17. fejezet

Sziasztok Drágák! <3
A komikra próbáltam válaszolni, csak a suliban innen-onnan lopott net mindig megszakadt és többszöri próbálkozás után sem tudtam elküldeni a válaszaimat Nektek. De erre is sort kerítek. Már csak a kritikámat kell megírnom és ezzel le is zártam ezt az időszakot. :D Nagyon jó volt. Már csak a pályázat van hátra, ami kicsit több munkával jár, de amint azzal is végzek a részek hamarabb fogják követni egymást. Az elmúlt pár napom rossz volt, ezért is tudok résszel jönni. El kellett menekülnöm és az írást választottam, mint mindig. Úgy érzem, hogy elvesztettem a legjobb barátomat. Belefáradtam abba, hogy mindig én teszek azért, hogy a barátságunk fent maradjon. 5 éve a legjobb barátom, de ennek vége szakadt. Összevesztünk és ő nem jön oda, hogy beszéljünk. Szóval ennyit arról, hogy tényleg fontos neki a barátságunk és én is... NA mindegy is. Már nem is foglalkozom vele. Kitartás, már nem sok van hátra a suliból! :) Nagyon szeretlek titeket, a komikat és díjakat pedig nagyon nagyon szépen köszönöm. Folyton újra olvasgatom őket, mert olyan jó látni, hogy örömet szerzek Nektek a részekkel! <333 Jó olvasást!! <333 :)

Kata xoxox

Visítozva a boldogságtól vetettem barátnőm nyakába magam, aki félig nevetve és ugyan úgy sikítozva fogadta hevességem. Amikor kiörültük magunkat, beinvitáltam Lolát a ház belsejébe. Ő tátott szájjal nézte, hogy a ház nem csak kívülről gyönyörű. Vajon én is így nézhettem ki az első napon? Amikor már nem bírtam csöndben maradni - túl nagy az izgalom bennem -, megfogtam kezét és bőröndjével együtt rángattam be a szobámba. Hogy miért is kellett rángatnom? Mert nem figyelt arra, hogy hová megy, csak forgatta a fejét jobbra-balra, hogy mindent szemügyre vehessen és elcsodálkozzon a látottakon. Amikor végre beértünk a szobámba, kezéből kivettem a bőröndöt és a szekrényem elé húztam és ott elfektettem, mondván, hogy mostantól annak ott a helye. Amikor ezzel is megvoltam, még mindig bámészkodó barátnőmhöz mentem és kezét megfogva húztam le az ágyra, miközben a saját popómat is elhelyeztem a kényelmes berendezésen.
-  Mit csinálsz itt? - kérdeztem mosolyogva, hiszen amikor tegnap beszéltünk pár szót - sokba kerül a telefonálás - nem említette a látogatását.
- Már nagyon hiányoztál - érzékenyült el.
- Istenem. Te is nekem - szipogtam én is, mint egy idióta. Ő könnyezve ölelt szorosan magához, amit én ugyan olyan erővel viszonoztam, miközben az én arcom is vizesedett.
- Mi van veled? Olyan keveset tudunk beszélni - engedett el.
- Sajnálom. De a telefon tényleg drága, géphez ülni hozamosabb ideig pedig nem tudok, mert nincs rá időm - húztam el bűnbánóan a számat.
- Megértem - simított végig a kezemen. - De most nem úszod meg! Minden egyes részletet tudni akarok! - Követelte buzgón a beszámolómat. Csakhogy amikor belekezdtem volna, megszólalt a csengőm. Na ez már a várt személy lesz.
- Kérlek. Ne sikíts! - Könyörögtem barátnőmnek, hiszen ismerem, mint a rossz pénzt. Tudom, hogy milyen reakciót fog kiváltani belőle a srác látványa.
- Miért? Ki az? - Kérdezte lelkesedéssel. Gondolom sejti, hogy valaki a fentebb körökből.
- Majd meglátod. De ne visíts! Oké?
