14. fejezet

Sziasztok imádott Olvasók! <3 (:
Basszus az előző részhez annyi komment jött, hogy konkrétan a könnyeimmel küzdöttem, annyira jól estek/esnek! Bármilyen furcsa, de sosem voltam az ilyen meghatott helyzetekben a szavak embere, ezért lehet, hogy válaszaimból úgy tűnhet, hogy nem jelentenek nekem annyit a szavaitok. De ez nem így van! Rengeteget jelent és nagy önbizalmat ad! Szóval köszönöm, köszönöm, köszönöm!! <3 <3 Ez is egy igen hosszúra sikeredett rész, de szerintem ez nem baj :DD Az FB-csoportba az este folyamán megint próbálok hozni a következő résszel kapcsolatban egy kis részletet! :) Ez a hetem kész katasztrófa. :( Minden tantárgyból ezen a héten írunk/felelünk kivéve nyelvtanból... Nagyon rossz, de azért remélem Nektek jobb hetetek van/volt/lesz! (: Imádlak Titeket, Jó olvasást! ;) <3

Nagy szeretet, Kata

Kellemes álmomnak hirtelen lett vége. Méghozzá azért, mert a mellettem lévő helyről mocorgás és zihálás hallatszott. Megfordultam, hogy szembe lehessek Zayn-nel. Ijedten láttam, hogy arca elkínzott grimaszban van, míg halkan nyögve dobálja magát. A homlokán lévő izzadságcseppek és a nyugtalan mozgolódás jelentette azt, hogy Zayn nagyon rosszat álmodhat. Kezemet végigsimítottam arcán, hogy kihúzzam a rémálmából, de semmit nem értem el vele, csakhogy kissé megnyugodott érintésem alatt, de rázkódása továbbra is megmaradt. Arcához hajoltam.

- Zayn – szólítottam meg, miközben még mindig simogattam arcát. De nem kelt fel, csak még nagyobb rázkódásba kezdett. Ijedtségem még nagyobb lett. Most már kétségbeesetten rángattam a vállát, miközben erélyes hangon szólítgattam. Hirtelen olyan hévvel ült fel, hogy majdnem legurultam az ágyról, de ügyesen sikerült visszanyernem a megingott egyensúlyomat. Zayn zihálva meredt maga elé. Egy ideig nem szóltam semmit, csak vártam, hogy csituljon a hangos levegővétele. Ám amikor ez pár perc után sem történt meg, kezemet vállára tettem nyugtatásképpen. Felém kapta a fejét. Döbbenet suhant át az arcán. Gondolom nem emlékszik az estére. De aztán nagy meglepetésemre karjai erősen fonódtak körém és húztak egyre közelebb, amíg nem vont teljesen magához. Nem tudtam mire vélni e tettét, de ahelyett, hogy ellöktem volna magamtól, viszonoztam ragaszkodó, kapaszkodó ölelését. Arcát a nyakamba fúrta. Jó érzéssel töltött el leheletének meleg simogatása. Éreztem, hogy kezd lenyugodni. Amikor már biztos voltam abban, hogy sikerült megnyugtatnia magát, kibontakoztam az ölelésből.

- Jól vagy? – kérdeztem félénken. Bólintott egyet. – Mit álmodtál? – Tekintete megtalálta az enyémet. Hosszú ideig nem szólt, és amikor már azt hittem, hogy nem is fog, mégis megtette.

- Rosszat – adta meg a rövid választ.

- Rendben – mondtam, megbékélve a tudattal, hogy ennél többet nem fogok megtudni.

- A múltamban – szólalt meg olyan halkan, hogy alig hallottam. – Sok olyan dolgot tettem, amit megbántam – Szeméből sütött a fájdalom és a megbánás. Nekem pedig a meglepettségtől elakadt a lélegzetem.

- M… Milyen dolgokat? – kérdeztem nyelve egyet.

- Annyira rossz dolgokat, amiket el sem tudsz képzelni Sel – szeme furcsán csillogott. Egészen addig nem tudtam mit jelent ez a csillogás, amíg egy könnycsepp el nem hagyta szemét és végig nem folyt az arcán. Nem szóltam semmit. Mert tudtam, reméltem, hogy az is ezek közé tartozik, amit velem tett. Amit engedett, hogy megtörténjen. – Rossz ember voltam. És még most is az vagyok – hangja kissé megremegett, de folytatta. – Megérdemlem azt, hogy egyedül legyek. Hogy alig van olyan estém, ami nyugodtan tellik el. Nem véletlen, hogy ilyen szar életem van. Megérdemlem, de mégis iszonyatosan rossz. Kibírhatatlan Sel, érted? – hangja elfúllt a végére és egyre nagyobb mennyiségű sós víz áztatta arcát.

