23. fejezet

Sziasztok Drágáim! <33 :)) 
Annyira jó látni, hogy gyarapodunk és a megtekintések száma is növekedik. :D Annyira de annyira jól esik az összes visszajelzés, amit kapok Tőletek! <3 :) 
Ami talán fontos információ: Egész hétvégén nem leszek itthon, így a következő rész is váratni fog magára a jövőhét közepéig. Holnap megyek az országos pályázat eredményhirdetésére Pestre, vasárnap és hétfőn pedig Esztergomba megyünk osztálykirándulásra *-*-* Juhj de várom mind a 3 napot. :D <3 Huh szóval ami innen Titeket érint az az, hogy a hétvégén nem fogok tudni jelentkezni. 
Kitartás, a suliból már nincs sok ;) <3 Remélem jól vagyok :)) <33 

Big big love: Kata 

Déjá vu érzés

Ki tudja hány másodperc vagy perc telt el azzal, hogy egymás szemében vesztünk el. De az arca szép lassan egyre közeledett felém, az én lélegzetem meg egyre gyorsabb ütemet diktált, a zakatoló szívem követelésének eleget téve. Aztán egyszer csak egy rövid sípoló szerű hang hasította szét a saját kis világunkat körbeölelő burkát. Abban a pillanatban egyszerre hajoltunk el. Vagy legalábbis annyira távolodtunk el egymástól, amennyire a menyasszonyi póz megengedi. A zihálásomat próbáltam csillapítani és mindenhova néztem csak az arcomat fürkésző fiú arcára nem.
- Nem itt akarnak kiszállni? - Kérdezte kedvesen egy idős néni, aki ezek szerint egész végig velünk volt a liftben... Zayn zavartan nézett rá, majd felnézett. Gondolom a falon pirosló számot nézte meg, hogy megbizonyosodjon, hogy ott egy kettes szám virít. Hát az.
- De. Köszönjünk - nézett a nénire, majd elindult.
- Köszönjük - hajoltam ki Zayn válla mögül, hogy én is megköszönhessem a kedves nénikének, aki csak mosolyogva legyintett. A folyosón lépdeltünk, azaz Zayn lépdelt és egyikünk sem szólalt meg. Én pedig a felismeréstől megdermedtem. Istenem! Ha nem érünk a 2.-ra és nem szólal meg az a sípolós hang, akkor talán megcsókoltam volna Zaynt!! Önszántamból!! És ami a legelborzasztóbb az egészben, hogy megakartam csókolni. Hogy vágytam csókja ízére. Te jó ég. Valami biztos volt abban az átkozott reggeli kávéban! Hiszen én nem érezhetek ilyet. Két igen egyszerűnek tűnő okból: 1. Dylan a barátom. 2. Zayn Malik?! Annak a Zayn Maliknak vártam a csókját, akinek annyi szart köszönhetek?? Istenem mi történik velem?? Meghülyültem? Agyamra ment a munkával járó fáradtság? Igen biztos ez van a háttérben. Hiszen nem lehet más. De várjunk csak! A csókhoz ketten kellenek nem? Hát persze. De akkor Zayn is akarta?? Vagy csak újra szórakozni akart? Igen. Ebben biztos vagyok. Meg akart alázni. De nem sikerült neki. És nem. Most sem veszek tudomást arról az egyre idegesítőbb hangról, ami azt kiáltozza, hogy hülyeségeket gondolok, mert Zayn is akarta, ahogy én is. De nem! Ez a hang hülye és nemnormális. Ezért is kell elhallgattatni, vagy ha más nem, akkor lehalkítani. Már csak arra eszméltem fel, hogy egy igen kényelmetlen fehér műanyag székben ülök. Zayn megfogta a lábam. Óvatos volt, de így is felszisszentem, és nagy meglepetésemre az ölébe tette.
- Erre semmi szükség - néztem rá. Hangom nem volt sem vádló, sem flegma. Normális volt, amit felé nem sokszor használok. Láthatólag meg is lepte ez a hangnem.
- De fel kell polcolni - mondta ő is normális hangnemben. Bólintottam, de nem szóltam semmit. Nem tudtam. Nem értettem semmit. Teljesen összezavart az engem vizslató, mellettem ülő fiú. Annyira nem értem ezeket a hangulatingadozásait. Egyszerűen nem tudom hova tenni, pedig tényleg próbálkozom. De úgy tűnik lehetetlen megfejteni őt.
- Nagyon fáj? - Hallottam meg a gyengéd, kissé rekedt hangot, ami hirtelen rángatott ki a gondolataim áradatából.
- Hm? - Vezettem rá a távolba meredő tekintetem. Egy picit elmosolyodott.
- Nagyon fáj? - simított végig óvatosan, már cipőtlen és zoknitlan feldagadt és igen csúnyán belilult bokámra. A gyengéd érintés nem csak meglepett, hanem elindított bennem egyfajta bizsergést is. Próbáltam nem tudomást venni róla. Mint sok másról sem, amit Zayn vált ki belőlem.