- Becsszó - tette színpadiasan szívéhez a kezét. Felnevettem hülyeségén, majd elindultam a bejárathoz. Lola jött utánam. Még figyelmeztetőn hátranéztem, majd kitártam a bejárati ajtót. Most végre az a személy állt ott, akit vártam is. Vagy ez tág kifejezés, hogy vártam. Inkább csak számítottam rá.
- Szia... sztok - javította ki magát, barátnőmet meglátva, akinek arcáról lehervadt a mosoly és természetellenesen mozdulatlanul állt egy helyben. Még pislogni sem pislogott. De legalább nem sikít. Beinvitáltam a kissé meglepődött srácot a házba.
- Dylan, Ő Lola a legjobb barátnőm. Lola, ő pedig Dylan - mutattam be őket egymásnak. Barátnőm még mindig lefagyva állt és nem is reagált semmire. Kezdtem megijedni. Dylan odalépett hozzá, és két puszit nyomott arcára. Gondolom így akarta oldani a barátnőmben lévő feszültséget vagy akármit, ami éppen lejátszódik benne. Vagy csak tudatni szerette volna barátnőmmel, hogy közvetlen és nem kell megijedni tőle. Bevált. Lola megmozdult! Még egy nagy mosoly is megjelent arcán. Megnyugtató, hogy nem kell orvoshoz fordulnom vele. Lola sokat sejtetően nézett hol rám, hol Dylanre. Ajajj.Sejtem mi járhat ilyenkor a fejében. És ez rám nézve nem biztos, hogy a legkedvezőbb. Sőt...
- Dylan. Lola meglepetésszerűen toppant be, ezért a találkát át kell tenni más időpontra - fordultam Dylan felé. Nem erőltettem magam amiatt, hogy úgy tűnjön, mintha ezt bánnám. Mert nem éreztem semmi ilyesmit sem.
- Dehogy is. Nehogy az én jövetelem miatt fújjátok le az eltervezett randit. Elleszek, amíg hazaérsz - mosolygott Lola. Szememmel próbáltam jelezni, hogy most fogja be, vagy pörgesse vissza az időt és ne mondjon ilyet. Vagy azzal is megelégednék, ha hirtelen eszébe jutna valami, ami maradásra kényszerít. De vagy nem vette a lapot, vagy csak nem érdekelte. Inkább a másodikra tippelek.
- Biztos nem baj? - Tudakolta Dylan. Remek... Elfojtottam egy feltörni vágyó fájdalmas sóhajt.
- Dehogy baj. Menjetek nyugodtan és érezzétek jól magatokat - kacsintott ránk. Dylan megköszönte én pedig az orrom alatt dünnyögtem egy "ezt még megbánod" mondatot, majd pulcsimat levéve a fogasról "nagy lelkesedéssel" mentem Dylan után. Szó nélkül ültem be az autójába. Nem kérdeztem, hogy hova akar vinni. Nem érdekelt. Túl akartam lenni ezen a beszélgetésen. Egész autóút csöndbe telt el. Ő nem beszélt és nem kérdezett, és én sem tettem. Helyette a gyorsan suhanó tájat néztem az ablakból. Aztán az autó megállt. Ha jól láttam, akkor a tengerpartra jöttünk. De nem biztos. Amikor kiszálltam az autóból, akkor már biztosan tudtam, hogy hol vagyunk. Ott, ahol vizicsatáztunk. Egymás mellett sétálva értük el a part szélét. Levettem a cipőmet és a lábamat felhúztam a mellkasomig, majd átfogtam karjaimmal azokat, noha nem fáztam. Élveztem, hogy a hullámok következtében néha a víz habjai elnyelik a lábfejemet. Dylan nézte ezt a folyamatot, de továbbra sem szólalt meg. Már elgondolkoztam azon, hogy felállok és elmegyek, hiszen percek múltán sem hangzott el egy szó sem közöttünk, amit nem értettem. Ha ő hívott el, hogy beszéljünk, akkor miért nem szólal meg? De később megtörte a jó hosszú csöndet.
- Sajnálom Selena - A vízről elvettem a tekintetem és fejemet felé fordítottam, hogy szemébe tudjak nézni. Konokul újra elfordítottam a fejem és nem szóltam semmit. Erre most mit mondjak? Hogy nem baj? PEdig ezt nem fogom mondani, mert igenis, hogy baj.