- De nincs rossz életed, Zayn. Hiszen világhírű színész vagy. Mindened megvan, amire az embernek szüksége van.

- Tévedsz. Pénzem és hírnevem van. Semmi több.

- De. A családod… - kezdtem bele, de nem folytattam, mert a szavamba vágott.

- Ők messze vannak. Ritkán látom őket, és meg is értem, hogy nem törik túlzottan magukat azért, hogy sűrűbben találkozzunk – hajtotta le a fejét, hogy megszakíthassa a szemkontaktust, amit eddig tartottunk fent közöttünk.

- Miért? – hangomban nem volt megvetés, sem sajnálat. Együttérzést hallhatott ki belőle.

- Már mondtam Sel. Sok dolgot tettem. Sok rossz dolgot. És velük is – mondta újra rám nézve. Nem szóltam semmit. Nem akartam tovább feszegetni ezt a témát, hiszen látszik rajta mennyire megviseli. Helyette másra tereltem a szót.

- A házad – nyögtem ki, mire furcsán nézett rám. – Miért ilyen? – kérdeztem rá arra, ami már a taxiból kilépve fogalmazódott meg bennem, és akkor erősödött meg, amikor a ház belsejébe is betettem a lábam.

- Hogy érted?

- Hát nem erre számítottam. Mármint. Színész vagy. Biztos vagyok abban, hogy nagy vagyonnak a tulajdonosa. Te mégis ilyen kis belterű, kívülről lepukkant házban élsz. Egyszerű és mindennapi, amikor a legnagyobb luxusban is élhetnél. Miért választottad mégis ezt? – fejtettem ki bővebben és érthetően magam. Ez a meglátásom olyannyira meglepte, hogy a könnyek is elapadtak szemében. Majd amikor megemésztette a kérdésem, arca újra a szomorú vonásokba öltözött.

- Mert ebben érzem jól magam – adta a választ.

- De miért?

- Kiskoromban nem voltunk gazdagok, de szegények sem. Egy ilyen házra futotta a szüleim keresetéből. Ehhez hasonlóban nőttem fel. És ha már más nem is maradt, akkor legalább a látszat, hogy jó helyen vagyok, meglegyen. Bizonyos szinten a családomra emlékeztet és a gyerekkoromra – szemébe újra könnyek gyűltek, de most nem engedte kifolyni őket.

- Miért van az, hogy olyannak mutatod magad mindenki előtt nap, mint nap?

- Mert akkor nem tűnök sebezhetőnek.

- Nem értelek – ráztam meg a fejem, amivel próbáltam elérni, hogy az összezavart gondolataim helyre álljanak. De ez nem sikerült. Csak még jobban összekuszálódtak a gondolatfonalaim és egy kibontható csomóban álltak össze.

- 10 éves korom óta ilyen vagyok. Akkor felvettem ezt az álarcot és meg is tartottam. És meg is fogom tartani.

- De miért?

- Mert ez nekem így jó.

- De így mindenkit ellöksz magadtól – néztem szemébe, ami töretlenül viszonozta tekintetemet.

- Miért vagy itt? – Kérdezte, ezzel teljesen kizökkentve az euforikus burokból, amit vallomásával magunk köré vont.

- Tessék? – Annyira gyors volt a váltás, hogy nem tudtam tartani a lépést.

- Miért jöttél velem?

- Nem nagyon értem – ráztam a fejem rezignáltan. Nem értettem ezt a változást. Már semmit nem értettem.

- Miért nem mondtál nemet? – Kérdezte újra, de úgy, hogy már én is fel tudtam fogni, hogy mit is akar megtudni.

- Nem tudom – súgtam lehajtott fejjel. És tényleg nem tudtam. Mutatóujját az állam vonalára simította és gyengéden felemelte a fejem, hogy újra szemembe nézhessen.

- Miért? – kérdezte halkan.

- Nem tudom. Nem tudom, csak azt éreztem, hogy nem hagyhatlak egyedül. Annyira esetlen és szomorú voltál, hogy nem engedhettem, hogy egyedül maradj. És még ittál is, gondolom nem keveset – adtam meg a választ. Hosszú ideig nem szólt, csak szememet nézte.

- Köszönöm – törte meg a ránk szálló csendet. Nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy keze lehulljon arcomról az ölébe. Egy ideig még nézte arcomat, majd visszafeküdt a helyére. Én nem bírtam lefeküdni.

- Mit álmodtál? – kérdeztem meg megfordulva, hogy újra láthassam arcát.

- A múltamból egy emléket álmodtam meg újra – hangján hallatszódott, hogy többet nem akar erről beszélni, ezért nem feszegettem tovább a dolgot. Helyette lefeküdtem én is. Arcunk egy vonalba került.

- Miért vagy most ilyen? Miért mondtad el nekem ezeket? Miért vagy most rendes? – kérdeztem meg arcát nézve.

