamar válaszolni és reagálni a komikra! Köszönöm Nektek!! Imádlak titeket! <3 :))