- Nem vészes - mosolyodtam el halványan. Hümmögött egyet, de tekintetét egy pillanatra sem vette le bokámról. Láthatólag nem hitt nekem, pedig nem hazudok. Az érintése, a gondolataim, amik folyton megállíthatatlanul cikáznak a fejemben, elveszi a figyelmem, így nem tudok a fájdalomra gondolni, ami ezek által eltompul.
- Selena Underwood - hallottam meg a nevem alig 10 perc eltelte után. Nem értem, hogy kerülhetek ilyen gyorsan sorra, hiszen még jó páran ülnek a kényelmetlen székekben a sorukra várva. Zayn leemelte a lábam és pár pillanat múlva, újra mellkasához emelt. Próbáltam nem törődni azokkal az emberekkel, akik csúnyán néznek rám, amiért soron kívül bemehetek. Teljesen igazuk van.
- Zayn - súgtam füléhez hajolva. Meglepetten állt meg, nem törődve az ajtóban várakozó asszisztensnőre. - Nem szeretem, ha kivételeznek velem.
Nagy meglepetésemre Zayn újra megmutatta a kocsiban látott varázslatos mosolyát, amivel tudatlanul sepert ki belőlem minden aggodalmat és rossz érzést és szűkítette be a látókörömet.
- Muszáj, hogy minél előbb megtudjuk az állapotodat. A munka miatt - nézett szemembe. Sután bólintottam egyet. Ő pedig elfordította rólam a tekintetét, hogy lássa azt a pár métert, amit meg kell tennünk az orvosi szobáig. Én pedig továbbra is enyhén borostás arcát néztem. Tagadhatatlanul helyes arca van. A markáns arcéllel, a gyönyörű barna szemeivel, amit kissé beárnyékol a hosszú szempillája. Ajkai pont annyira teltek, amennyire kell egy édes és tökéletes csókhoz és egy gyönyörű és sajnos ritkán látott mosolyhoz. A füle nem nagy és nem is túl kicsi, pont jó. És a fekete haja, amin ha a nap megcsillan, akkor sötét barna lesz. De a szemei... Istenem azok a szemek. Egy pillanat alatt el tudják érni, hogy elvesszek bennük és kikapcsoljam a világot. Zayn nem tett megjegyzést, pedig az az aprócska mosoly a szája sarkában elárulja számomra, hogy észrevette, hogy az arcát tanulmányozom. Csakhogy beértünk a szobába. És hogy ezt honnan tudom? Mert Zayn illedelmesen köszönt. És akkor amikor az orvos is megszólalt kénytelen voltam elszakítani a tekintetem Zaynről és az orvosra nézni, akinek nem volt dokis kinézete. Hiányzott az őszülő bajsza és haja, a köpenye gallérja körül nem volt stethoscope. És arcán kedves mosoly díszelgett a morcos és dacos arckifejezés helyett.
- Szia Selena - tegezett le rögtön, ami kissé meglepett, de nem is várnám el egy húszonakárhány évestől, hogy magázzon. Meg amúgy sem szeretem.
- Jó napot - mosolyogtam rá.
- Fektesd le oda kérlek! - Nézett Zayn-re miközben mutatott egy tipikus fehér papírszerűséggel bevont  orvosi vizsgálós ágyra. Vagy egyáltalán ez a neve? Vagy van külön neve? Mindegy. Zayn az ágyhoz sétált és követve az utasításokat, nagy kellemetlenségemre, de lefektetett az ágyra. Végignézett kiterített alakomon, majd csibészesen elmosolyodott. Éppen mondtam volna valami frappáns megjegyzést, csakhogy egy sem jutott eszembe, meg azért mégis csak egy orvosi szobában vagyunk. Az orvos - Mark - mellém lépett és a bokámat kezdte el nézni. Már kezdtem örülni, hogy csak megnézi, de aztán ujjai elég nagy fájdalmat okoztak, amit ki is mutattam egy felszisszenés erejéig.
- Tehát ez fáj? - Nézett rám, miközben forgatta és csavarta tovább a bokámat. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy "Nem bazdmeg nem fáj, hogy konkrétan kicsavarod a bokám! Csak úgy teszek mintha fájna!", de helyette csak bólintottam egyet és összeszorítottam az ajkaim. Két okból. 1. Tényleg nem akartam rákiabálni, hiszen a munkáját végzi. 2. Nem akartam felkiáltani a fájdalomtól sem, mert konkrétan legszívesebben sírnék, annyira fáj, ahogy forgatja. Nagy megkönnyebbülésemre abbahagyta a kínzásom és óvatosan letette a kissé eldeformált lábamat.
- Írok egy beutalót a röntgenre. Az 1. emeleten van - mondta, miközben az asszisztens már nyomtatta is ki a lapot, amit egy laza mozdulattal firkált alá. - Utána gyertek vissza és addigra megmondom az eredményt - adta Zayn kezébe a lapot. Zayn bólintott, majd se szó se beszéd újra felkapott a karjaiba és kisétált az asszisztens által kinyitott ajtón. A röntgenre vártunk, szótlanul. Ő gondolkozva nézett előre a semmibe és én is ezt tettem, azzal a különbséggel, hogy néha akaratlanul is felé lestem.