- Magam sem tudom Sel. Talán csak most jöttek ki rajtam az eddig elfojtott érzelmek és te tanúja voltál - rántotta meg a vállát. 
- Vagy csak az alkohol mondatja ezt veled - tettem hozzá. 
- Lehet - súgta halkan, már becsukott szemekkel. Még beszélgetni akartam vele. Valamiért meg akartam ismerni ezt a Zaynt is. De mielőtt feltehettem volna kérdéseimet, újra elaludt. Kezeit a feje alá tette, míg térdeit felhúzta a hasáig. Mintha szorongana, vagy így próbálna védekezni valami ellen. Hirtelen megsajnáltam a mellettem alvó srácot. De valahol belül tudtam, hogy nem kéne ezt éreznem, hiszen a gonoszabbik énem azt suttogta, hogy megérdemli ezt a helyzetet. Még ennél rosszabbat is megérdemelne. Talán így van, de akkor sem kívánhatok senkinek ilyet. Még Zaynnek sem, aki azok az emberek közé tartozik, akik a depresszióba és az elviselhetetlen fájdalomba sodortak. Az emlékre egy rakoncátlan könnycsepp hagyta el szememet, de gyorsan letöröltem és nem engedtem, hogy több jöjjön utána. Ez nem a megfelelő hely és időpont sem. Na meg ideje túltenni magam véglegesen a dolgokon és lezárni azt az időszakot. Nagy nehezen sikerült átadni magam és az elmém egy másik dimenziónak, ami az álom nevet kapta. 