- Sajnálom, hogy olyan bunkón viselkedtem veled. Csak sokat ittam és nem tudtam mit beszélek.
- Én is ittam. Mégsem voltam veled bunkó. Ez nem kifogás Dylan - néztem rá újra. - Mi volt a baj igazából? Mit tettem, amiért ennyire bunkó és lekezelő voltál velem? - Lehajtotta a fejét, hogy kerülje a kutakodó és kissé dühös tekintetemet. De nem nem tágítottam. Szuggeráltam a szememmel, hogy mondja ki a valódi okát ennek a viselkedésének.
- Zayn - motyogta halkan. Az én szemeim pedig kikerekedtek.
- Tessék? - Szerintem rosszul hallottam. De dühös tekintete, ami hirtelen villant rám, igazolta azt, hogy nem vagyok még süket.
- Zayn! Mindenhol ott van! Mi a francért kellett most is ott lennie? Te hívtad? - Vádolt meg. Dühömben nem bírtam már ülve maradni. Hát ezt nem hiszem el! Dylan is felpattant, hogy szemtől szembe lehessünk.
- Te hallod, amit beszélsz?! Miért hívtam volna?? Amikor pontosan jól tudod, hogy milyen a kapcsolatom vele!
- Akkor miért hagytál ott miatta?
- Mert sajnos a munkatársam, akitől függök! Be volt rúgva. Nem hagyhattam ott! - Az a bizonyos pumpám egyre ment felfelé a skálán és ha így folytatódik ez a "beszélgetés", akkor ki is fog kattanni. Ami kétlem, hogy jót tenne a Dylannel való kapcsolatomnak. Vagy legalábbis annak alakulásának.
- Kit érdekel? Ha utálod, miért pátyolgatod?
- Te megőrültél? - Döbbentem le teljesen. Nem válaszolt. Én pedig folytattam. - A barátom vagy. Ő a munkatársam. Veled töltöttem előtte az egész délutánom, nem vele! Téged vittelek haza, nem őt! Veled mentem buliba nem vele! - Mondtam mérgesen.
- Igen! De vele mentél haza!
- Mert szüksége volt valakire! Magáról alig tudott. Hogy bírt volna hazamenni??
- Minek ivott annyit? - Szűrte fogai között a szavakat.
- Azt hittem, hogy végre találkoztam egy rendes sráccal. Akit a barátomnak mondhatok. Azt hittem, hogy barátok vagyunk. Megbíztam benned. És most mégis így viselkedsz? Félreismertelek Dylan. De van elég bunkó az életembe. Nem kell még egy, kösz - és ezzel felkaptam a cipőmet és elfordultam tőle. De a szabad kezemet megfogta és maga felé fordított.
- De én nem csak a barátod akarok lenni a francba is! - mondta kissé dühösen, de mégis lágyan. Majd olyat tett, amire nem számítottam. Tenyerét arcomra simította. Lassan közeledett arcom felé, de tekintetünk egy pillanatra sem engedte el a másikét. Arcom előtt pár milliméterre állt meg. Kis időbe telt, amire rájöttem mire vár. Rám. Arra, hogy én akarom-e. Nem gondolkodva és az érzésnek élve, lábujjhegyre álltam, hogy azt a kevés rést is megszüntessem ajkaink között. Ajkaink édes csókban forrtak össze. Kezét levette arcomról, és mind a két karjával derekamat karolta át szorosan, míg én nyaka köré fontam kezeimet. Ajkaim elnyíltak, ezzel elmélyítve a csókot. Az izgalomtól és a bennem tomboló érzéstől nem tudtam levegőt venni, ezért el kellett válni ajkainknak. Homlokát az enyémnek döntötte, én pedig újra talpamra ereszkedtem. Tekintetünk egybeforrt. Majd megszólalt.
- Selena. Leszel a barátnőm? - Tette fel a kérdést, amire a még mindig rendetlen lélegzetvételeim még gyorsabbá váltak.