A röntgenszobába Zayn nélkül kellett bemennem. Be kell vallanom, hogy a bokám valamiért sokkal jobban fájt úgy, hogy nincs az ölében a lábam. Eléggé nyugtalanított az, hogy több méter és egy nagyon vastag fal választ el tőle. Felfeküdtem a fémágyra és fájdalmak közepette engedtem, hogy valami súlyszerű izét tegyen rá, hogy megálljon a jó pozícióban. Egy kattanás és egy villanás, és kész is vagyunk. Egy lábon ugrálva "mentem" ki a szobából. Zayn meglátott és még a küszöböt sem ugrottam át, amikor újra a karjai között lettem. A fájdalmam abban a pillanatban csökkent, ahogy erős mellkasa hozzásimult az oldalamhoz. Kezeimmel átkaroltam a nyakát, ami gondolom eléggé meglepte, hiszen egy pillanatra megállt és tág szemekkel nézett rám. Én csak kedvesen elmosolyodtam, aminek következtében az ő szája is mosolyra húzódott és újra előre nézve elindult. Nagy volt a kísérték, hogy fejemet is mellkasához simítsam és ott tartsam, de azért ezt nem tettem meg. Talán az már tényleg túl sok lenne.
Amint felértünk a 2.-ra pár perc elteltével már vissza is hívtak. Újra a fehér ágyra kerültem, de most ültem. Zayn mellettem állt meg és úgy néztük, ahogy Mark a gép előtt ülve nézte a monitoron a röntgenképen a bokámról. Már láttam a filmekben, sorozatokban ilyen képeket, de az a tudat, hogy az én egyik testrészem van a képen furcsa volt.  Mark pár percig hümmögve vizsgálta a kékes-fehér képet, majd hirtelen megfordult a gurulós székén, hogy velünk szemben legyen.
- Hát kisasszony. Nem tört el a bokája, de nem sok múlt rajta - nézett rám. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és érzékeltem, hogy a mellettem álló Zayn is engedett az ideges görcsből. - De viszont - mutatta fel a mutatóujját. - A szalagjaid meglazultak és ki is nyúltak.
Erre a kijelentésre kissé megijedtem.
- És akkor mi a teendő? - Kérdeztem.
- 6 hétig egy rögzítőt kell használnod. A futást hanyagold erre a 6 hétre. A rögzítőt itt tudjátok megvenni, a földszinten.
- Forgatni azért forgathatok? - Kérdeztem elkeseredetten.
- Igen. De nagyon kell figyelned, mert egy rossz lépés és a szalagjaid elszakadnak, ami pedig műtéttel hozható helyre.
Nyeltem egyet. Hát nem szívesen feküdnék szike alá.
Megköszöntük, majd újra Zayn karjai közt elhagytuk a szobát és a lifthez mentünk.
- Köszönöm, most már letehetsz nyugodtan - néztem mosolyogva Zaynre. Hiszen egész végig cipelt és nem vagyok egy pehelykönnyű személy.
- Miért? - Kérdezte furán.
- Mert még szükséges lesz a karjaidra. És a sérv nélküli életre - adtam meg szerintem a logikus választ.
- Tán aggódsz értem? - Húzta fel egyik szemöldökét, miközben elmosolyodott. Éppen nyitottam a számat a válaszadásra, de a lift megint közben szólt, hiszen megérkezett. Beléptünk rajta. Rajtunk kívül egy idős házaspár állt a vasszerkezetben. Illedelmesen köszöntünk, majd újra egymásra néztünk. Hirtelen elkapott a déjá vu érzés. És a kellemes bizsergés a hasamban. Már el is feledkeztem arról, hogy válaszolnom kéne. Igazából a kérdés is a feledésbe merült számomra. Mint ahogy a lift az idős párral is megszűnt létezni. Csak a barna szemű és én vagyok. Csakhogy ez sem tartott sokáig. Köszönet annak a rohadt telefonnak, ami megállíthatatlanul rezeg és csörög a zsebembe. Sóhajtottam egyet és a zsebemből előhalásztam.
- Szia - dünnyögtem a telefonba. Kedves akartam lenni, hiszen Nessa biztos aggódik értem, de egyszerűen most per pillanat ez nem ment.
- Istenem drágaságom! Jól vagy? Merre vagy? Voltál már a kórházban? Mit mondtak? Mikor jössz haza? Eltört a lábad? Elmenjek érted? - Hadarta a sok aggodalmas kérdést, ami megmosolyogtatott.
- Nem törött el, most megyünk hazafelé. Nem sokára otthon vagyok.
Kiléptünk a liftből és Zayn újra letett egy székre, majd nagy meglepetésemre egy szó nélkül elment. Most itt hagyott?