- Te mi a francot keresel itt? - ébredtem fel erre az igen kellemes gesztusra és hangnemre, ami még az álmok világából is kikergetett. Lustán, kómás fejjel néztem a jobb oldalamra, de a hely üres volt mellettem, így kénytelen voltam még a fejemet is felemelni a kényelmes párnáról. Szemeim reggelhez híven pár milliméterre nyíltak csak ki, ezért hunyorogva próbáltam nézni a felkeltőm arcára. Egy kis dörzsöléssel segítettem szememet arra, hogy teljesen kinyíljon és remélhetőleg nyitva is maradjon. Hát maradt volna inkább csukva, hiszen egy igen mérges Zayn-nel néztem farkasszemet, már amennyire képes voltam erre. Már nemtörődöm módjára hanyatlottam volna vissza a párna és a puha paplan ölelése közé, amikor is eljutott az agyamig az előbb látott kép és annak jelentősége. A szemem rögtön felpattant - nagyobbra az átlagosnál - és abban a pillanatban minden kómám elszállt és éber lettem. Újra Zayn-re néztem, aki nem volt túl boldog. Khm... Ettől a nézésétől én sem. 
- Mi bajod van? - kértem ki magamnak, szerintem jogosan. De csak szerintem...
- Nekem? Hogy nekem mi bajom? - hangja egyre hangosabb lesz, míg amikor újra megszólalt már üvöltött. - Például az, hogy arra ébredek, hogy egy lány fekszik az ágyamban. Ezzel nem is lenne baj... 
- Sejtettem - dünnyögtem, miközben szemem forgott egyet tengelye körül, de úgy tett, mintha nem is hallotta volna epés megjegyzésem. 
- De az, amikor megláttam, hogy te vagy az a lány. TE?! - a kiabálása elérte, hogy kicsit megfájduljon a fejem. Nekem ehhez még nagyon reggel van. És le is pörgött rólam az ingerültsége. Igen. Tényleg fáradt vagyok. 
- Azért vagyok itt kedves Zayn - a kedves szót ironikusan nyomtam meg - mert nem engedtél haza az éjszaka - rántottam meg a vállam, mintha semmiség lenne. De én is tisztában voltam azzal, hogy ez egyáltalán nem semmiség. Csak én magam sem akartam tudomásul venni és szembesülni azzal, ahogy tegnap este és az éjszaka folyamán elgyengültem irányába. Ezt még meg kell emésztenem. Mint ahogy az egész vele töltött este pillanatait. 
- Tessék? - döbbent le. Borostás arca elképedve nézett rám. 
- Most meg mi van? 
- De hogy? - kezdte, de nem engedtem, hogy folytassa. 
- Abba a buliba jöttél, ahova én is. Ott megláttál. Odajöttél. Be voltál baszva. Hívtam neked egy taxit, hogy valahogy hazakeveredj. Aztán a taxihoz kikísértelek, hogy biztos betegyelek és hazaérjél. Aztán te berántottál magad után az autóba. Vitatkoztál velem, aztán végül belefáradtam, így elindultam veled a taxival. Aztán megkértél, hogy jöjjek fel veled. Természetesen eszem ágában sem volt itt tölteni az éjszakát és az estéből megmaradt időt sem. De te nem engedtél. Erősködtél és az ajtót is bezártad a kulcsot pedig elrejtetted előlem. Így kénytelen voltam maradni - mondtam el a dolgokat. Hát igazából kb semmi nem volt igaz, csak az, hogy nem engedett el. De viszont a részletekről jobb ha nem tud. Arról hogy könyörgött, fogta a kezem és el sem engedte egész este és éjjel sem. Hogy az éjszaka úgy karolt át, mintha együtt lennénk. Na meg persze a pár órával ezelőtt lezajlott beszélgetést sem kötöttem az orrára. Na meg persze azt sem, hogy csak először kellett könyörögnie, mert annyira hülye voltam és gyenge, hogy rögtön engedtem neki. És valahol mélyen örültem ennek. Nem tudom miért, de ezt éreztem. Talán azért, mert megmutatta egy másik énjét. 
- Ez... Erre most hirtelen nem tudok mit mondani - mondta, de nem nagyon törődtem vele, mert a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, miközben szemem folyton arcát pásztázta. Elmondhatnám neki, hogy úgy könyörgött, mint egy kisfiú. Hogy sírt előttem. És ezt mind röhögve vághatnám a fejéhez, hogy megalázzam. De nem tettem. És nem csak azért, mert nem akartam megbántani. Ezeket a dolgokat megtartom magamnak. Elraktároztam az együtt töltött éjszaka minden pillanatát és nem mondom el senkinek. Hiszen valamilyen szinten jól esett, hogy megnyílt nekem. NEKEM?! Még akkor is, ha az alkohol hatására tette ezt. Még akkor is, hogy tudom, ha nem én lettem volna itt, akkor másnak teszi meg ugyanezt. De ezek nem zavartak. Mert már tudom a titkát. És azt is, hogy valahol mélyen, legbelül bántja az is, amit velem tett/tettek. 
- Nem is kell. Nem azért tettem, mert erre vágytam - rántottam meg a vállam. 
- De miért? Miért hívtál taxit? Miért nem hagytál magamra? - ere a kérdésre felálltam, hogy szemtől szembe lehessek vele. 
- Mert a munkatársam vagy. Még akkor is, hogy utállak. És szükségem van rád, mivel ha bajod esik, nem folytatódik a film - oké. Ez így elég durván hangzik és tudom, hogy nem esnek jól neki a szavaim. És nem is igazak. De nem tudhatja meg, hogy elgyengültem iránta. Ez sosem juthat el hozzá! Soha! 
- Értem. Hát köszönöm - nézett szemembe. 
- Nem kell. Végülés csak egy éjszaka. És túléltem, mert itt vagyok - rántottam meg a vállam.
- Miért vagy ilyen? - kérdezte ingerülten máris elfeledve, amit "érte tettem". 
- Milyen? Milyen Zayn? - a szemkontaktust egy pillanatra sem törtük meg. 
- Mint régen - súgta halkan. Annyira nem tudok ezen a fiúk kiigazodni. Ingerült, aztán nyugodt. Le merem fogadni, hogy pár percen belül újra üvölteni fog. És velem fogja tenni mindezt. 
- Mint régen? Mert minek kellett volna változnia? - kérdeztem döbbenten, mire nem felelt. - Zayn! Mi nem feküdtünk le - szögeztem le nyomatékosan. 
- Sejtettem - sóhajtott. Ez úgy hangozz mintha... Mintha. 
- Te bánod? - újra megdöbbentem. Már úgy éreztem magam, mint aki kétszer megdöbbent. 
- Honnan veszed? 
- Mert - kerestem a szavakat. - Úgy mondtad, mintha sajnálnád, hogy nem történt semmi. És még sóhajtottál is.
- Megkönnyebbült sóhaj - vágta rá rögtön. Bennem pedig egyik pillanatról a másikra ment fel a pumpa. 
- Na ide figyelj Zayn Malik! Kurvára elegem van belőled! Itt maradt veled egy kicseszett éjszakán keresztül. Avval keltesz, hogy mi a francot keresik itt. Most pedig megint bunkózol! - akadtam ki teljesen. 
- Mert miért kéne akkor másnak lennem veled? Ha nem történt köztünk semmi? Mondtam valamit, ami miatt meg kéne változnom feléd? Vagy olyat, ami miatt te változtatnál a velem szembeni viselkedéseddel? - kérdezte megint dühösen. És igen. Most már tényleg lottóznom kéne. Talán majd Victort ráveszem valami fogadásra. Szerintem nyernék, ha az elmúlt 1- 1,5 napban bejöttek a számításaim. Egy enyhe fejrázással térítettem vissza a gondolataimat a helyükre. Legalábbis Zaynhez. Na erre a kérdésére most mi a francot mondjak?